Ország-Világ, 1897 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1897-07-04 / 27. szám

418 ^.gyad tenger papir&a melyed Virrasztva át az csercet. Elgondolod: neh­éz az élet... ídásoknale mily neh­éz leh­et. ^om­Egy Barátomnak.m r*­ •I­özelg a regg. Sugara bágyadt, Fölleél a rózsaszínű bájnál, Jt mindent szürkés homályba von... fdosolygást kintve szerteszél, fdég érintetten áll az ágyad: lívagodni készülsz bús sóbajjal. B lelked ott az asztalon. B munkát el nem végezed. B harmadik — barezvágy szemében — Török csatára kél veled. Egy ócska újság a kezében — Egyszerre sír is és nevet. És újra földerül a homlok. ß szemben újra láng ragyog És messze szállnak mind a gondok.. ...Figyelsz, az apró mini gagyog. — -------------­"De hirtelen »hol van apácska? " Leront egy víg gyermeksereg. Egyik felső hozzád az ágyra, ^fásik a földön hempereg. ^gyad tenger papírba mélyed Virrasztva át az éjeket. Elgondolod, mi szép az élet, Ha szivünk érez és szeret. Just Béla. N­em tudott aludni, hiába dugta be fejét a párnák közé, a paplant hiába vonta a feje felé, nem ?E1 ment sehogysem. Közel kétórai kínos vergődés után elhatározta, hogy felöltözik. Meg is tette, aztán leült az ablakhoz és várt, kire, mire, maga sem tudta, csak várt. Mikor az ajtónál kopogás hallatszott, szinte természetesnek találta, hogy valaki ilyenkor hozzájöjjön. Kinyitotta az ajtót, a sógorasszonya volt, a szép Matild. Szó nélkül jött be, egyenesen a díványhoz ment, levetette magát s fáradtan simogatta a homlokát. Leült melléje; csak most vette észre, milyen hiányosan van az asszony öltözve ; a nagykendő lecsúszott a vállá­ról s egész szabadon volt; a lábán papucs, a haja ki­­bomolva, beárnyékolta fejét. Hozzászokott a nem várt látogatásaihoz, de éjszaka még nem volt nála; ha az urával valami baja esett, rendesen hozzá jött. Tudta most is, hogy valami baj van, de kérdezni nem akarta. Sokáig nem szólt egyik sem, végre az asszony meg­szólalt : — Mihály, szeretsz még? Az ember felelet helyett lehajtotta a fejét, mintha mondaná: — Hogy szeretlék-e ? — Akarod, hogy a feleséged legyek? Tulajdonképen a tied lennék most, azt hiszem, a menyasszonyod is voltam már. Az ember némán intett, hogy igen. — Látod, ha akkor erősebb vagy, ma boldogok vagyunk mind a ketten ; de meglátott az a fenevad, a testvéred s azt mondta : Ez a lány az enyém, az Isten is nekem teremtette. Te pedig a­helyett, hogy megvédtél volna tőle, a gyávaságoddal a karjába kergettél. Azt gondoltam, ha te ilyen könnyen veszed, hát én is, s az övé lettem. Később megtudtam, hogy te folyton szerettél s a bátyád­dal nem mertél szembeszállani. Most értem már, egész életedben folyton másnak engedelmeskedtél s azt hitted, most is úgy kell tenned. A bátyád úgy bánik velem, mint egy kutyával, azaz nem, még rosszabbul, hanem én nem tudok és nem akarok tűrni, otthagyni nem lehet, mert utánam jönne a világ végére is és megölne. Tigris­­lelke van, egyszer elmesélte nekem, hogy őt még az anyja sem szerette, mert kést fogott rá. Ma is nagy háború volt köztünk. — Vert? ■ . Az asszony kinyújtotta a karját; az alabástrom-fehér testen csúnya sötétkék nyomok látszottak, itt-ott a ki­serkent, megaludt piros vér. A haját is félretolta s a hom­lokán keresztül nagy veres sáv húzódott. Mihály össze­rezzent, olyanformát mormogott: — A nyomorult. — De ezt mind nem bánnám, hanem még azt is mondta, hogy rossz vagyok. Hallod, Mihály, én rossz vagyok. Ezt nem fogom elfelejteni, ezért meg fog lakolni. Ha te is akarnád, most itt volna az alkalom tenni valamit. Az ember felugrott. — Mit akarsz ? — Már megint gyáva vagy , csak maradj itt nyugodtan mellettem, majd meghallod. Itt van nálam egy kis üveg­ben méreg, nem ismeri senki a hatását, az anyámtól örököltem, ő értette az­­ ilyesmit; ebből elég néhány csepp, aztán vége van ; senki sem tudja mi történt vele, mert folyton iszik s az olyan embernek ez a méreg való. Te beadnád neki s megszabadítanál mindkettőnket; akkor a feleséged lennék, a te hűséges feleséged, gondo­dat viselném, akár az édes szülőd. Hát élet ez a