Orvosi Hetilap, 1865. június (9. évfolyam, 23-26. szám)

1865-06-04 / 23. szám

sejtek ezen alakjukat a mér­eg behatása, s nem elszára­­dás folytán nyerték volna. Mi pedig a vért egészben véve illeti, közönségesen sötét szinti szokott lenni, s vagy egyszerűen folyó marad, vagy lágy alvadéko­­kat képez, csak ritkában fordulván elő, hogy tömöt­tebben megalvadt fehérnyével találkozzunk. Az izomzat haloványabb szokott lenni a szennyes sárga barnába többé-kevésbé átlátszó árnyalattal, s az izomcsövekben számtalan igen apró zsírcseppet talál­hatni, melyek főleg a harántcsíkoknak megfelelő állo­mányból látszanak képződni. A halálm­eredtség pedig az izomcsövekbeli zsírszerű átváltozás fokával meg­fordított viszonyban szokott kifejlődni, s közönségesen csekélyebb szokott lenni. Az agyburkok majd minden tekintetben rende­sek, majd pedig a belsőbbek vizenyősen megduzzad­­vak, s a lágyabb összetartáséi agyról nagyobb ezafa­­tokban levonhatók. Ritkán találtam a szokottnál vér­­dúsabbaknak. A lágyabb összetartás az agy mindkét szövetére ki szokott terjedni, de ezen tekintetben a szürke állomány még­is leginkább szenved. Néha annyira megy, hogy a koponyából kivett agy pety­hüdten összeesik. A színezés a szürke állományban teltebb, míg a fehér szöveté lényegesen változatlan, s az utóbbi metszés lapján az edényátmetszetek táton­­góbbaknak mutatkoznak, nemkülönben a szokottnál több vér szivárog elő belőlük. A neuroglia, valamint a közti állomány, úgyszinte az edények sejtei zsír­szerű átváltozásban vannak, mi a sz­őkeszövetben kiválóbb. Ebből a csökkent összetartást, úgyszinte az életben közönségesen tapasztalható egykedvűséget könnyen megfejthetni, valamint hasonlókép a nyugal­mas magaviseletét is, miben egyébként az izomzat zsírszerű átváltozásának szinte megvan része. A netán létrejövő b­üdések abból szinte megérthetők. Az agyacs, nyúk­- és gerinczagy az agyéhoz hasonló változatokat szoktak mutatni. A gége, gégesíp és a hörgök nyákhártyája hala­­ványan szokott kinézni, s a hámsejtekben található kevés finom zsírcseppeken kivül valami említésre va­lót nem igen találhatni, de némelykor vérdús, míg a tüdőket közönségesen igen vérdúsak, szakadóbb össze­­tartásúak és nagy fokú vizenyőben levőknek tapasz­taltam, mi a légüresék és finomabb hörgi ágcsák hám­sejtes duzzadtsága és homályosabb voltával szokott egybekötve lenni, melyekben ezenkívül még finom zsírcseppek is szoktak mutatkozni. Szóval a tüdőkben a láb homályos megduzzadási szaka (trübe Schwel­lung) biztosan kimutatható. Nem egyszer a mellhár­tya a tüdőkről és a mellkasról könnyebben levonható, homályosabb, s úgy hám, mint kötszöveti sejteik a ho­mályos megduzzadás kisebb-nagyobb fokát mutatják. A szívet a szokottnál mindig halványabbnak találtam, még­pedig halaványsága a többi izmokénál jelentékenyebb. Majd szennyes sárgabarna, majd hala­­vány ékersárga, sőt esetleg czitromsárga, mint ezt különösen egy ízben észleltem, midőn a zsírszerű át­­változási folyamat a többi szervekben sokkal kevésbé volt képviselve. A színezéssel szoros viszonyban áll a nagyobb petyhüdtség és szak­adékonyabb összetartás, mely sajátságok annál feltűnőbben vannak jelen, mi­nél inkább