Orvosi Hetilap, 1885. június (29. évfolyam, 23-26. szám)

1885-06-07 / 23. szám

— — 641 vétette fel magát. Felvételekor a felső állcsontnak phosphoros csonthártya és csontláb okozta teljes üszkösödése kórismertetett. A folyton lázas beteg oly kétségbeejtő helyzetben volt, hogy műtéti beavatkozásra még csak gondolni sem lehetett. Körülbelül 3 hét múlva a beteg újabb fájdalmakról panaszkodott a felső nyakcsigolyákban, míg mindinkább kimerülve, 1883. jan. 15-én évvérűségben meghalt. A bonczolásnál kiderült, hogy a bántalom nemcsak a felső állcsontra szorítkozott, hanem átterjedt bal oldalt az ikcsontra, a halántékcsontra, a nyakszirtcsontra, sőt az első és második nyak­­csigolyára is. Csontlerakódások nem képződtek, vagy ha igen, már elpusztultak. Meningitis sem volt jelen, azonban a bal tüdőcsúcs­ban cavernák, zsírmáj, idült gyomor- és bélhurut stb. találtattak. A beteg temetést kapván, koponyáját sajnálatomra nem tart­hattam meg, azonban megmentettem egy készítményt, mely rend­kívül érdekes, s ez az új önkép­ződött állkapocs. (3. ábra.) Mielőtt ezen esetre vonatkozó észrevételeimet megtenném, megjegyzem, hogy csak a főbb pontok kiemelésére szorítkozom. Ezen betegnél fellépett a phosphoros csonthártyaláb,­ habár­­ minden foga ép volt, még pedig sokkal korábban, mint a másik­nál, kinek fogai szuvasok voltak. A korai műtéti beavatkozás nem vonta maga után a már képződött osteophytok szétesését, nem gátolta újabbak termelését és consolidatióját. A bántalom átterjedt ugyan a visszahagyott csonkra, de a második műtét után szintén új csont-anyag képző­dött, mely az elsővel egy egészszé összeforrt. Igazolva látjuk, hogy az új csont-anyag leghatalmasabb ott, hol a csonthártyát az osteo­­phytokkal együtt sikerült az állkapocsról leválasztani, mint itt az állkapocs testén ; míg hiányosabb azon ponton, hol az osteophytok a csonton ülve maradtak, mint itt az állkapocs bal ágán. Érdekes, de egyúttal szomorú tapasztalni, hogy a legsikeresebb műtéttel sem lehet bizton meggátolni a baj tovaterjedését vagy kiújulását, s még akkor sem, ha a beteg — mint ezen esetben — a phosphor­­párák káros behatásának nem teszi ki többé magát. Itt Wegner azon elméletében, hogy a phosphoros csonthártyaláb a phosphor­­páráknak helybelileg izgató hatásán alapszik, egy nagy hézagot látok, mely még betöltésre vár. Tudjuk azt, hogy a munkaidő tartama nem áll arányban sem a baj kitörésével, sem annak inten­­­­sitásával. Rydggier szerint egy fiatal nő, kinek szuvas foga nem volt, gyárba lépte után már 3 héttel megbetegedett, míg egy másik munkás még csak 48 év (?) múlva. Csak melleslegesen, mintegy zárjel közt kívánom megjegyezni, hogy utána nézvén a hivatkozott kórtörténetben, úgy találtam, hogy azon egyén, kinél állítólag 48 év után lépett fel a baj, csak 45 éves volt, s 1848—1878-ig foglalkozott gyufagyártással, de megszakítással. Itt tehát nyomda­hiba van valahol. Nem szólnék ezen csekélységnek látszó dolog­ról, ha Rydggier állítását másutt is idézve nem látnám. De ha így egyik leírja a másikról, minden ellenőrzés nélkül, akaratlanul terjesztetnek valótlan dolgok, még­pedig a statistikai adatok, s az azokból levonandó következtetések rovására. Annyi mindenesetre tény, hogy a baj