Ország-Világ, 1907 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1907-07-14 / 28. szám

594 Árp­á­d halála ezredik évfordulója alkalmából. Ott, hol a Körtvélytó pázsitos partjára Gyümölcsény erdőnek hajol csendes árnya : Hősök hada zsibong hasadó hajnalban, Pattogva, ropogva máglya lángja lobban. Libeg-lobog a láng s tova, messze szállva, Végig a rónán azt hirdeti fényszárnya: Mit egykor itt dicsőn kezde Hunor népe, Folytatja tovább im Magyar nemzetsége. Libeg-lobog a láng. Zendül zengő ének. Szent ménáldozatban hozza Istenének A délceg, nagy utód, diadalmas Árpád És nemes nemzete szivének háláját. Libeg-lobog a láng, felszáll barna füstje. Gőzölögve forr már a hab a nagy üstbe’. Elhal most az ének s ősz­­áltosnak ajkán Szent ima buzog fel, ég felé szárnyalván : »Nemzetem Istene ! hadak ura ! halljad : Kinek szent kegyéből dicső diadalnak Ragyog e nemzetre lángoló sugára Ez áldott hazába’, Etele honába’ . Hála neked, hála ! Betelt ime híven, mi betelendő volt: Megadád népednek a drága, dicső hont. Miként ez öröktől a Világ­ fájára*) Van írva : mienk már Etele hazája : Hála neked, hála ! Ó, mint e lobogó, forró, fényes, szent láng, Szivünkben is úgy ég, úgy lobog fel hálánk ; S oda száll, hol örök fényben áll szent széked. Ó, fogadd kegyesen, téged illet, téged. Hála, hála néked! Most pedig, nagy Isten, mutass tiszta, szentjeit: Új honába’ néped végzete vaj’ mit rejt? — S egy percre a táltos ajka elhallgatva, Szeme a szent lángot kémleli, kutatja, Majd imígy folytatja : íme látom, látom, jó daliák népe! Jövődnek sugara ott csillog elémbe. Szent tűzjelek híven lelkem elé tárják Lobogó lángfényét, fekete, bús árnyát Nagy idők árján át. íme látom, látom : nagy hivatás vér rád, Te őrzöd napkelet s napnyugot határát. És e nagy határon mint bástya megállva, Egyre tör reád a zimankónak árja, Villáma cikázva. Íme látom, látom : bősz ellenség kardja Kebleden hányszor vág sebet a nagy harcba’; De mennyivel fájóbb, mennyivel vészesebb, Hajh, amit annyiszor fel-feltép tenkezed, Az a mély, véres seb. De látom, im látom : át ezernyi részen­­ Csak előre törsz te hős szívvel, merészen; És sötét sír szélén, mit nem bir meg a kard, Bölcseséged arat a vészen diadalt S új életre megtart. Nemzetem Istene ! aki bevezetéd Népedet e honba, betöltve végzetét, Ó, vezesd tovább is szent, égi kezeddel S bűnéért fenyítsd bár, soha, sohse hagyd el, Kérünk, sohse hagyd el!« *) A Világ­fájáról 1. Arany J. Buda halála VIII. ének 83. versszakát s a rá vonatkozó jegyzetet. Ellobban a szent láng, elhallgat a táltos, Ülnek a daliák vidor áldomáshoz. A szent áldozatot Istennek megadva, Nékik e nap boldog örömünnep napja Holnapra azonban úgy rendelé Árpád, Szervező hongyülés kezdje nagy munkáját, Szerbe szedve mindent, hogy e hont igazság, Jog és kötelesség bölcsen összetartsák. S­im az áldomásban kézről-kézre járva, Arany, ezüst edény, — a hős harc zsákmánya, Nyújtja jó falatját, ontja tüzes nedvét, Éleszti, feszíti a daliák kedvét. "* *v?“ Megpendül a koboz húrja közbe-közbe, Regés, hősi múltat lágy énekbe szőve. Árpád is örömmel, szívesen hallgatja, Vezértársai közt, elmerengve rajta. Peng a koboz, zeng-bong a kobzos éneke, Visszazendül benne az édes ősrege : Epedőn a szarvasgímet hogyan űzte A két déli testvér, hun s magyar nép őse. S­im zengő énekben, földet, eget rázva, Isten ostorának hallik suhogása ; Üstökösfénye száll a hun dicsőségnek, Riadva remegnek szanaszét a népek. Hajh, siralomról zeng, zokog már az ének, Siralmas toráról dicső Etelének; Pártos hun nemzetre szálló éjszakáról S fenn a hadak utján vágtató Csabáról. Ám a nagy éjnek is villan új sugára, Felragyog szép Emes bűvös-bájos álma. Róla zeng a dal most, hangja messze csendül. Hallom én is, hallom, mint ősrengetegbül: »Vitéz Ogyek vezér csendes sátorára Leragyog a napnak tündöklő sugára. Benéz a sátorba s szégyenpir ég rajta : Emese szivében fényesebb, forróbb a Boldogságnak napja. Mint libegő sajkát tónak ingó habja, Mosolygó magzatát szép Emes ringatja. Mosolyog a gyermek pici