Ország-Világ, 1886 (7. évfolyam, 1-26. szám)

1886-03-13 / 11. szám

174 Nem birtam a szobában maradni, szükségem volt szabad levegőre; lementem a kertbe. A har­matos levegő üdítőleg hatott fölizgatott idegeimre. Fölkerestem a leglombosabb utakat; jól esett az árnyban bolyonganom, ott inkább egyedül érez­tem magam. Sokáig jártam föl s alá, nem bir­tam gondolataimat rendbe szedni. Nem tudtam elhatározni, hogy viseljem magamat Lenke iránt. Valljam be neki, hogy nem szeretem? Egy nő szerelmét visszautasítani nevetséges dolog. Meg­érdemelném az egész férfi-világ gúnyját s azon­felül kegyetlen cselekedet, durva kézzel megsér­teni a virág himporát. Hátha később majd ő, Lenke, nevet ki engem? Szégyeltem magam tépe­­lődéseim miatt, és nem voltam képes határozatra jutni. A véletlenre bíztam magam, a véletlenre bíztam Lenke sorsát. Néhány napig nem mozdultam ki a kastély­ból. Olvasással, tanulmányokkal foglaltam el ma­gam. Napközben gyakran, de esténkint mindig eszemben volt Lenke. Egy sajátságos bódító érzés bágyasztott el, ha rá gondoltam. Szükségem volt arra, hogy közelében lehessek, beszéljek vele, lássam. Vágytam utána, s úgy képzeltem, hogy közelében lenni gyönyör. E vágyakozás kútfor­­rása azonban az ész volt, az érzésnek, a vérnek nem volt hozzá semmi köze. Zsófi nénémnek vendégei voltak. Egy régi barátnéja két leányával látogatta meg a szomszéd faluból. Két napig voltak a kastély­ban, s az én hivatásom volt őket mu­lattatni. Unalomterhes volt e két nap. A szokásos udvariaskodások, a leányok ,, , egyforma észjárása, ez a hiánya minden önálló­ságnak, ez a betanultnak látszó naivitás kimerí­tette türelmemet. A gouvernante beszélt mind­egyikből, s látszott rajtuk, hogy a formaérzékek ápolása elérte bennük a lényeg iránti érzéket. Tíz év múlva, mikor már asszonyok lettek, sze­rencsével udvaroltam mind a kettőnek — mert szépek voltak s mert a természet roppant erővel törte le bennük a formák korlátait. Valóságos szabadulás volt rám nézve, midőn elutaztak. Az üdülés reményében elfelejtettem minden tépelődésemet és siettem Lenkéhez. A kertben ült és olvasott. Midőn közel jöttem hozzá, barátságosan kezet nyújtott s a zavar legkisebb nyomát sem vettem észre rajta. Halványabb, soványabb volt, mint előbb. Leültem vele szembe és elpanaszoltam neki, hogy beteges voltam; ezzel akartam kimen­teni hosszú elmaradásomat. Lenke figyelmesen hallgatott s aztán komoly hangon, melyben ki volt fejezve, hogy tőlem a tiszta igazságot akarja hallani, kérdezte: — Beteg volt ? Az igazat akarom tudni! — Igen! — feleltem minden habozás nél­kül. — Aztán meg vendégeink is voltak, lehe­tetlen volt.. . — Tudom! Lenke elhallgatott s aztán a homlokára csüngő rövid hajfürtjeivel babrálva, révedező nézéssel, félig suttogó hangon mondta: — Nagyon vártam! Miért nem jött! Nem jó egyedül lennem. Önnek jó? — Nem, Lenke, nem jó ! — Ne szóljon többet. Hallgasson, kérem, hallgasson! Lenke hangja kérő, fájdalmas volt, mintha félt volna. Valami sejtelmes előérzete lehetett a valóról, mert arcza egyszerre átváltozott. Egy keserű, éles vonás jelentkezett a szája körül, szeme alatt. Behányta szemeit s mozdulatlanul ült, mintha aludt volna. Alig mertem mozdulni, nehogy