Ország-Világ, 1920 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1920-08-15 / 33. szám
XLI. ÉVFOLYAM. BUDAPEST, 1920. AUGUSZTUS 15. 33. SZÁM. ELŐFIZETÉSI ÁR: Egész évre ......... 160 kor. Fél évre ................ 80 kor. Negyed évre .. .. 40 kor. Egyes szám ára 5 korona. Külföldi előfizetésekhez a postailaji meghatározott viteldíj is csatolandó DÍSZPÉLDÁNY .«I$80^‘ára: XI-- . Egész 3ötHtDrt 1 Fél évre ..............150 kor. Egyes díszpéldány ára 10 kor. Az előfizetési pénzek az Ország. . Vi% kiadóhivatalába küldendők. ni. j vb j)y JL t/iVjjklmZm__ SZERKESZTŐSÉG VI., HORN EDE-U. 18., földsz. 1. SZERKESZTIK: DR. VÁRADI ANTAL ÉS DR. FALK ZSIGMOND KIADÓHIVATAL BUDAPEST, V., HOLD-UTCA 7 A MOZIRÓL. (Csevegés a magyar mozi köréből.) Az »Astra« filmgyár a napokban készült el egyik film újdonságával, melynek »Pax vobiscum” a címe. Az ötrészes mozidarabot Damó Oszkár rendezte. Említést érdemel az interiőrök gazdagsága és stílszerűsége. Attrakciószámba megy különösen egyik nagyszabású jelenete, amelyben a hatalmas árvíz falvakat sodor el. A darab főszereplője Túri Elemér, aki krisztusi szeretetet, megértést, békét hirdet. Azt kívánja igazolni, hogy bárki száll is szembe ezekkel a jelszavakkal, előbb-utóbb szenvedést, pusztulást idéz fel. Szerephez jutnak még: Bihari Ákos, Péchy Blanka, Berczelly Magda, Gazdi Aranka, Heltai Jenő és Szálkai Lajos. A scenikai mester: Baumohl Artúr iparművész. A felvétel Juhász Béla operatőr munkája. Cl-s KALAND. Irta THOMÉE JÓZSEF.Valaki meghúzta a vészféket. Haragosan zurrogtak, majd élesen visítottak a fényes acélkerekek, lihegett, zihált, széles kévékben lökte ki magából a sötét füstöt a hatalmas gyorsvonati mozdony, hangosan csörrentek össze az ütközők, s a hosszú, emberekkel túlzsúfolt kocsisor a nyílt pályán megállt. A virágzó bokrokkal, terebélyes fákkal szegélyezett pályatestre emberek ugráltak ki, vasutasok szaladgáltak föl- és alá, bekukkantottak a kerekek közé, a kocsik ablakaiból, a folyosókról ijedt asszonyszemek meredtek a napsütötte tájékra, valami félelem fogta el az utasokat, senki sem tudta, mi történt tulajdonképen. Néhány harsány kiáltás, a vonatvezető kürtje szól, hosszan, elnyújtottan búg a gőzsíp, nyikorognak a kerekek, s a vonat nekivág a végtelenbe nyúló síkságnak. Pár perc, s rohanva futnak visszafelé a fák, a távirópóznák, a piros fedelű apró őrházikók. Az egyik elsőosztályú fülke széles bársonyülésén, mint valami megriadt galamb, csodaszép, fiatal, karcsú, szőke nő gubbaszkodik, nagy, kék szemei riadtan néznek körül, formás, rózsaszín ujjai meredten kapaszkodnak az ülés karjaiba. Szemben vele napbarnított arcú, meglett korú férfi ül, kényelmesen hátradőlve, szemeivel a cigaretta felszálló kékes füstkarikáit követve. Ajkai körül valami megmagyarázhatatlan mosoly, olyasforma, mint amivel a gyermekeket szokták megnyugtatni az öregek, ha csínytevésen érték őket. A férfiaknak abból a fajtájából való, akiknek korát nehéz, szinte lehetetlen úgy első látásra megállapítani. Elegáns, sötétzöld vadászruhája birtokos embert sejtet, de épúgy lehet polgári ruhában utazó katonatiszt, vagy más efféle is, minden mozdulata azonban igazi úrra vall. A vonat tele erővel száguld, midőn a nő félénken megszólal: — Mi lesz, ha megtudják ? ... — Semmi! Magamra vállalom! — szól nyugodtan a férfi. — Csekélység az egész, szóra sem érdemes! — De?... — Semmi! Dőljön végig az ülésen, pihenjen, az út még hosszú, tudja, késő este érkezünk meg csak! Én addig kimegyek a folyosóra, elszívok néhány cigarettát, s nézem az alkonyba boruló vidéket. Nagyon szép, nagyon hangulatos ilyen tor. Magácska pedig pihenjen, talán aludni is fog. Kiment a folyosóra. Jött a vizsgáló kalauz. Pár halkan váltott szó, a kalauz jegyez, az úr tárcájába nyúl, néhány bankjegyet nyújt át, s mintha mi sem történt volna, nézi tovább a tovasuhanó tájat. Lankás, erdőkoszorúzta vidéken jár a vonat. Apró, fehér állomások jönnek és tűnnek egymásután, a bolyhos, fodros felhőket bearanyozza a búcsúzó nap, messze színes ködök úsznak, a lombok közül egy-egy kútágas integet, valahonnan halkult harangszót hajt errefelé a szél. Észre sem vette, amint háta mögött kinyílt az ajtó, s az alkonyi fényben megjelent a nő. Csak akkor rezzent össze, mikor az behízelgő, lágy hang felbúgott. — Nem fáradt el az álldogálásban ? Miért nem ül le ? Nem lesz kellemetlenség, feljelentés, botrány ? — Ugyan! Mondtam már, hogy semmi az egész, már el is van intézve szépen, nyugodt, teljesen nyugodt lehet. Meg azután tulajdonképen én is vagyok a hibás! Kérem, nagyon kérem, bocsásson meg, de magam sem tudom, hogy történhetett, hogy úgy elvesztettem a fejemet, szavamra, nem akartam megbántani vele, még gondolatban sem, de, de nem tudtam magamnak parancsolni. Meg tud bocsátani, ha nagyon szépen kérem ?.. . — Ne beszéljünk idekünn, még meghallhatnák mások is, s én, én nagyon röstelleném, kellemetlen volna........ Bementek a fülkébe. A férfi megint szembe ült le. A nő mosolygott. — Fél talán ? ... — Magácskától nem, de magamtól! Ha az a bolond kísértés megszáll újra, nem állhatok jót magamért, hogy újra meg ne csókoljam. Megfutamodni magam elől nem tudok, s a haragját sem szeretném magamra vonni, ha pedig a vonat újra megáll, úgy ugyancsak későre érkezünk meg..... A nő felkacagott. — Igaz is, de hát, hát Istenem, miért is nem fogta le a, a két karom ! ? ... KERÉKPÁROS VIRÁGKORZÓ A MILLENIUMI EMLÉKOSZLOPNÁL AUGUSZTUS 8-ÁN. (Eiser fényképe.) Dr. NÁDOSY BÉLA, a budapesti államrendőrség Új főkapitánya. (Eiser fényképe.)