Ország-Világ, 1888 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1888-11-24 / 48. szám
1888 Z piczi lábak. (Hirsch.) Lányka, szívem drága kincse, Jaj, a lábad heh kicsinyke ! Taposs rám egy kissé, kérlek. Oh, taposs csak, édes lélek! Úgy beszéli azt a monda: Élet kél a pusztán nyomba’. Talajában virág nyílik, A hol lestnek tünde vilik. Érzem minap a hűhóját: A te, édes, piczi lábad. Alig érintett meg engem, Ne felejts nyílt kebelemben. A forrás. (Car eve.) Kedves lányka, szende szűz te, Láttad ama férfiút, A ki égő szomjtul űzve A hüs érhez inni fut ? Térdet hajt az ér előtt, Istennőnek mondja őt. És midőn eloltva, már a Szomj az ér hüs nedűitől, Hát a parti szép virányra Kissé elpihenni dől, - - Fölkel és tovább halad — Ajkán nem kél háládat. Mint a forrás, tiszta lányom, Ifjú, szende, szép, derült, Rajta légy, hogy másra váljon Sorsod és azt elkerüld, Hogy, indítva másokat, A könyforrás légy magad. EGY ÚJ DAL. (Képpel.) Senki sem szereti úgy az újdonságot, mint az asszonynép és leánysereg. Ruhában, divatban, nótában — némelyek szerint,a szerelemben is (no de ezt a kép magyarázója nem hiszi). A vándorharmonikás egy új nótát ismer, neki már bizonyára nem új az, de annál inkább új a mamának és leányának, kik egész lélekkel cstingenek a vándor muzsikus merengő arcán. És ez arcz kifejezi a teljes lágyságot, az érzelem egész melegét. Mindezt egy pár krajczárért hallani, ugyan ki tartaná drága mulatságnak ? A szegény muzsikus tovább megy a nóta végeztével s keresi egy másik háznál a kommencziós pár krajczárt, s ott érezi a költészet hevét utólagosan leginkább, ahol a krajczár esetleg hatossá növi ki magát. A RÖGTÖNZŐ. (Képpel.) Határozottan kell az ihlet, perczében hinni. A szent őrületnek egy neme fogja el ilyenkor a halandó embert, és születnek a dalok, terem a nóta, pattognak a ki nem sajtolt, de hivatlanul feltolakodó legjobb életek. A kakastollú falusi gitáros is, ki egyébiránt a tisztességes ipar egy előttünk ismeretlen nemét űzi, jelenleg az ihlet perszét használja fel, hogy minő virtuozitással, annak az a jóképű bácsi a megmondhatója, ki tőle balra élvezi s arczát olyanféle vonás élénkíti, mely az öröm és elragadtatás tagadhatatlan előfutára. És maga a dalnok ! A jobb szemre húzott sipka, a behúnyt szemek, az ajkaknak édes merengést eláruló összecsucsorítása, — valószinüleg énekel is mellette, mert a háttal ülő pipája nem füstöl, aróta pedig csupa érdeklődés. Ilyen hallgatóság előtt lehet kedve még a kontárnak is keresni az őrülésnek ama szent pillanatát! Méry Károly. ORSZÁG - VILÁG. A HÉTRŐL. Abban a kellemetes helyzetben vagyok, hogy Sarah Bernhardt asszonyt nem sikerült látnom s így ez a tüneményes asszonyi állat még az újdonság ingerével hathat én reám, ha t. i. keleti útjából visszatérőben még egyszer bekandít hozzánk. Úgy történt, hogy míg a világhíres aszszony javában ríkatta a budapesti közönséget (még azokat is, kiknek franczia nyelvbéli tudományához erős kétségek férnek), én a kedves, a jó vidéken barangoltam s csodálatos indolenczia — bár megjöttem a La Toscára, a Válás után-nak adtam elsőséget. Mert, hölgyeim és uraim, a szegény embernek amúgy is oly kevés alkalma van nevetni. S mondák: nézd meg a Nemzetiben a Válás után-i s félholtra nevetheted magadat. És én mindig inkább nevetem magamat félholtra, mint hogy egy éremet elrontsák hátborzongatós tragédiák. Egy szó mint száz : Sarah itt volt és én nem láttam. És én nekem mindennek ellenére meg kell írni a hét krónikáját, amely