zavarjam. Úgy tetszett, mintha szent lett volna, a­ki előtt imádkoznom kellene. Sokáig néztem némán. Érez­tem, hogy méltatlan vagyok arra a nagy szen­vedélyre, melyet Lenkében keltettem, mert nem tudtam viszonozni. Féltem az erőtől, mely benne szunnyadni látszott, melyet ösztönszerűleg meg­sejtettem. Kicsinek tűntem fel önmagam előtt, s legjobban szerettem volna menekülni. Bódító nyo­mást éreztem az agyvelőmön; szerettem volna leborulni előtte, de nem mertem; azt hittem, hogy egy mosolya, egy ölelése megsemmisít, el­éget, megöl. Lassú, egyenletes lépések zaja hallatszott a kavicson s a következő pillanatban az orgona­bokrok mögül kilépett Zsófi néném. Megállott s néhány pillanatig némán hol rám, hol Lenkére tekintett. Arczának komolysága, szigora kínosan hatott rám. Hideg méltósággal közeledett Lenké­hez, a­ki megriadva szökött fel. Soha sem fogom elfelejteni e két nőt, a­mint­egy egymással szemben állott. Lenke halvány volt, lát­szott rajta, hogy izgatott, de a következő pillanat­ban már bátran és nyu­godtan nézett Zsófi néném szeme közé, s kiállta szi­gorú tekintetét. Én nem mertem Zsófi nénémhez közeledni; ott álltam lesütött szemek­kel, mint a ki bűnösnek érzi magát. A kínos hely­zet nem tartott sokáig. Zsófi néni barátságosan közeledett Lenkéhez, kéz­csókra nyújtotta a kezét s azután megczirógatta Lenke arczát és megcsó­kolta a homlokát. Lenke tehetetlennek látszott. Zsófi néni rám sem nézett. Megcsókolta még egy­szer Lenke arczát és szín­telen hangon, melyben azonban volt mégis erő, majdnem szigor, azt mondta Lenkének: — Menj be, Lenke! Az éles levegő megárt arczodnak. Vigyázz­o­k a szépségedre! Lenke, a­nélkül, hogy kezet csókolt volna, hirtelen megfordult s gyors léptekkel ment be a házba. Zsófi néni karon fogott és szótlanul mentünk a parkon keresztül a kastély felé. Mintha most is hallanám azokat az éles, recsegő hangokat, melyeket a bot gyanánt használt napernyő néném minden lépésénél a kavicsos úton okozott. Szótlanul mentünk egymás mellett. Midőn a kastélyhoz értünk, Zsófi néném, a­nélkül, hogy rám nézett volna, közönyös hangon, mint mikor valami jelentéktelen dologról van szó, mondta: — Mon enfant, j’espére que vous saurez vos devoirs envers cette fi­le. Je sondaite que ce soit une affaire finis! Megcsókoltam Zsófi néném kezét, a­nélkül, hogy mondani tudtam volna valamit, s örültem, hogy távozhattam. Néném éles asszonyi szemével belátott min­denbe s megértett mindent. Sértett és bosszan­tott ez a fölfedezése. Mit kell befejeznem? Nyomasztó, lehangoló érzések keltek bennem. Vágytam valami katasztrófa után, szerettem volna sírni, jól esett volna, ha szerencsétlennek érezhettem volna magam, de utóvégre is, gondo­lataim nem az én helyzetemre összpontosultak, hanem mindig és mindig Lenkére voltak irá­nyozva. Este nem jelentem meg a vacsoránál s föl­tűnt, hogy Zsófi néni nem kérdezősködött utánam. Lementem a kertbe barangolni. Körüljártam né­hányszor a tavat s teli tüdővel szívtam az illa­tos levegőt. Fáradtan ültem le egy kerti padra, midőn a tóhoz vezető kanyarodónál megjelent Lenke. Meg­állott, körülnézett, s midőn észrevett, gyors lépé­sekkel közeledett felém. Elébe siettem. Lenke megállott és