Orvosi Hetilap, 1880. augusztus (24. évfolyam, 31-35. szám)

1880-08-01 / 31. szám

727 mély hőmérsék még magasabb mint a medenczeárbeli, mivel a lehűléstől még vastagabb rétegek óvják mint amott, de nem annyira állandó talán azért, mert a belek, máj stb. időszakos működése abban nagyobb ingadozá­sokat hozhat létre mint amottan. Legnagyobb a hőmér­sék a végbélben a rekeszhez legközelebb eső magaslaton, onnan kifelé, habár lassan, folytonosan csökken, mivel a medenc­e felé kevésbé van óva a lehűléstől. Az egyetemes test­hőmérséket leginkább kifejező adatokat nyernénk kétségen kívül, ha a régi és hasűr­ ré­szében (még­pedig minél fenntebb) mérnök a hőmérséket. Több kísérletező [Samuel1) etc.] meg is kísérlette ezt. Madaraknál, mint fennebb említettem, könyen kivihető. Kutyáknál és macskáknál, természetesen csak kisebbek­nél rögzítetlen medenczénél a hőmérő veszélyeztetése nélkül aligha. Tengeri nyúlnál rendszeres hőmérés he­lyéül azért nem ajánlatos, mert néha a felhalmozódott bélsárgöbök miatt a bél átfúrása nélkül lehetetlen a bevitel; nem ajánlatos továbbá azért, mert hogy itten 12 —15 cm-nyire bevihessük a hőmérőt, ki kell feszíteni az alsó végtagokat, s elvonni azokat a hasár két lágyéki oldaláról, mi egy magában véve, mint alább látni fogjuk, tetemes lehűlést okoz. A medenczeűrön kívül eső végb­élrészletben (tengeri nyúlnál egész 2 cm-nyire tolva be a hőmérőt) a hőmérés bizonytalan eredményeket ad, nem csak azért, mert a vasomotork­us befolyások itten jobban szerepelhetnek, hanem a végbél­zárizmoknak Billroth által felvetett zavaró hatása is érvényesülhet. Az itteni hőmérésnek előnye az lenne, hogy szabad állaton (különösen kutyán, kevésbé macskán) nagyobb zaklatás nélkül hajtható végre, ten­geri nyúlon nem annyira. Legalkalmasabbnak látszik a hőmérésre a medencze­űrbeli végbélrészlet. Egyfelől már itten nem oly változé­kony a hő, mint a külső részletben, másfelől a hőmérő bevitele nem ütközik oly nagy akadályokba, mintha azt a hasűri részletbe akarjuk bevinni. Noha é­so­nyira is rámehet a különbség a hasüri és itteni hőmérsék között, de mint Adamkiewicz vizsgálatai mutatják, itten ez ala­csonyabb hőmérsék mellett a végbél e részletének különböző átmetszetein nem olyan nagy a különbség, mint a hasürben. Legajánlatosabb lenne azért conventio útján megálla­podni abban, hogy élettani és kórtani kísérleteknél a me­­denczebeli végbél-hőmérsék méressék, megemlíttetvén ter­mészetesen mindig a mélység is, melyben a mérés történt. Tengeri nyulaknál szabályul lehetne elfogadni azt, hogy rendes medenczetartásnál addig tolja az ember előre a hőmérőt, míg megakad, mi azt mutatja, hogy a promon­­toriumhoz körülbelül az edény­ bifurcatio tájára jutott be a hőmérő, mely közönséges nagyságú nyúlnál 5—7 cm. mélységben fekszik a végbélben. x) Samuel. Entstehung des Fiebers etc. (Folytatása következik). 728 Az orr- és garathabarczokról, s ezeknek műleges eltávolításáról, az orrnyilásnak és garatürnek véres úton tágítása nélküli). Kun Zoltán tr., főiskolai orvos, a törvényszéki orvostan előadója a s. pataki jogakadémián. (Folytatás). A kór-elkülönzés érdekében megjegyzendő, miszerint az orrű­­­­ben túlnyomó számban csak a kocsányos nyákhabarczok, a garat­­ürben ellenben a rostos habarczok szoktak előfordulni. Továbbá az alsó orrkagyló mellső végéi­ a fakhártya néha annyira túlteng, hogy az nyákhabarcz teste gyanánt tűnhetik fel; ez esetben bennünket a tévedéstől a dagnak mozgathatlansága, s a nyákha­­barcztól eltérő