pedig ő nélküle el sem képzelhető. Aztán azok az élelmes napilapok sem hagytak semmit. Mohón fölfaltak minden hulladékot. Először levágták a húst, aztán összeropogtatták a csontot is. Kezdve azon a pompás virágbokrétán, melyet Justh Zsigmond nyújtott át neki, egész a budapesti adófelügyelőségig, mely ordót érdemelne Tisza Kálmántól, a diva jövedelmének megdézsmálásáért. Persze, hogy minden lépését, minden szavát följegyezték. Nagyszerű hatást tett már a perionon tolongó publikumra megjelenésével. Hogy siklott a tömegen keresztül a legfrancziásabb magyar ifjú karján, aki egy csapásra letaszíta a magyar-franczia barátság trónusáról Coffrefort - Pázmándy Dénest. Aztán a bevonulás a szállóba, a színházba. A főpróba a diva négy ölebének zajos közreműködésével. A diva veszekedése az igazgatóval, mert az ős népszínházi szokáshoz híven kasírozott csirkét akart feladatni. Mintha bizony ő levegőből élne ! Szerencséjére az igazgatónak s már kevesebb szerencséjére a divának, a népszínház átellenében van a Weingruber vendéglő s nagy hirtelenséggel előteremtették a sült csirkét. (Gratulálok a diva fogainak.) Külön tárczaanyag a diva megadóztatása. Hála ez egyszer a dualizmusnak, mint rendesen, most is csak utánoztuk a szomszédot. Bécsben is megsrófalták Sárát, s szeretném tudni: nem fér-e ránk jobban az a pár száz bankó, mint Bécsre. A diva négy darab ölebének megadóztatása is kapóra jött. Úgy is nemrégiben sok kutyát agyonvertek a veszettség gyanúja alatt s nagyot csökkent e máskülönben jól fizető adómatéria. Ez a csöpp kárpótlás is jól esett nekünk. S fölteszem az adófelügyelő hivatalos buzgalmáról, hogy élénken sajnálta , miért nem egy egész regement kutyával utazik a diva. Ki tudja , hol járna eddig a deficit ? Talán az óperencziás tengeren is túl. Hanem akadt egy elkeseredett adófizető hazafi, akinek ebből az alkalomból eszébe jutott: hát azt a tenger sok német meg talián tenoristát, primadonnát, orfeumos tenger meg kókler népséget, kik egymásnak adják nálunk az ajtó kilincsét : megadóztatják-e? S hogy mindjárt politikai háttere is legyen az interpellácziónak, szélnek eresztik azt a kedélyes föltevést is : persze úgy van hogy a franczia vendéget megadóztatják,de a németet meg a talánt nem, mert hát ez gyöngítené a hármas szövetség kötelékeit. Hiszen ha ez egyszer a magas politika teljesen ártatlan is, de lehet abban valami, hogy hátha a szemfüles adófelügyelőségnek nem jut eszébe többi vendégeinket adóprés közé szorítani. S ez pedig öreg hiba volna. Mert hajlandó vagyok hinni, hogy kerek e földön nem sok város söpörne be annyi pénzt e réven, mint Budapest. Ám az is meglehet, hogy erre az én firkámra szánalmasan mosolyog a m. kir. adóprés budapesti főfőcsavarója, mondván : te, naiv ember, tehát azt hiszed, hogy a mi figyelmünket elkerüli még a levegőégben daloló pacsirta is ? S nyilván így is lesz. Csak a dolog akként áll, hogy Sarahval nemcsak az, mi nem történik, de ami tényleg nem is történik meg, mind közszájra kerül ama bizonyos nagy dob segedelmével. Más közönséges halandó fizetés — fut, mélységes hallgatásban. Sarah ingyen nem fizet sem magáért, sem az ölebecskéiért. S végre is mi az a pár száz forint , neki, mikor négy estéről nyolcz ezer forintot gyömöszölt tárczájába, ha ugyan hordhat magával olyan nagy tárczát, hogy ekkora summa beleférjen, így aztán nem is csoda, ha a m. kir. adóprésnek éppenséggel nem sikerült elvenni a diva kedvét, hogy keleti útjából visszatérve, még egyszer