Ország-Világ, 1886 (7. évfolyam, 1-26. szám)
1886-03-13 / 11. szám
174 Nem birtam a szobában maradni, szükségem volt szabad levegőre; lementem a kertbe. A harmatos levegő üdítőleg hatott fölizgatott idegeimre. Fölkerestem a leglombosabb utakat; jól esett az árnyban bolyonganom, ott inkább egyedül éreztem magam. Sokáig jártam föl s alá, nem birtam gondolataimat rendbe szedni. Nem tudtam elhatározni, hogy viseljem magamat Lenke iránt. Valljam be neki, hogy nem szeretem? Egy nő szerelmét visszautasítani nevetséges dolog. Megérdemelném az egész férfi-világ gúnyját s azonfelül kegyetlen cselekedet, durva kézzel megsérteni a virág himporát. Hátha később majd ő, Lenke, nevet ki engem? Szégyeltem magam tépelődéseim miatt, és nem voltam képes határozatra jutni. A véletlenre bíztam magam, a véletlenre bíztam Lenke sorsát. Néhány napig nem mozdultam ki a kastélyból. Olvasással, tanulmányokkal foglaltam el magam. Napközben gyakran, de esténkint mindig eszemben volt Lenke. Egy sajátságos bódító érzés bágyasztott el, ha rá gondoltam. Szükségem volt arra, hogy közelében lehessek, beszéljek vele, lássam. Vágytam utána, s úgy képzeltem, hogy közelében lenni gyönyör. E vágyakozás kútforrása azonban az ész volt, az érzésnek, a vérnek nem volt hozzá semmi köze. Zsófi nénémnek vendégei voltak. Egy régi barátnéja két leányával látogatta meg a szomszéd faluból. Két napig voltak a kastélyban, s az én hivatásom volt őket mulattatni. Unalomterhes volt e két nap. A szokásos udvariaskodások, a leányok ,, , egyforma észjárása, ez a hiánya minden önállóságnak, ez a betanultnak látszó naivitás kimerítette türelmemet. A gouvernante beszélt mindegyikből, s látszott rajtuk, hogy a formaérzékek ápolása elérte bennük a lényeg iránti érzéket. Tíz év múlva, mikor már asszonyok lettek, szerencsével udvaroltam mind a kettőnek — mert szépek voltak s mert a természet roppant erővel törte le bennük a formák korlátait. Valóságos szabadulás volt rám nézve, midőn elutaztak. Az üdülés reményében elfelejtettem minden tépelődésemet és siettem Lenkéhez. A kertben ült és olvasott. Midőn közel jöttem hozzá, barátságosan kezet nyújtott s a zavar legkisebb nyomát sem vettem észre rajta. Halványabb, soványabb volt, mint előbb. Leültem vele szembe és elpanaszoltam neki, hogy beteges voltam; ezzel akartam kimenteni hosszú elmaradásomat. Lenke figyelmesen hallgatott s aztán komoly hangon, melyben ki volt fejezve, hogy tőlem a tiszta igazságot akarja hallani, kérdezte: — Beteg volt ? Az igazat akarom tudni! — Igen! — feleltem minden habozás nélkül. — Aztán meg vendégeink is voltak, lehetetlen volt.. . — Tudom! Lenke elhallgatott s aztán a homlokára csüngő rövid hajfürtjeivel babrálva, révedező nézéssel, félig suttogó hangon mondta: — Nagyon vártam! Miért nem jött! Nem jó egyedül lennem. Önnek jó? — Nem, Lenke, nem jó ! — Ne szóljon többet. Hallgasson, kérem, hallgasson! Lenke hangja kérő, fájdalmas volt, mintha félt volna. Valami sejtelmes előérzete lehetett a valóról, mert arcza egyszerre átváltozott. Egy keserű, éles vonás jelentkezett a szája körül, szeme alatt. Behányta szemeit s mozdulatlanul ült, mintha aludt volna. Alig mertem