tömöttsége és a duzzadt fakhártya élénk, vörös színe óvhat meg. A hasonlóság egyébiránt oly feltűnő, hogy ke­vésbé gyakorlott egyének már többször kiirtották a kagyló neve­zett részét habarcz helyett. Szintén előfordulhatnak ritkán kisebb­­nagyobb kiterjedésű tályogok is, az orrsövény takhártyája alatt, melyek habarczhoz hasonlíthatnak. Ezek pedig azáltal különböz­tethetők meg a habarczoktól, hogy a takhártya körülírt, lobosan duzzadt, fájdalmas része alatt szoktak hevenyen fellépni, s mint vizenyősen felduzzadt fakhártya által borított széles alapú dagok, nyomásra hullámzást mutatnak. Az orrárbeli kelevény viszont az által különböztethető meg a habarczoktól, hogy a fájdalmas, ke­mény dag alapja a körülötte fekvő, megduzzadt fakhártyába van széles alapjával beágyazva, s hogy a dag közepén fehéres­sárgás színű és dugasz módjára kinyomható pont lép fel, még mielőtt az egész dag genyedésbe ment volna át. E mellett az utóbb említett és ritkán előforduló két orrbajnál némi lázas moz­galom, s az arcz- és orrbőrnek kisebb-nagyobb mérvű orbánczos meghazadása szokott észlelhető lenni. Nehezebb kórelkülönzést az orrhabarcz, s az orrban fellépő sarcoma között megállapítani. Itt a sarcoma gyors kifejlődése, egyenetlen dudorzatos felülete, nagyobb tömöttsége, s azon körül­mény igazíthat bennünket útba, hogy az kocsánytalanul szokott nőni, s csakhamar felduzzasztja, elékteleníti a külorrot; s hogy a sarcoma jelenléte folytán az orrfedél bőrén már ideje korán láthatóvá lesz számosabb helyen dúsabb véredényhálózat által képezett körülírt edényes belöveltség. Hasonlóan nehéz a meg­különböztetés a rákos növedéktől, melynél legczélszerűbb, ha a korhatározat előtt egy kis darabot kimetszünk az álképletből, s górcső alatt vizsgáljuk meg annak szöveti szerkezetét. Végre a csont- és porczképletektől azoknak nagyfokú keménysége teszi a habarczokat megkülönböztethetőkké. Itt még meg kell jegyeznünk azt is, miszerint vannak ese­tek, a­midőn tulajdonképen az orr- és garatűr szomszédságában jönnek létre az álképletek, pl. a szemgödörben, vagy az állka­­pocscsont ága és az ikcsont röpnyújtványa közelében, s onnét kül­denek nyúlványokat az orr- és garatürbe. E nyúlványok azután könyen önállóan fejlődött orr- és garatorrürbeli növedékeknek vehetők, ha csak főtömegük az állkapocs mellett és a szemgödör táján ki nem tapintható ; sőt gyakran még ekkor is csak a mű­leges eltávolítás után leszünk képesek eldönteni a növedékek va­lódi kiindulási helyét. Végre megemlítendőnek tartom, miszerint igen ritkán a rostacsont likacsos lemezének fejlődési rendellenességéből szárma­zott hiány esetén, az agy, növekedése alkalmával a kemény agyhártyát az orror felé tűrheti be tömlőszerűen, ez utóbbi ma­gában rejtvén az agy állományának bizonyos egy kis részét. Hogy ezen agysérvek szintén felcserélhetők az orrhabarczokkal, kétséget nem szenved, s valóban szerencséje a betegnek és az orvos­nak egyaránt, hogy ezen sérvek a legnagyobb ritkaságok közé tartoznak, s kevés alkalmat szolgáltatnak az orvos kór­jelzési tapintatosságának kipróbálására, de egyszersmind kijátszá­sára is. Azt sem felesleges megjegyeznünk, miszerint arra nézve, váljon az álképlet főtömege az orrüregben, vagy a Highmor-öb­öl­­ben van-e? azon körülmény adhat kellő felvilágosítást, hogy az utóbbiban fejlődők állandó fájdalom és nyomás érzését hozzák létre már a fejlődés kezdetén, a felső állcsontban, a fogmedri idegekre gyakorlott nyomás folytán; s hogy e tekintetben szintén

Next