Orvosi Hetilap, 1859. február (3. évfolyam, 6-9. szám)
1859-02-06 / 6. szám
91 92 szakának, melyben az első fogzás történik, s mely körülbelül a 6-dik hónaptól az élet 5-dik évéig terjed. Az idevágó esetek gyakorlatomból statistikai összeállításban ugyan nem állanak e pillanatban rendelkezésemre, de mindamellett szinte biztosan állíthatom, hogy egy esetet sem észleltem a 3-dik hónap előtt és igen keveset az ötödik éven túl, noha egy később említendő esetet egy nőnél is láttam , kinek gyermeke ugyan azon időben hasonló kórban szenvedett, s hol az atyánál is hasonló bántalom a szájüregben jelen volt. Igen rövid leirás elegendő lesz e csaknem kizárólag a kisded fogzó gyermekeknek sajátságos hártyás köthártyalobját az olvasó szeme elé állítani. Többé kevésbbé nyilvános belövelés és hurutos fölernyedés mellett, a felső, vagy alsó, vagy mindkét szemhéj belfelületén észlelhetők elszórt, fehéres, igen lapos lerakodások, melyeknek nagysága egy gombostűfej és bab terméje közt ingadoz , sőt eztmeg is haladja. E lerakodások mindig sekélyek s könnyen kerülik el a figyelmet ha kicsinyek , ámbár szorgos vizsgálat alatt akkor is könnyen árulják el magukat azon tisztán helybeli vérzés által, mely létre jön, ha ujjúnkat vagy ruhalemezt a takhártyán végig húzunk. Olykor , mint imént mondánk , igen terjedelmesek és hosszas, széles csíkok alakjában a takhártya egész pillaporctrészét fedik be, de az átmeneti redőre csak fölötte ritkán terjednek el. Ha az álhártya nagy kiterjedéssel bír, akkor rendesen csak egy van jelen , és a másik szemhéj gyakran egészen szabad; ha ellenben kicsiny, akkor mindig több tíz álhártyácska is lép föl, s a másik szemhéj is szokott bántalmazva lenni. Igen jellegző az álhártya helyeztetése a pillaporcz részen és pedig a szabad pillaszélen , honnan az, a pillák közt, egy két vonalnyira a szemhéjak külbörére terjed el. A szabad szemhéjszél akkor egy vagy több helyen kéreggel (Schwarze) fedezik, mely helyek erősebb érintésre szinte véreznek, s ha sikerül a hártyát csipeszszel levonni , szemünk elé tűnik a felhámjától lemeztelenített, vérző, sekélyen bemélyedett irha felület , mely a szabad szemhéjszélen nyeregképen ül. Ennyire megegyezik e leírás azzal, mit a tankönyvekben olvasunk, de amit ezekben nem találok, az hasonló, sekély, apró, fehéres lerakodások igen gyakori jelenléte a szemteke köthártyáján a szaruhártya széle szomszédságában s nem ritkán a köthártya gyűrűjén, s ilyenkor a kifakadás a szemhéjszélen tökéletesen szokott megfelelni a szaruhártya szélének, mintha az egyik csak lenyomata volna a másiknak, s föltételezve egymáshozi illesztés által, amint azt bujakóros fekélyeknél egymást érintő bőrfelületeknél van alkalmunk látni. Nézetem szerint ezen a szemteken és a szemhéjszélen egyesülten előjövő fakadékok megjelenése tulajdonképi kinyomata (Typus) azon eseteknek, melyek különösen fogzási időszakban levő gyermekek sajátjai, mig a többi s egy részt hevesb, elszigetelt kiválasztások a szemhéj nyákhártyáján ritkábban jőnek elő. Mindkét esetben a csipesz által eltávolitott, gyakran mákszemnyi hártya górcső alatt mint különösen szemcséből (Kerne) s kevés elszórt sejtből (Zellen) álló rétegnek mutatja magát, melyhez egy igen szemcsés (granulos) sejtszövetkezti állomány járul, s a crouposus takar hártyájától, mint megemlítők, az által különbözik , hogy ez utóbbi úgyszólván halmaza a genysejteknek (Eiterzellen). Mint lényegest kiemelem, hogy az alatta fekvő lakhártya félhámjától megfosztva vérzik, mi azt bizonyítja, hogy a közel fekvő szövetben a vérkeringés akadály nélkül tovább is fönnáll, habár az edényekbeni pangás ki nem zárható, s ebben rejlik a lényeges különbség az előbb említett térimbeles kórloktól, melynél a felületen levő netaláni hártya alatt, halványsárgás, mintegy edény nélküli , nem vérző kemény fakhártya térimbel tűnik elő. Ezen utóbbi kórnál, mely szinte a gyermekkor sajátja és sokkal veszélyes, a hártya kiküszöbölése sokkal lassabban következik be, s mindig takaros tünetek mellett, úgy, hogy az egész állapotot, mint a takár veszélyes alakját, a beszűrődési első szaka meghosszabbodásával lehet tekinteni, mint ezt múlt évi közléseimben tevém. Minket azonban csak az érdekeljen itt, hogy ép úgy mint az egyszerű croupos takar és a térimbeles kötláb közt számtalan vegyületi alak jő elő : a hártyás kötlábnál is jőnek nem ritkán elő a mélyebben fekvő rétegekben történt izzadmányi folyamat föllépésének tünetei, mely aztán a héj nagyobb daga, a kötszövet némi meredtsége, csekély vagy egészen hiányzó vérzés, inkább fölemelt hőfok, s nagyobb fájdalom által érintésnél külöli magát. Térjünk most az egyszerű esetek leírására vissza; ezeknél az marad mondanivalóul, hogy a többi nem bántalmazott héj-köthártya bársonyszerűen duzzadt, a szemközhártyája azonban a fakadékok (Eruptionen) sokos száma szerint a szaruhártya szélén , majd csak a szemteke bizonyos átmetszőinél (Sectoren), majd átalán sűrűen van belövelve, s dagadva. Maga a szaruhártya majdnem kivétel nélkül szabad minden bántalomtól. Átalános tünetek soha sem hiányzanak, ámbár ezek ismét csak ritkán lépik át a mérsékelt láztünetek határát, midőn is forró fej , szaporodott érülés, éjjeli nyugtalanság , sok kiáltás teszik a lényeges tüneteket. Mint átalán a fogzásnál, itt is félpiros (erythematos) és izzagos bántalmat fogunk észlelhetni az arczbőrön, száj körül, az orron és a szemgödreinél. A kór lefolyása mindenkor heveny, gyakran sebesen véget ér, egyszersmind — hogy ezt is egyúttal elmondjuk — jó indulatú. A héjakon történt lerakódások észrevétlenül eltűnnek, valószínűen savós átnedvülés által létrehozott fölernyedés következtében , anélkül , hogy duzzadt túltengett szemölcstestet hagynának hátra, milyent minden terimbéles kiizzadásnál szoktunk látni. Ha eredetileg nagyobb álhártyákkal volt dolgunk, s azokat csipeszszel választottuk le, rendesen újak de véknyabbak képződnek , ha a lefejtést ismételjük harmadik ízben egész hártyák ritkán jelennek meg, hanem csak egyes sziget alakú izzadványok