Orvosi Hetilap, 1896. február (40. évfolyam, 5-8. szám)
1896-02-02 / 5. szám
mamV=7Trrv!r ' .r; *yy. .<•;mu I !■ mill IIIHIIIP I pniwii, m hiwi ig iwiipp ORVOSI HETILAP 1896. 5. sz. 50 Az eredmények tekintetbe vétele a felvetett kérdésekre tényleg világot vet. Látjuk ugyanis, hogy az ex- vagy transsudation fagypontja eltekintve a 10-dik és 13-dik esettől 0‘13 és 0*01 között változik, tehát a normális vér fagypontjától nem nagyon különbözik, amely 0'56-al van 0 alatt. A 27-dik esetben eszközöltünk egy-egy meghatározást a vér és transsudatummal ugyanazon egyénnél. A vér fagypontja 0'52, NaCl tartalma 0'61"/u, a transsudatum fagypontja 0,55, NaCl tartalma 0*61 % volt. Ezen eset azonban végkövetkeztetésekre nem alkalmas, miután számos zavaros mellékkörülmény játszik közre. E szerint az összes szilárd anyagok moleculáris mennyisége viszonyítva a vízhez ugyanaz a transsudatumban, mint a vérben. Kitűnik továbbá, hogy az ex- vagy transsudatumok fagypontja hasonló törvények, szerint változik, mint a véré, így ha azon eseteket veszszük szemügyre, melyeknél a fagypont a többi értéktől leginkább elüt, mint a 10-dik és 13-dik számú eseteknél, vagyis hol a transsudatum fagypontsülyedése jóval nagyobb mint a többi esetnél, úgy látjuk, hogy ezen adatok olyan betegektől származnak, kiknél magas lázak állottak fenn és akiknél, mint más lázasoknál, felvehető, hogy a vér fagypontsülyedése rendellenesen nagy, amint azt az I. belklinikán folyt, később közlendő vizsgálatok lázas betegekre nézve mutatták. (Folytatása következik.) Közlemény a budapesti k. m. t. egyetem II. sz. belkórodájából (Kótli Károly r. tr.). Az érlökés szaporasága szívbetegeknél a különböző testhelyzetekben. Hasenfeler Artúr dr.-tól. (Vége.) Ámbár általánosan elfogadott nézet, hogy a vérkeringés útjában levő akadályok legkisebbek a test vízszintes helyzetében és így a szívet legjobban akkor kíméljük, ha betegeinket hanyatt fektetjük, mégis azt kell mondanom, hogy ezen tétel minden esetben, úgy látszik, mégsem alkalmazható. Ezen nézetem támogatására Schottl kísérleteit említem. »Sch. kísérletei ugyanis azt mutatják, hogy ha egészséges szívet pl. birkózás által kifárasztunk, akkor a szívkifárasztásnak állandó tüneteit: szívtágulás, nehéz légzés és tachycardia kapjuk. Már most azon szívbajosok, kiknél a szívösszehúzódások felüléskor megritkulnak és kiknél ezen testhelyzetben a légzési nehézségek is alább hagynak, azon felvételre engednének következtetni, hogy szívük ezen testhelyzet mellett könnyebben működik, mert hiszen a szívkifáradás két cardinalis tünete, a dyspnoé és tachycardia alább hagyott. Ezen említett viszonyokat legfeltűnőbben oly szívbetegeknél találjuk, kiknél incompensationális zavarok alig lévén, számbavehető oedemák sincsenek. Azonban tudjuk, hogy felüléskor nagy oedemákkal bíró szívbetegek légzése is könnyebbé válik. Ily körülmények között azonban — mint már említettük — az érlökések száma felüléskor már nem hogy megritkulna, de lényegesen szaporább leszen, tehát ezen incompensatióban levő eseteknél ülő helyzetben már csak a dyspnoe hagyott alább. A felüléskor beálló megkönnyebbülés ily betegeknél valószínűleg egyszerűen azáltal van feltételezve, hogy általános vízkór esetén a tüdők ülő helyzetben legalább részben a nyomás alól felszabadulnak, könnyebben tágulnak, így tehát a légcsere meg van könnyítve. Ezek után felemlíteni akarom azon nézeteket, melyek magyarázni óhajtják, hogy a szívösszehúzódások rendes körülmények között miért ritkábbak fekvő, mint ülő helyzetben ? A vérkeringés tulajdonképeni automatikus mozgató centrumát Ilis és Romberg'12 legújabb vizsgálatai szerint maga a szívizom képezi. Említett szerzők bebizonyították, hogy a szív rythmikus összehúzódásait minden ideg hozzájárulása nélkül is végezheti. Az élőben azonban a szívizom összehúzódásait különféle idegelemek befolyásolják, így elsősorban a szív ganglionjai, melyekről ezelőtt azt hitték, hogy a szív önindító idegcentrumai, azonkívül a