Orvosi Hetilap, 1877. augusztus (21. évfolyam, 31-34. szám)
1877-08-05 / 31. szám
631 rodánkon a fogó alkalmazásának gyakorisága körülbelül 1: 90. Úgy hiszem, hogy ezen számarány leginkább megfelel az arany középútnak. Noha nem tagadható, miszerint az idézett különbségek égalji és alkati viszonyokban is lelhetik magyarázatukat, mely szerint némely vidék szülő nemében inkább meg vannak a feltételek a magzatot a természetes születők által világra hozni, mint más vidékeken, hol a lakosság gyengébb szervezete a szülés folyamata alatt is előtérbe lépvén, a születők elégtelensége és egyéb zavarok a magzat művi kihúzását teszik szükségessé , mégis a fogóműtét különböző gyakoriságának fő okát keresnünk kell a különböző iskolákon uralkodó elvi különbségekben a javalatok felállításánál, s igen gyakran az egyéni felfogás önkényében és a műtevési hajlamban, miután alig van műtét, melynél a javalat felállításának oly tág tér nyílnék, mint a szülfogó alkalmazásának. A szülintézeteket illetőleg Kilian helyesen megjegyzi, miszerint minél kisebb a szülések száma egy bizonyos szülházban, annál gyakoriabbak a fogóműtétek. Leginkább Osiander óta nagyon elterjedt azon szokás, hogy tanintézetekben igen gyakran jön alkalmazásba a fogó azon czélból, hogy a tanulóknak alkalom szolgáltassák a műtét begyakorlására. Sickely ezen szokás felett helyeslőleg nyilatkozik és Plesser sincsen ellene azon feltétel alatt, hogy azon esetekben, hol csupán „docendi causa“ alkalmaztatott a fogó az a jegyzőkönyvbe lelkiismeretesen beírassák, mint azt Roederer tette, ki hasonló esetben naplójába következőt jegyzett fel: „Foetum forcipis ope extraxi ad ostendendam encherresin“. Mások ismét, mint pl. Hoffmann Münchenben, az ily eljárás jogosultságát nemcsak hogy nem ismerték el, hanem policlinicumi gyakorlatában a műtevéstől lehetőleg tartózkodott, hogy tanítványait arra szoktassa, miszerint a szüléseknél legtöbbet a természettől várjanak. Véleményünk szerint sem az egyik sem a másik elv nem helyeselhető. A fogóműtét nem egészen közönyös behatás, ha a legavatottabb kéz által, a kellő óvatosság és feltételek jelenléte mellett is vitetik véghez, mint ezt Bidder) és Sutugiul * 3) is hangsúlyozzák. A gyermekágynak súlyos lefolyása, sőt a halálos kimenet fogó alkalmazás után nem oly ritka, semhogy ezen műtétet végezni fel volnánk jogosítva oly esetekben is, hol a szülés spontán és veszély nélkül mehet végbe. Tanítási czélból végzett fogóműtétek után beállott kedvezőtlen lefolyású, sőt halálos kimenetű eseteket elég nagy számmal találni koródai jelentésekben. Intő például 1 esetet akarok felhozni és pedig a legújabb korból, melyet Landau( 12) a boroszlói szülkórodáról szóló jelentésben említ, melyben „docendi causa“ lett alkalmazva a foga és a nő 11 nappal a szülés után, a hashártya mögötti sejtszövet elevesedése és hashártyaláb következtében meghalt. A fogóműtét következményeiként beállható kedvezőtlen esélyeket érinteni e dolgozat folyamában lesz még alkalmam. E helyen csak azon, a mindennapi tapasztalatból ismeretes tényre akartam utalni, hogy a fogóműtét számtalan esetben a szükséges javalat fennállása nélkül hajtatik végre. Igen találón jellemezte Spiegelbergi ez eljárást, midőn ezeket mondá: „Der Kopf steht auf dem Beckenboden, die Wehen scheinen mehr oder weniger stark, nur nicht für den individuellen Fall genügend, denn der Kopf passirt trotz ihrer die äusseren Genitalien nicht; dem Geburtshelfer geht die Geduldh aus (weit öfter als der Gebärenden) und er greift zu seinem die Scene beendigendem Instrument, je nach der Fähigkeit mit mehr oder weniger Glück“. Az ily Floss által „tanítási és luxus“ műtéteknek („Studien- und Luxusoperationen“) elnevezett felesleges és elhamarkodott beavatkozások káros hatásának további fejtegetését a dolognak különben önként érthető volta teszi felegessé. Floss többször említett műtéti statistikájából kitűnik ugyan, miszerint azon kerületekben, hol több szülészeti műtét lett végezve, kevesebb újszülött veszett el és az anyákra nézve is kedvezőbbek voltak a halálozási viszonyok ; ez azonban nem a fogóra, hanem az összes műtétekre vonatkozik és kapcsolatban áll azon körülménnyel, hogy minél gyakoribb az orvosi segély a művi beavatkozást igénylő szüléseknél, annál kedvezőbb azok kimenete mind az anyára, mind a magzatra nézve. Valamint tehát a felesleges beavatkozást — ha hasznosság szempontjából történt is az — kárhoztatnunk kell, úgy a passiv eljárásnak is kell, hogy határa legyen. Az, aki a fogóműtéthez csak akkor folyamodik, midőn a szülőnél a szülés hosszú tartama miatt már láz, nyugtalanság, kimerülés stb. állott be, az ellenkező, nem kevésbbé súlyos hibába esik. A szülész virtuositása sem a műtét technikai kivitelében sem a várakozás erényében nem áll, hanem a helyes indicatio megállapításában és a műtevésre alkalmas esetek, valamint az időpont megválasztásában. A fogó alkalmazásának mestersége, s a szükséges műfogások kellő kézbeli ügyesség mellett phantomon és hullán tett gyakorlatok által könyen sajátíthatók el, annak megítélése azonban, váljon egy adott esetben alkalmazandó és alkalmazható-e, váljon meddig lehet a szülés munkáját a természetes erőkre bízni, hol kezdődik a veszély az anyára és a magzatra nézve stb., annak meghatározása a nehezebb feladatok közé tartozik és hosszabb tapasztalatot igényel. Hogy a szülfogót helyes javalatok alapján alkalmazhassuk, elsősorban a szóban levő műszer hatásának megítélése szükséges. Mielőtt a fogóműtét és egyáltalában a szülés erőművezetéről tiszta fogalmak birtokában voltunk, a szülfogó nem vált annyira üdvére az emberiségnek mint jelenleg. Csak mióta az említett tan a szülészetben mélyebben gyökeret verve, a gyakorlatban értékesíttetik és mióta Baudeloque, Brünninghausen, Weidemann, ifj. Stein, Kristeller stb. kutatásai nyomán tudjuk, miszerint a szülfogó főleg mint húzóeszköz hasson, ellenben összenyomó hatása kellemetlen, sokszor elkerülhetetlen mellékhatás gyanánt tekintendő, — mint Schroeder*) helyesen megjegyzi, — üdvösnek mondhatjuk a fogóműtétet mind az anyára, mind a magzatra nézve. A szülfogó alkalmazása a műszer említett hatásánál fogva tehát főleg azon esetekben lehet javulva, midőn 1) Monschr. f. Gebk. XI. köt. 2) Lehrb. d. Gebhilfe. 1874. l) Schmidts Jhrb. 88. köt. in. lap. s) L. cit. s) Zeitschr. f. Gebh. u. Frauenkr. I. k. 434 1. 4) Berlin klin. Wochenschr. 1876. Ö32