tied igy egyedül ? Nem vár senki itthon, ha elfáradva haza­­jösz, nem megy eléd egy lélek se; ha valami bajod van, nem simogatja a homlokodat asszony keze. Hogy meg­változnék minden. Egyéb gondolatom sem lenne, mint neked élni; érted Mihály, neked élni. Ellesném a tekin­tetedet , te lennél az én világom. Az ember reszketett a felindulástól, lehunyta a szemét, hogy a gyöngeségét ne vegye észre az asszony, s a karját odatette a szék támlájára. Észbontó dolog is volt ez, így ketten együtt; soha ilyen szépnek még nem látta, a hangját még ilyen zengze­­tesnek nem találta, mint most; a levegő is olyan kábító idebent; érezte, hogy merül lassan-lassan a hatalmába ; minden szó, a­mit kimond, biztosan ölő méreg. Milyen gyönyör ezt hallgatni, pedig a kárhozatba visz, abba a biztos kárhozatba, melyből nincs visszatérés; lopva oda­tekint az asszonyra, a­ki óvatosan figyeli az arczjáté­­kát, az ajkán gúnyos mosoly játszik, a szemében a­­ biztos diadal érzése ragyog. Mintha mondaná magában : megszabadulok tőle s ha egyszer szabad leszek, ó, ha még egyszer szabad leszek... Mihály úgy érezte, hogy megőrül, ha még sokáig itt együtt marad az asszonynyal; a szoba megtelt már a haja bódító illatával, nem látott semmit, senkit, csak ezt a káprázatos, ragyogó szép bűnös asszonyt. Meg akar semmisíteni, az igaz, de édes lesz a kárhozat útja. Mikor az utczán mentek, az ember úgy érezte, hogy a bátorsága folyton nő; az asszony erősen rátámasz­kodott, a sírra, meztelen karját a nyaka köré fonta, sehol egy lélek, itt-ott találkoztak egy álmos lámpa­­oltogatóval, utánuk bámult egy r­endőr, aztán sokáig senki. Mihály hősnek gondolta magát, olyannak, a­ki szembe­száll bárkivel, megküzd minden akadálylyal, csakhogy övé legyen a minden küzdelmek koronája: az asszony. A ház előtt kissé elfogódott lett, nem félt, hanem tartott a bátyja nagy hatásától, nem mer ránézni arra a félelmes szemű emberre, a­ki réme és eszménye volt a külváros összes asszonyának. Ott feküdt az ágyon félig levetkőzve, a szobában min­den össze-vissza hányva, az asztal tetején egy kettétört szék. Mélyen lélegzik, az arcra sápadt s az egész ember olyan félelmes hatást tesz a szemlélőre. — Látod, ilyet tesz mindig, ha iszik és mostanában nagyon sokszor. Ó, hogy gyűlölöm ezt a nyomorultat, miért nem adott erőt az Isten, hogy egy nyomással ki­szoríthatnám a lelket belőle ... — Az istenért, meghallja ! — Ne félj, most nem ébred fel holnap délig, isme­rem a lélegzetvételét. Hajolj ide hozzám, ezt nem akarom hangosan mondani, mert a falnak is lehet füle, itt van a méreg, egy csepp elég belőle, de egy kanál biztosabb a halálnál is, aztán van tőröm is. Leemelte a dívány tetejét s a kis fiókból kihúzott egy tőrt, egy finom, hegyes kis jószágot, kéjjel húzogatta rajta végig az ujját, olyan önelégülten, büszkén játszott azzal a kis jószággal, mintha a gyermeke lett volna. — Ezt is odaadom neked, biztosan lehet vele dol­gozni, de a másikat jobban szeretném. Aztán átfogta az ember nyakát, a fejét vállára hajtotta s töredező, suttogó hangon mondotta: — Mihály, a tiéd leszek ... egészen a tiéd ... Végigdőlt az ágyon, a szeme le-lecsukódott, majd ismét felnyílt egy pillanatra, mint a párduczé, ki lesi az áldo­zata vergődését. Úgy látszik, elaludt, de a szája körül még mindig ott játszadozik az a gúnyos mosoly. II. Alszik hát mindenki, csak az áldozat van ébren, a tekintete odatéved a tőrre, aztán az asszonyra, ezzel a lénynyel lehet csak boldog, mert szereti már évek óta emésztő, titkos szerelemmel s ennek a boldogságnak milyen iszonyú az ára; pedig egyszer, nem is olyan régen, akkor talán az asszony sem volt hozzá közönyös ; de most vége mindennek és most itt fekszik ez az ember; csak egy csepp ebből a folyadékból s vége... De mégsem. Egyszerre úgy tetszik, mintha messze lenne innen, ott abban a kis faluban, a­hol felnőtt, alacsony paraszt­ház udvarán játszik a többi gyermekekkel. Virágos tavaszi nap van, talán ünnep is, bent a házban sürgölődik az -§^=© ÉJSZAKA. ©^§›‹— "ej OJ­SZÁG»VIHÁG Irta . KOZSBOR MARTON. 1897

Next