felléphet­hetek, s felléphet évtizedek múlva. Még nehezebben megoldható pathogenetikus talánynak tartom, hogy több munkásnál akkor tört ki először a baj, midőn már évek óta nem dolgoztak gyufagyárban, míg időközben teljesen jól érezték magukat, így pl. Kosinsky t­r. Varsóban, egy betegnél nem talált egyéb kór­okot, mint hogy 12 év előtt gyufagyárban dolgozott. S ha ezen utóbbi esetet maga Kosinsky sem meri teljes biztossággal phosphoros üszőknek nyilvánítani, vannak egyéb észleletek, melyek e tekintetben minden kételyt kizárnak. Ha esetemben nem kiuju­­lásról volna szó, hanem tovaterjedésről »per contiguitatem«, könyű volna a baj másodszori­ fellépését megérteni. Azonban nem érez­hettem magam feljogosítva ez utóbbi feltevésre, mert a beteg a műtét után két évig teljesen jól érezte magát. Ismerek az irodalomból eseteket, melyeknél a bántalom nagy kiterjedést vett, de nem ismerek egyet sem, hol az a csigolya­csontokra is átterjedt volna. Ismételve állították, hogy subperiostalis resectiók után az újonképződött csont ismét felszívódik. Igenis néha megtörténik, de leggyakrabban megmarad. Tapasztalhatják számtalanszor, hogy az ily csont ép úgy, mint a callus törések után csak addig fogy, míg előbbi alakját lehetőleg visszanyerte. Ezen készítményen is meglátszik a természet simító keze, de egészben véve alakját, nagyságát és tömörségét megtartotta. Legtökéletesebb az állkapocs teste, kevésbbé tökéletes az ágak alakja és fejlődése. Az ilynemű műtétek után igen kellemetlen, hogy az áll többé-kevésbbé hátrább áll. Ezen hátrány bizton bekövetkezik, ha az egész állkapocs agya, főleg az állcsúcs hátravonatik a nyelvizom által, úgy hogy az állkapocs körvonalai hiányosan fejlődnek. Sőt még akkor is, ha a műtétet két időszakban végezzük, kisebb lesz az állkapocs, s csúcsa a rendesnél kevésbbé fog előállni. Azért Lemngenbeck Billroth nyomán a legszebb eredményt ígérő eljárásul azt tanácsolja, hogy midőn a csontra rakódott osteophytokat levá­lasztjuk, vigyázzunk, hogy azok a csonthártyával összefüggésben maradjanak. Ez esetben is kétséget nem szenved, hogy az új áll­kapocs egyik támpontját hátul azért veszíti el, mert az osteophytok az eltávolított csonton ülve maradtak. Magától értetik, hogy az arczideget is úgy működési, mint cosmetikus tekintetből kímélnünk kell. Azt hiszem azonban, hogy semmiféle óvintézkedéssel sem fogjuk az áll hátrább állását meggátolni, ha az állkapocs kisebb körvonalakban fejlődött, ha a lágyrészek kiterjedt genyedése és ekélyesedése következtében nagy a hegzsugor. T. orvosegylet! Midőn Langenbeck a német sebészek VI. congressusán James R. Wood new-yorki tanár által küldött regenerált állkapcsot bemutatta, azt állítá, nem hiszi, hogy ahhoz hasonló praepara­tum egyáltalában léteznék. Ha az »Archiv für klinische Chirurgie« 22. kötetében található rajzot megtekintik, azt fogják mondani, hogy az enyém amannak szakasztott, vagy talán a szebbik párja. Ez alkalommal is köszönöm Thanhoffer tanár úrnak, hogy a regenerált állkapcsot fára rajzolni szíveskedett, valamint köszönöm Petz Jr. úrnak készségét, melylyel az »Orvosi Hetilap« 1881. évi 32-ik számában megjelent rajzainak ábráit átengedte. 32* 3. ábra. A regenerált állkapocs természetes nagyságban. 642

Next