Orvosi Hetilap, 1867. június (11. évfolyam, 22-26. szám)
1867-06-30 / 26. szám
451 452 a porczhártyától szinte lehetséges, Helmholtz útmutatása szerint, élőkön felismerni, bárha itt is a számadásban bizonyos kiigazítások szükségesek, melyek ismét csak középértékek alapján történhetnek. A lencse gyútávolai és főpontjainak távolsága annak mellső és hátsó felületétől csak a szemből kivett lencsén határozható meg. S így tehát valamint átalában a sarokpontoknak, úgy ezek közül a csomópontoknak fekvésére nézve is eddig csak átalános, a középértékekre vonatkozó adatok voltak meghatározhatók. A szem forgáspontját illetőleg, jóllehet annak meghatározása látszólag kisebb nehézséggel jár, mégis annyira ki nem elégítők a régibb kísérletek, hogy Donders, aki épen újabb időben méltatta azon pontot nagyobb figyelemre és annak szorosabb viszonyát a szem optikai tulajdonságaival kimutatni törekedett, meg nem nyugodva azokban, ő maga és Doijer újabb eljárás szerint iparkodott ama pont fekvését meghatározni.) Donders és Doijer, miután első reménye, a forgáspontot valamely porczhártyai tükörkép tovahaladásának megmérése által meghatározhatni, meghiúsult a porczhártya köröczidoma miatt, melynek excentricitása vízszintes átmérőjében legalább egyes esetekben oly jelentékeny lehet, hogy e miatt a forgáspont fekvésének kiszámításánál 2, sőt 3,6 mm.-re terjedő különbséget okozhat; a porczhártya köröczhajlatának meghatározása pedig igen hosszadalmas; felhagyva ezen kísérlettel, melyhez lényegében Junge pétervári tanártól, Helmholtz műtermében megkísértett eljárás is hasonló: ezután oly módot alkalmazott, melynek alapját azon szögnek meghatározása képezi, mely alatt a szemtekének egyik és másik oldal felé egyenlő kiterjedésben forognia kell, hogy a porczhártyának előbb kimért vízszintes átmérője először egyik s azután másik végével a térben fekvő ugyanazon egy ponttal összeessék. Ezen szög csúcsa megfelelvén a forgáspontnak, s feltéve, hogy azon szög két egyenlő felének közös oldala, melyben maga a forgáspont fekszik, a megmért porczhártyai átmérőre függélyes szemtengelylyel azonos, látni való, miszerint egy-egy derékszögű háromszögben, adva lévén az egyik, épen ama porczhártya átmérő egyik fele által képezett, rövidebb oldal és tovább az átellenében lévő szög, a háromszög hosszabb oldala, t. i. a forgáspontnak távola ama porczhártyai átmérőtől, kiszámítható. De ettől a porczhártya csúcsáig terjedő távolság közvetlenül fel nem ismertethetvén, pótolandó marad az oly középértékkel, mint eddig a porczhártya szelvénye magasságára nézve az emberi szemnél átalánosan — 2,6 mm. hosszban — felvétetik, mely azonban különböző egyéneknél változhat is. Ha nem is fektetek súlyt arra, hogy ezen eljárásnál a forgáspont távolságának a porczhártyától közvetlen mérés által csak egy része ismerhető fel, míg az másik részében csak átalános értékkel kiegészítendő marad; nagy fontossággal bír másfelől azon körülmény, hogy ez eljárás azon felvételre van alapítva, mely szerint a forgáspont a szem optikai tengelyében fekszik, mert ha e felvétel hibásnak bizonyulna, akkor, a már fent idézett értekezésem kimutatása szerint maga az eljárás sem vezethet biztos eredményre. Márpedig hogy a forgáspont valósággal az optikai tengelyvonalban nem fekszik, az kitűnik a következő elmélkedésből. Midőn a szemteke forgáspontja körül forog, szükségképen minden más, a