bevárt. Gyorsan vett lélekzetet s tettetett nyugalom­mal mondta: — Tudtam, hogy itt szokott sétálni. Tíz óra után itt leszek. Várjon meg! Nem volt annyi időm, hogy felelhettem volna. Megfordult és a gyepen keresztül szaladt inkább, mint ment lakásuk felé. Követni akartam, de annyira föl voltam iz­gatva, hogy nem bírtam egy lépést sem tenni. Ott álltam egy helyben, mintha megdermedtem volna. Dobogó szívvel néztem utána, s midőn a bokrok között eltűnt, föllélekzettem. Kábultan rohantam vissza a kastélyba. Midőn a szobámba értem, úgy tetszett, mintha valami veszedelemtől menekültem volna meg. De ez nem tartott sokáig. Ismét érezni kezdtem fejemen azt a nyomást, mely összezavarta gondolataimat s minduntalan nézegettem az órát. Mentül közelebb és közelebb jött a megállapított idő, annál inkább éreztem a félelmet, mely meglepett, valahányszor Lenke közelében voltam. Néhány perc­c­el tíz óra előtt kimentem a kertbe. Azt hittem, visszaroskadok, midőn már messziről megpillantottam fehérlő­­ruháját. Lenke odaintett maga mellé a padra. Egészen nyugodtnak látszott. Az előttünk elterülő gyepes tisztásra nézett s halkan mondta: — Már régen várom! — Még nincs tíz óra ! Lenke hol a csillagos eget nézte, hol a távo­labb, alattunk fekvő tóra tekintett s bágyadt hangon, mintha nem is hozzám szólt volna, mondta: — Hideg van! Elhallgatott. Én sem tudtam mit mondani s némán tekintettem rá. Lenke lecsü­ngeszté fejét; a puha selyemkendő, mely vállait takarta, féloldalt lecsúszott; mind­két kezével megfogódzkodott a pad szélébe; lábai előre voltak nyúlva s gyöngéden egymásra rakva. Idomai lágy vonalakban mutatkoztak a hold és csillagok fehér fénye alatt. Egészen tehetetlen­nek látszott. Félig suttogó, félig kérő hangon mondta: — Csókoljon meg! Valami kimondhatatlan varázs volt a hangjá­ban, valami szemérmes erő, mely elvette eszméle­temet. Testéből ellenállhatatlan delej áramlott ki és vonzott egy még soha sem érzett gyönyör­örvénybe. Elfelejtettem minden tépelődést, min­dent, a­mi az okos ember cselekedeteit vezeti. Nem láttam, alig eszméltem. A fölöttünk szelíd fény­ben ragyogó csillagokból csodás erő sugárzott ki, mely eltörölte agyamból a szokásszabta törvé­nyeket ; mintha az egész égboltozaton óriás láng­betűkkel e szavak lettek volna írva: Élj! Sze­ress! A júniusi harmatos éj fátyla alatt a hatal­mas fák éltek, gyarapodtak ; a lombok suttogó mozgása az élet erejét, akaratát sejtették velem. Kábultan öleltem meg Lenkét. Ajkaink össze­értek. Lenke hirtelen fölugrott és reszkető, majdnem síró hangon mondta: — Én nem akartam grófnévá lenni! Bebizo­nyítottam — — Lenke! — Fázom! — mondta, miközben összefogta mellén a kendőt. — Fázom! Hallottam, a­mint a fogai összevaczogtak. — Utazzék el. Kérem! Még holnap! — Elutazom! — súgtam a fülébe. — Fázom ! Egymás mellett mentünk egy sötét lomb­­folyosóban. Lenke villámgyorsasággal térdre esett előttem, s mielőtt megakadályozhattam volna, kimondhatatlan hévvel többször megcsókolta a kezeimet. — Szolgálód akartam lenni ! Imádlak! Nem kellek. Érzem, tudom! Összeesett, elájult. Karjaimba vettem s egy közeli padra fektettem. Pár pillanat múlva föl­ «Kábultan öleltem meg Lenkét.» ORSZÁG-VILÁG, 1886.

Next