mozdulni, nehogy zavarjam. Úgy tetszett, mintha szent lett volna, aki előtt imádkoznom kellene. Sokáig néztem némán. Éreztem, hogy méltatlan vagyok arra a nagy szenvedélyre, melyet Lenkében keltettem, mert nem tudtam viszonozni. Féltem az erőtől, mely benne szunnyadni látszott, melyet ösztönszerűleg megsejtettem. Kicsinek tűntem fel önmagam előtt, s legjobban szerettem volna menekülni. Bódító nyomást éreztem az agyvelőmön; szerettem volna leborulni előtte, de nem mertem; azt hittem, hogy egy mosolya, egy ölelése megsemmisít, eléget, megöl. Lassú, egyenletes lépések zaja hallatszott a kavicson s a következő pillanatban az orgonabokrok mögül kilépett Zsófi néném. Megállott s néhány pillanatig némán hol rám, hol Lenkére tekintett. Arczának komolysága, szigora kínosan hatott rám. Hideg méltósággal közeledett Lenkéhez, aki megriadva szökött fel. Soha sem fogom elfelejteni e két nőt, amintegy egymással szemben állott. Lenke halvány volt, látszott rajta, hogy izgatott, de a következő pillanatban már bátran és nyugodtan nézett Zsófi néném szeme közé, s kiállta szigorú tekintetét. Én nem mertem Zsófi nénémhez közeledni; ott álltam lesütött szemekkel, mint a ki bűnösnek érzi magát. A kínos helyzet nem tartott sokáig. Zsófi néni barátságosan közeledett Lenkéhez, kézcsókra nyújtotta a kezét s azután megczirógatta Lenke arczát és megcsókolta a homlokát. Lenke tehetetlennek látszott. Zsófi néni rám sem nézett. Megcsókolta még egyszer Lenke arczát és színtelen hangon, melyben azonban volt mégis erő, majdnem szigor, azt mondta Lenkének: — Menj be, Lenke! Az éles levegő megárt arczodnak. Vigyázzok a szépségedre! Lenke, anélkül, hogy kezet csókolt volna, hirtelen megfordult s gyors léptekkel ment be a házba. Zsófi néni karon fogott és szótlanul mentünk a parkon keresztül a kastély felé. Mintha most is hallanám azokat az éles, recsegő hangokat, melyeket a bot gyanánt használt napernyő néném minden lépésénél a kavicsos úton okozott. Szótlanul mentünk egymás mellett. Midőn a kastélyhoz értünk, Zsófi néném, anélkül, hogy rám nézett volna, közönyös hangon, mint mikor valami jelentéktelen dologról van szó, mondta: — Mon enfant, j’espére que vous saurez vos devoirs envers cette file. Je sondaite que ce soit une affaire finis! Megcsókoltam Zsófi néném kezét, anélkül, hogy mondani tudtam volna valamit, s örültem, hogy távozhattam. Néném éles asszonyi szemével belátott mindenbe s megértett mindent. Sértett és bosszantott ez a fölfedezése. Mit kell befejeznem? Nyomasztó, lehangoló érzések keltek bennem. Vágytam valami katasztrófa után, szerettem volna sírni, jól esett volna, ha szerencsétlennek érezhettem volna magam, de utóvégre is, gondolataim nem az én helyzetemre összpontosultak, hanem mindig és mindig Lenkére voltak irányozva. Este nem jelentem meg a vacsoránál s föltűnt, hogy Zsófi néni nem kérdezősködött utánam. Lementem a kertbe barangolni. Körüljártam néhányszor a tavat s teli tüdővel szívtam az illatos levegőt. Fáradtan ültem le egy kerti padra, midőn a tóhoz vezető kanyarodónál megjelent Lenke. Megállott, körülnézett, s midőn észrevett, gyors lépésekkel közeledett felém. Elébe siettem. Lenke megállott és