rózsa-ajka, Édesen mosolyog reá vissza anyja, Csókjával árasztva. És az édes csókba’ mint lány fellobogva, Kebelének mélyét újra beragyogja Bűvös, boldog álma. Amint akkor látta, Oly híven, oly tisztán, ime visszaszállva, Most is újra látja. Ott repül a turul, szárnyát csattogtatva, Ott rohan, csillog a kristálypatak habja. Száll a turul messze, kék hegyek ormára, Özönlik a patak, mint tengernek árja, Végtelen rónára. Szép Emese nézi, hosszan el-elnézi, Bűbája, varázsa újra megigézi. S mint a béres visszhang távoli zengése, Az öreg, ősz táltos, bölcs Aba beszéde Visszacseng fülébe : Merre a turul szállt, kristálypatak áradt, Jó dalra­ fiad öltve röpke szárnyat, Elvezeti népét messze tündértájra, Melyről szállva­ száll a rege szájról-szájra, Etele honába. Ott fog uralkodni hősi, nemes sarja Soká, soká népén, napfénybe’, viharba’, így telik be mindaz, amit a szent Végzet Sorsáról e népnek, jó Magyar népének Öröktől elvégzett. Mint libegő sajkát tónak ingó habja, Szép Emes magzatát boldogan ringatja. S megcsillan előtte Álmosa szemébe’ Dicső, nagy jövőnek felragyogó fénye, Rózsás hajnalfénye.« így zengett az ének. És az édes álom Valóra hogyan vált e szép tündértájon, Tudja bár kiki jól, hallani kívánja. S ifjú, méla lantos belekap húrjába : »Csattog a turulnak szárnya, Kristályhabnak illan árja . .. Bűvös-bájos, szép álomba’ Kelnek áldott tündérhonba ... Bűvös álom, büszke jóslat, Mint az éjben fénylő csillag, Híva-hívja, vonva-vonja Álmos népét ama honba. És dalia, gyermek, agg, nő­vél zsibongva, mint özönlő Óceán felvert hulláma És megindul nagy útjára. Az erdőkön, át tenyéren, Fergetegben, nap tüzében Csak előre törve, szállva, Jutnak a Kárpát ormára. Ott a szép hont hogy meglátta, Álmos lelke égbe szállá. S hős fiával jó vitézi Merre zúgnak, onnan nézi. Csattog a turulnak szárnya, Kristály habnak illan árja . . . Már a hős nép özönölve, Tisza partján kél előre. S Árpád elé büszkén lépve, Jő Zalánnak követsége : »Hah, ne merj a Bodrogon át..!« Rá mosolygva felel Árpád : »Ó, ez a hang tetszik nekem, Halld reá a feleletem. Bár ez a föld örökségem, A Sajóig megelégszem. Ám a róna földje, füve Oly kövér-e és oly üde, Mint a milyen őshazámban S jó-e a viz a Dunában . Hogy meglássam, arra kérem Hős uradat, küldjön nékem Földet, füvet a rónáról, Habzó vizet a Dunából.«­­ Maga is baráti jelként küld tizenkét hófehér mént ; Nyerge ezüst, féke arany, S mind ajándékkal rakva van. Csattog a turulnak szárnya, Kristály habnak illan árja . . . S ím a földet, füvet, vizet Hozzák vágtató követek. Diadalünnep. Irta 51IRKÁJ­Y KTIRE. Nagyot dobban Árpád szive. Ó, mi kél átéreznie, Hogy a föld, a fű, a víz itt Mind övé már, néki díszük. Istenéhez száll hálája S vágtat fel a Hegyaljára. Széttekint ott messze, messze, S mintha szemén könny rezegne. Tündérkép tárul elébe : Itt a bérckoszorú kékje, Ott a délibábos róna, Napsugárfátyolba vonva. Csattog a turulnak szárnya, Kristály habnak illan árja ... Hősi had kél jobbra, balra, Diadalról diadalra . . . Árpádtól új üzenetet Visz Zalánhoz most új követ: »Szűk a határ ménesemnek, A Zagyváig toldjad azt meg.« Megremeg Zalánnak lelke. »Ám legyen!« bólint nyögdelve. De segélyért lóhalálba Száguld tova gyors futára. Megjött a görög s bolgár had, Árpádhoz új követ vágtat: »Hagyd el országomat gyorsan ! Türelmemből már kifogytam.« És szól Árpád felnevetve : »Hős urad hát elfeledte, Hogy a földbe’, vízbe’, fűbe’ Hódolatát maga küldte ? De különben tudja ő már, Rám e hon Eteléről száll. No meg azért is az enyém, Tőle mert meg is vettem én. Dús földét tizenkét ménen, Zöld füvét aranyos féken, Hűs vizét ezüstös nyergen; De ha harc kell, kész a sergem.« S Alpár mellett, a Tiszánál Szemben két kemény sereg áll.. S véres harcban összecsapva, Megrendül a föld alatta. Véres harcra, diadalra Örömláng gyúl zengő dalba'. S játszi szellő röpke szárnyán Messze, messze száll a rónán. Csattog a turulnak szárnya, Kristályhabnak illan árja ... Szép Emesnek bűvös álmát im betölté délceg Árpád ... ORSZÁG-UILAG 1907

Next