kifejlődött a sárga szín. Sokszor a szív­­belhártya, főkép pedig a billentyűk és elégszer a nagy edények belső és középső burka sötét czitromsárgának látszik, midőn egyszersmind az összetartás szakadé­­konyabb, szétdörzsölhetőbb, s az elemi alakokban ezen változásokkal egyenes arányban számtalan finom zsír­­csepp megjelenését észlelhetni, mi nagyobbodásukkal, nemkülönben egymással való összetapadásuk megla­­zulásával, úgyszinte összetartásuk csökkenésével van egybekötve. A szív zsírszervi átváltozásából az érlöké­sek mindinkább való gyérülését és kisebbé válását igen könnyen megérthetni, s ha mindjárt a mérgezés kezdetén azok gyorsabbulását tapasztaljuk, ezt a láb homályos megduzzadási szakának róhatjuk fel, mire a vilanym­érgezésnél a zsírszerű átváltozás jönni szokott. Eseteimnél a száj vagy a bárzsing bántalmazott­­ságát, a néha mutatkozó gyönge vörösségen kívül soha sem tapasztaltam, midőn megjegyzem, miszerint az egyének túlnyomó száma a mérget akként vette be, hogy a gyufákról levakart vilanyos fejecseket vízzel összekavarta, s csak kétszer fordult elő, hogy azok pálinkával vegyest nyelettek. Egy ízben az em­lített részek különös szenvedése nélkül történt, hogy a száj bal zugánál a külbőrön kendermagnyi kerek­­ded, roncsolt szélű, mély folytonossági sérülés látszott, sötét vörös-fekete és egyentelen alappal és széles kör­nyezettel, s a bőralatti környezetben mélyen beha­tolva véraláfutást észleltem. Ezen alkalommal a gyu­­fafejecsek vivőanyag nélkül, pusztán magukban nye­­lettek le, s a gyomorban két égetési sebet lehetett ta­lálni, melyek nagyobbika a nagy hajlat közepe táján, míg kisebbike a gyomorcsuknál észleltetett. Ezen utóbbi lencsényi, kerekded egyenetlen szélű és mély volt, szinte vörösfekete és egyenetlen alappal, s mint­egy fél centiméter széles vérdús környezettel, mely­nek vörössége lassan kint elenyészett, a mélybe pedig egészen az izomrétegekig kiterjedett. A nagyobbik seb az utóbbit terjedelemre kétszeresen felülmúlhatta, csakhogy sokkal sekélyebb volt, s a környékbeli vö­rösség szinte kevésbé szélesnek látszott. Úgy ezen se­beket, mint a szájzugnál levőt csak a vilany közvet­len hatásának lehetett tulajdonítani. Sokáig vita tárgyát képezte, váljon vilany-mér­­gezetteknél a gyomor megsobosodik-e vagy sem. Vol­tak, kik az igent vitatták, s ismét találkoztak, kik ne­met mondottak, a többek között csak Tüngelz­ ham­burgi esetét említvén meg, ki a láb hiányát főkép azért látszott hajlandónak állítani, minthogy vörösség nem volt jelen. Virchow azonban úgy ezen leletre, mint Lewin8) és Ehrle9) álllítására igen helyesen megjegyzi, hogy az orvosi tudomány tanágai között még csak a törvényszéki orvostan tekinti a vérbőséget a lob lé­nyeges kellékeként, midőn egyszersmind figyelmeztet, hogy olyankor, midőn a vérbőség hiányozni szokott, a gyomormirigyek hámsejteiben a lob homályos meg­duzzadási szakát kimutathatjuk. 10) Virchownak töke- 7) Archiv f. pathol. An. u. Phys. u. f. kl. M. XXX. köt. 270. 1. 1864. — 8) 1. id. h. — *) Charakteristik d. acuten Phosphorvergiftung d. Mencshen. Inaug. Abh. Tübingen 1861. — 10) Archiv f. pathol. An. u. Phys. u. f. kl. Med. XXXI. ,köt.. 399. 1. 1864.

Next