szívösszehúzódások rythmusa tudvalevőleg egyéb idegek, így különösen a vagusok, accelerantesek és a vasomotorikus idegrendszer különböző beidegzési állapotától is függ, így tehát kérdés tárgyát képezheti, váljon a szívösszehúzódások, illetőleg az érlökés szaporaságának a különböző testhelyzetekben beálló megváltozása, mely idegelem nagyobbodott vagy keveslebedett izgalmának következménye. Azon felvétel a leginkább elfogadott és elterjedt, hogy az érlökések száma a különböző testhelyzetekben azért változó, mert a vagus centrum izgalma a különböző testhelyzetekben nem egyforma. Ugyanis az intracranialis nyomás a különböző testhelyzetekben nem egyforma, mert az agy vértartalma a különböző testhelyzetekben változó, ugyanis egyrészt a vér odafolyása az agyhoz könnyebben történik fekvő, mint ülő, illetőleg álló testhelyzetben; másrészt a vér visszafolyása az agyból fejtető, illetőleg vízszintes helyzetben nehezebben, ülő és álló helyzetben könnyebben történik, így tehát az intracranialis nyomás előbbi testhelyzetekben nagyobb, utóbbiakban kisebb lesz. Mivel pedig az intracranialis nyomással a vagus centrum izgalma is nagyobbodik és mivel a vagus a szív gátló idege, ezért az érlökés fejtető, illetőleg fekvő helyzetben ritkább, mint felüléskor és álló helyzetben. Ezen felvételt valószínűvé teszik Blunnbergi és Hawroczki kísérletei is. Ők ugyanis azt tapasztalták, hogy a vagusok átmetszése után a szívösszehúzódások, illetőleg az érlökések száma a különböző testhelyzetekben nem változik. Meg akarom említeni, hogy nemcsak a vagus centrum izgalma okozza a szívösszehúzódások megritkulását, hanem egyes észleletek azt mutatják, hogy a vagus lefolyásában bárhol izgatva ugyanazt eredményezi, így Quincke szerint a carotis összenyomását követő ritkább szívösszehúzódások a vagus izgalmából magyarázandók. Nothnagel egy tachycardiás rohamokban szenvedő betege a rohamot mély belégzés által képes volt megszüntetni. N. az esetet úgy magyarázza, hogy a mély belégzések által a vagus tüdőbeli rostjai nagyobb izgalomba jutottak, mely izgalom tovaterjedve reflectoriee a szívösszehúzódások megritkulását eredményezte. Mint már említve volt, az érlökés megritkulását ütő helyzetben nemcsak szívbetegeknél, hanem egy hepatitis interstitialisban szenvedő nőbetegnél is tapasztaltam. Ezen esetet az előbbihez hasonlóan vélem megmagyarázhatni. T. i. az erősen megnagyobbodott máj ülő vagy álló helyzetben a vagusnak a máj- és gyomorhoz menő ágait erősebben rongálta, miért is a vagus ezen testhelyzetekben a nagyobb izgalomnak megfelelőleg reflectorice a szívösszehúzódások megritkulását okozta. Azon szerzők, kik gyakran szívbetegeknél a szokottól eltérőleg az érlökésnek megritkulását tapasztalták, ha azok fekvő helyzetüket ülővel cserélték fel, ezen tapasztalati téknek különböző magyarázatot igyekeztek adni. Spengler azt hiszi, hogy szívbajosoknál a vérnyomás és az érlökések száma a különböző testhelyzetekben lényegesebben sokszor azért nem változik meg, mert a túltengett szívizom könnyebben győzi le azon megnagyobbodott akadályokat, melyek felüléskor elébe tornyosulnak és ezért az agy vértettsége, illetőleg a vagus centrum izgalma és ebből kifolyólag az érlökések száma a különböző testhelyzetekben nem fog változást szenvedni. Nézetem szerint ezen magyarázat nem fogadható el. Igaz ugyan, hogy a szív izomzata organikus billentyűbajban szenvedőknél jóval hatalmasabb, mint rendes körülmények között, azonban ezen hatalmas izom épen csak a billentyűsbaj okozta megnagyobbodott akadályok legyőzésére elégséges, azok által teljesen le van foglalva, tehát egyébként számításba nem vehető. Hiszen ha ily felesleges izomerő állana a túltengett szív rendelkezésére, akkor szívbajosok nagyobb munkát könnyebben végeznének, mint egészségesek; már pedig tud- 1 Zur acuten Ueberanstrengung des Herzens und deren Behandlung. Congr. f. innere Medizin 1890. 2 Beiträge zur Herzinnervation. Congr. für innere Medizin 1^90. 1 Pthiegers Archív Bd. 37. 1885.