Orvosi Hetilap, 1880. augusztus (24. évfolyam, 31-35. szám)
1880-08-01 / 31. szám
727 mély hőmérsék még magasabb mint a medenczeárbeli, mivel a lehűléstől még vastagabb rétegek óvják mint amott, de nem annyira állandó talán azért, mert a belek, máj stb. időszakos működése abban nagyobb ingadozásokat hozhat létre mint amottan. Legnagyobb a hőmérsék a végbélben a rekeszhez legközelebb eső magaslaton, onnan kifelé, habár lassan, folytonosan csökken, mivel a medence felé kevésbé van óva a lehűléstől. Az egyetemes testhőmérséket leginkább kifejező adatokat nyernénk kétségen kívül, ha a régi és hasűr részében (mégpedig minél fenntebb) mérnök a hőmérséket. Több kísérletező [Samuel1) etc.] meg is kísérlette ezt. Madaraknál, mint fennebb említettem, könyen kivihető. Kutyáknál és macskáknál, természetesen csak kisebbeknél rögzítetlen medenczénél a hőmérő veszélyeztetése nélkül aligha. Tengeri nyúlnál rendszeres hőmérés helyéül azért nem ajánlatos, mert néha a felhalmozódott bélsárgöbök miatt a bél átfúrása nélkül lehetetlen a bevitel; nem ajánlatos továbbá azért, mert hogy itten 12 —15 cm-nyire bevihessük a hőmérőt, ki kell feszíteni az alsó végtagokat, s elvonni azokat a hasár két lágyéki oldaláról, mi egy magában véve, mint alább látni fogjuk, tetemes lehűlést okoz. A medenczeűrön kívül eső végbélrészletben (tengeri nyúlnál egész 2 cm-nyire tolva be a hőmérőt) a hőmérés bizonytalan eredményeket ad, nem csak azért, mert a vasomotorkus befolyások itten jobban szerepelhetnek, hanem a végbélzárizmoknak Billroth által felvetett zavaró hatása is érvényesülhet. Az itteni hőmérésnek előnye az lenne, hogy szabad állaton (különösen kutyán, kevésbé macskán) nagyobb zaklatás nélkül hajtható végre, tengeri nyúlon nem annyira. Legalkalmasabbnak látszik a hőmérésre a medenczeűrbeli végbélrészlet. Egyfelől már itten nem oly változékony a hő, mint a külső részletben, másfelől a hőmérő bevitele nem ütközik oly nagy akadályokba, mintha azt a hasűri részletbe akarjuk bevinni. Noha ésonyira is rámehet a különbség a hasüri és itteni hőmérsék között, de mint Adamkiewicz vizsgálatai mutatják, itten ez alacsonyabb hőmérsék mellett a végbél e részletének különböző átmetszetein nem olyan nagy a különbség, mint a hasürben. Legajánlatosabb lenne azért conventio útján megállapodni abban, hogy élettani és kórtani kísérleteknél a medenczebeli végbél-hőmérsék méressék, megemlíttetvén természetesen mindig a mélység is, melyben a mérés történt. Tengeri nyulaknál szabályul lehetne elfogadni azt, hogy rendes medenczetartásnál addig tolja az ember előre a hőmérőt, míg megakad, mi azt mutatja, hogy a promontoriumhoz körülbelül az edény bifurcatio tájára jutott be a hőmérő, mely közönséges nagyságú nyúlnál 5—7 cm. mélységben fekszik a végbélben. x) Samuel. Entstehung des Fiebers etc. (Folytatása következik). 728 Az orr- és garathabarczokról, s ezeknek műleges eltávolításáról, az orrnyilásnak és garatürnek véres úton tágítása nélküli). Kun Zoltán tr., főiskolai orvos, a törvényszéki orvostan előadója a s. pataki jogakadémián. (Folytatás). A kór-elkülönzés érdekében megjegyzendő, miszerint az orrűben túlnyomó számban csak a kocsányos nyákhabarczok, a garatürben ellenben a rostos habarczok szoktak előfordulni. Továbbá az alsó orrkagyló mellső végéi a fakhártya néha annyira túlteng, hogy az nyákhabarcz teste gyanánt tűnhetik fel; ez esetben bennünket a tévedéstől a dagnak mozgathatlansága, s a nyákhabarcztól eltérő