forgásponton kívül eső pontja körben halad el; s miután a látvonal, azaz az élesen látott tárgypontot a reczeg sárga foltjával egybekötő vonal a szem optikai tengelyével bizonyos szög alatt az egybeolvadva képzelt két csomó pontban kereszteződik, így tehát a csomó és forgáspont egymástól különbözvén, a látvonalnak minden a szemtekén belől fekvő pontja is a forgásponton kívül esvén, szinte körben fog előhaladni a szemteke ama forgásakor; következőleg azon különbféle irányok, melyekben a szemnek forgáspontja körüli forgásakor a látvonal eljut, nem is fogják egymást ugyanazon egy állandó pontban metszeni, hanem szinte egy körív hajlásában változó fekvésű pontokban. De ily viszonyuk közt lehetetlen lévén rögzített fejnél a látvonalat saját folytatásában fekvő pont körül forgatni, lehetséges sem fogna lenni a szemet rögzített fejnél, egyedül forgáspontja körül forgatva, valamely központból sugárként kiinduló vonalak irányába beállítani. Minthogy pedig egyszerű kísérlet, melynél két sorban hajszálak akképen vannak felfüggesztve, hogy minden egyes a mellsőbbik sorban függő hajszálhúrok, keskeny csíkot képező nyilatán át egy-egy feletkező, a hátsó sorban függő egyszerű hajszálat hagyja meglátni oly irányokból, melyek valamennyien egy közös központból indulnak ki, — azt tanúsítja, hogy lehetséges a helyesen beállított szemet, egyedül forgáspontja körül forgatva, mialatt a fej rögzítve marad, látvonalával mindazon egy pontból kisugárzó irányba bevezetni, következik ebből, hogy a szem forgáspontja nem fekszik a szem tengelyében, hanem a látvonalnak a csomópont mögötti folytatásában. Ennél fogva tehát Donders és Doijer-nek a szemforgáspontjának meghatározására vonatkozó előbb említett eljárása is hibás, és bonyolódottsága daczára még Volkmann eljárásának pontosságát sem éri el, hanem épen tévútra vezet. Némi figyelembevételre számolhat talán azért oly eljárás, mely a szem forgáspontjának meghatározására nézve az eddiginél kielégítőbb pontosságot enged elérni, és a szem — mellső — csomópontjának fekvését is magán az élő szemen legalább megközelítőleg megismerteti. Ez eljárás ismertetésére térek át a következőkben. (Folytatása követ.) A lékezésrőli eszmecsere a „Soe. imper. de chirurgie“-ben. Közli Ambró János orvos-sebész-tudor. (Folyt.) A lékezés Quesnay, Ledran, J. L. Petit, Percival Pott által minden esetben alkalmaztatott, míg későbben Desault által kiküszöböltetett. — Boyer a megelőző lékezést elvetette, de töréseknél behorpadással megtartotta. Dupuytren, Roux, később Velpeau, Denonvilliers, Chassaignac hasonló eljárást követnek. Brodie, Prescott, Hewett a régi franczia oskola szellemében működnek. 1838-ban Malgaigne az okoskodásra s kísérletekre támaszkodván, követi Desault, kárhoztatja a lékezést s magával sodorta csaknem az összes franczia sebészeket. Körülbelől száz éve, hogy a sebészek a lékezés tekintetében két táborra oszlottak, az egyik rész pártolta, míg a másik szenvedélyesen ellenezte; a számos közzétett ide vonatkozó munkák csak másolatok; a kérdés idáig egyoldalúig, kizárólagosan a kórboncttan szempontjából tanulmányoztatott. A feladat: tanulmányozni az egyes kórjelek jelentőségét s összefüggésbe hozni azokat a koponyaüreg mélyében rejlő bántalmakkal. Az idevonatkozó esetekben észlelt kórtünetek három főcsoportot képeznek: ) Archív í. holland. Beiträge z. Nat. u. Heilk. III. Bd. 3. Lief.