bevárt. Gyorsan vett lélekzetet s tettetett nyugalommal mondta: — Tudtam, hogy itt szokott sétálni. Tíz óra után itt leszek. Várjon meg! Nem volt annyi időm, hogy felelhettem volna. Megfordult és a gyepen keresztül szaladt inkább, mint ment lakásuk felé. Követni akartam, de annyira föl voltam izgatva, hogy nem bírtam egy lépést sem tenni. Ott álltam egy helyben, mintha megdermedtem volna. Dobogó szívvel néztem utána, s midőn a bokrok között eltűnt, föllélekzettem. Kábultan rohantam vissza a kastélyba. Midőn a szobámba értem, úgy tetszett, mintha valami veszedelemtől menekültem volna meg. De ez nem tartott sokáig. Ismét érezni kezdtem fejemen azt a nyomást, mely összezavarta gondolataimat s minduntalan nézegettem az órát. Mentül közelebb és közelebb jött a megállapított idő, annál inkább éreztem a félelmet, mely meglepett, valahányszor Lenke közelében voltam. Néhány perccel tíz óra előtt kimentem a kertbe. Azt hittem, visszaroskadok, midőn már messziről megpillantottam fehérlőruháját. Lenke odaintett maga mellé a padra. Egészen nyugodtnak látszott. Az előttünk elterülő gyepes tisztásra nézett s halkan mondta: — Már régen várom! — Még nincs tíz óra ! Lenke hol a csillagos eget nézte, hol a távolabb, alattunk fekvő tóra tekintett s bágyadt hangon, mintha nem is hozzám szólt volna, mondta: — Hideg van! Elhallgatott. Én sem tudtam mit mondani s némán tekintettem rá. Lenke lecsüngeszté fejét; a puha selyemkendő, mely vállait takarta, féloldalt lecsúszott; mindkét kezével megfogódzkodott a pad szélébe; lábai előre voltak nyúlva s gyöngéden egymásra rakva. Idomai lágy vonalakban mutatkoztak a hold és csillagok fehér fénye alatt. Egészen tehetetlennek látszott. Félig suttogó, félig kérő hangon mondta: — Csókoljon meg! Valami kimondhatatlan varázs volt a hangjában, valami szemérmes erő, mely elvette eszméletemet. Testéből ellenállhatatlan delej áramlott ki és vonzott egy még soha sem érzett gyönyörörvénybe. Elfelejtettem minden tépelődést, mindent, ami az okos ember cselekedeteit vezeti. Nem láttam, alig eszméltem. A fölöttünk szelíd fényben ragyogó csillagokból csodás erő sugárzott ki, mely eltörölte agyamból a szokásszabta törvényeket ; mintha az egész égboltozaton óriás lángbetűkkel e szavak lettek volna írva: Élj! Szeress! A júniusi harmatos éj fátyla alatt a hatalmas fák éltek, gyarapodtak ; a lombok suttogó mozgása az élet erejét, akaratát sejtették velem. Kábultan öleltem meg Lenkét. Ajkaink összeértek. Lenke hirtelen fölugrott és reszkető, majdnem síró hangon mondta: — Én nem akartam grófnévá lenni! Bebizonyítottam — — Lenke! — Fázom! — mondta, miközben összefogta mellén a kendőt. — Fázom! Hallottam, amint a fogai összevaczogtak. — Utazzék el. Kérem! Még holnap! — Elutazom! — súgtam a fülébe. — Fázom ! Egymás mellett mentünk egy sötét lombfolyosóban. Lenke villámgyorsasággal térdre esett előttem, s mielőtt megakadályozhattam volna, kimondhatatlan hévvel többször megcsókolta a kezeimet. — Szolgálód akartam lenni ! Imádlak! Nem kellek. Érzem, tudom! Összeesett, elájult. Karjaimba vettem s egy közeli padra fektettem. Pár pillanat múlva föl «Kábultan öleltem meg Lenkét.» ORSZÁG-VILÁG, 1886.