megbolygassa idegeinket. Ő legalább megígérte s akkor talán kárpótolja az igazán szegény «szegény beteg gyermek egyesület»-et is, mely szűk erszényéhez mérten tenger költségbe verte magát egy busás jövedelemmel kecsegtető matiné reményében. A matiné elmaradt, s a «szegény beteg gyermek egyesület» kétszáz forinttal szegényebb lett, nem is számítva a közönséget, amely nem közönséges élvezettől fosztódott meg, midőn nem láthatta együtt Saraht és a mi tragikánkat: Jászai Marit. Pedig már szinte jegyet is lehetett rá váltani. Mi kár ! Mi kár! Míg e sorokat írom, Sarah Bukarestben, «a második Párisban» (legalább a románok annak nevezik), játszik és vágja zsebre a csengő aranyokat. Mert Bukarestben még jó világ van: ott aranynyal fizetik az aranyat. Mi nekünk pedig vissza kell zökkennünk a mindennapi élet rendes kerékvágásába. A színházi jegyek ára is visszazökkent a rendes nívóra (mely még mindig elég magas a szegény embernek) s megelégedéssel konstatáljuk estéről estére, hogy így magunk közt is el tudunk mulatni. Az aranyos Blaháné, ki Szegedre száműzte magát, míg Sarah itthon lefoglalta öltöző szobáját, már visszajött s abban a kellemes meglepetésben részesítő a közönséget, Abonyi Lajos önfeláldozó elhatározásából, hogy a «Magduska örökségé»-ben — nem hal meg. A szerző egyszerűen levágta darabjából a negyedik felvonást nagy megelégedésére a közönségnek, mely még a színpadon sem szereti meghalni látni az ő kedvenczét. Igaz, hogy Vadnai Károly éppen most keltett a képviselőház száraz regale vitájában jótékony derültséget, mondván: könnyű a színésznek bravúrral meghalni, mikor tudja, hogy a függöny legördülte után felkél és jól megvacsorázik, de lám, — példa bizonyítja — hogy nem minden színész szeret meghalni, még a színpadon sem. Blahánét már úgy szoktuk meg, hogy véges végig nótázzék, mókázzék s ha közbe-közbe pityereg is egy keveset, annál mosolygósabb lészen a boldogsága az utolsó felvonás végén. Száraznak mondom föjebb a képviselőház regale-vitáját s bizony a tárgy bármennyire országos érdekű is, unalmas a legnagyobb mértékben. S hányan beszélnek uramfia! Az elnöki pulpituson két palatábla van tele írva a szónokok nevével, kik a regále mellett és ellen iratkoztak fel. S mintha csak versengenének a pártok, minden mellettre akad egy ellen. Szép lassacskán az egész t. ház beleugrasztja magát a szónoklásba. A mi nem is lenne csodálatos, mert minden honatya kerületének van valamelyes külön érdeke a mely mellett szelíd mameluki avagy ádáz ellenzéki hangon, de nyilatkozni kell. Még Körösy Sándor bátyánkat is, aki mostanában csak egy-egy az egész házat megrengető «halljuk»-jával meg «úgyvan»jával kelt általános derültséget, — még őt is megszólaltatta Debreczen s ugyancsak megizzadott szegény öreg, mig Tisza generális is jól lakott a beszédjével meg Debreczen sem maradt éhes. De egyszer nagy kínlódásában is meg tudta nevettetni a tisztelt házat, azzal fenyegetvén meg, hogy: még mindnyájan lehetünk korcsmárosok! Ami nem is volna olyan rossz, — jegyző meg Krausz Lajos, — különösen a választásoknál. Mindjárt a magam pálinkáját mérhetném ki. Krausz Lajos még mindig napirenden van. A regaleviták közt vagy után egy erősen zajos napja lesz a t. háznak a dunaszerdahelyi mandátum után, melynek igazolásába az ellenzék épp úgy nem tud belenyugodni, mint a Széchenyiébe. Persze a zajos nap is elmúlik, a mandátum pedig megmarad a Krausz zsebében. És ő pedig többet ki nem adja a kezéből. Na bezzeg! Nem azért vette. 763