tömöttsége és a duzzadt fakhártya élénk, vörös színe óvhat meg. A hasonlóság egyébiránt oly feltűnő, hogy kevésbé gyakorlott egyének már többször kiirtották a kagyló nevezett részét habarcz helyett. Szintén előfordulhatnak ritkán kisebbnagyobb kiterjedésű tályogok is, az orrsövény takhártyája alatt, melyek habarczhoz hasonlíthatnak. Ezek pedig azáltal különböztethetők meg a habarczoktól, hogy a takhártya körülírt, lobosan duzzadt, fájdalmas része alatt szoktak hevenyen fellépni, s mint vizenyősen felduzzadt fakhártya által borított széles alapú dagok, nyomásra hullámzást mutatnak. Az orrárbeli kelevény viszont az által különböztethető meg a habarczoktól, hogy a fájdalmas, kemény dag alapja a körülötte fekvő, megduzzadt fakhártyába van széles alapjával beágyazva, s hogy a dag közepén fehéressárgás színű és dugasz módjára kinyomható pont lép fel, még mielőtt az egész dag genyedésbe ment volna át. E mellett az utóbb említett és ritkán előforduló két orrbajnál némi lázas mozgalom, s az arcz- és orrbőrnek kisebb-nagyobb mérvű orbánczos meghazadása szokott észlelhető lenni. Nehezebb kórelkülönzést az orrhabarcz, s az orrban fellépő sarcoma között megállapítani. Itt a sarcoma gyors kifejlődése, egyenetlen dudorzatos felülete, nagyobb tömöttsége, s azon körülmény igazíthat bennünket útba, hogy az kocsánytalanul szokott nőni, s csakhamar felduzzasztja, elékteleníti a külorrot; s hogy a sarcoma jelenléte folytán az orrfedél bőrén már ideje korán láthatóvá lesz számosabb helyen dúsabb véredényhálózat által képezett körülírt edényes belöveltség. Hasonlóan nehéz a megkülönböztetés a rákos növedéktől, melynél legczélszerűbb, ha a korhatározat előtt egy kis darabot kimetszünk az álképletből, s górcső alatt vizsgáljuk meg annak szöveti szerkezetét. Végre a csont- és porczképletektől azoknak nagyfokú keménysége teszi a habarczokat megkülönböztethetőkké. Itt még meg kell jegyeznünk azt is, miszerint vannak esetek, amidőn tulajdonképen az orr- és garatűr szomszédságában jönnek létre az álképletek, pl. a szemgödörben, vagy az állkapocscsont ága és az ikcsont röpnyújtványa közelében, s onnét küldenek nyúlványokat az orr- és garatürbe. E nyúlványok azután könyen önállóan fejlődött orr- és garatorrürbeli növedékeknek vehetők, ha csak főtömegük az állkapocs mellett és a szemgödör táján ki nem tapintható ; sőt gyakran még ekkor is csak a műleges eltávolítás után leszünk képesek eldönteni a növedékek valódi kiindulási helyét. Végre megemlítendőnek tartom, miszerint igen ritkán a rostacsont likacsos lemezének fejlődési rendellenességéből származott hiány esetén, az agy, növekedése alkalmával a kemény agyhártyát az orror felé tűrheti be tömlőszerűen, ez utóbbi magában rejtvén az agy állományának bizonyos egy kis részét. Hogy ezen agysérvek szintén felcserélhetők az orrhabarczokkal, kétséget nem szenved, s valóban szerencséje a betegnek és az orvosnak egyaránt, hogy ezen sérvek a legnagyobb ritkaságok közé tartoznak, s kevés alkalmat szolgáltatnak az orvos kórjelzési tapintatosságának kipróbálására, de egyszersmind kijátszására is. Azt sem felesleges megjegyeznünk, miszerint arra nézve, váljon az álképlet főtömege az orrüregben, vagy a Highmor-öbölben van-e? azon körülmény adhat kellő felvilágosítást, hogy az utóbbiban fejlődők állandó fájdalom és nyomás érzését hozzák létre már a fejlődés kezdetén, a felső állcsontban, a fogmedri idegekre gyakorlott nyomás folytán; s hogy e tekintetben szintén