Orvosi Hetilap, 1898. április (42. évfolyam, 14-17. szám)
1898-04-03 / 14. szám
1898. 14. sz. ORVOSI HETILAP a relativ halálozás, mely feltűnően esett volna, úgy bizonyára senkinek sem lenne joga a diphtheria-ragály enyhüléséről beszélni akkor, amikor a halálozási százalék a megbetegedéseknek 67% át tette ki. A serum alkalmazásának idejével egybevágólag azonban úgy a megbetegedések, mint a halálozások száma rohamosan fogyni kezdett. Hogy a betegedések száma évről évre így csökkent, ehhez természetesen a serumnak semmi köze. Le, hogy várjon a halálozás a serum alkalmazása nélkül is így fogyott volna-e? azt az alábbiak fogják a legjobban megvilágítani. Minek utána már fentebb kimutattam, hogy milyen volt a serum előtti évek absolut halálozása, vizsgáljuk meg azt is, milyen volt a serumévek relatív halálozása? (III. tábla.) 1895- ben serummal kezeltetett 83, meghalt 12 = 14% 1896- ban „ „ 75, „ 16 = 21% 1897- ben „ „ 76, „ 13 = 17% Ugyanezen időszak alatt a serummal nem kezeltek halálozási aránya volt: 1895- ben 224 serummal nem kezelt közül meghalt 136 = 60% 1896- ban 105 „ „ „ „ „ 58 =--55% 1897- ben 66 „ „ „ „ „ 33 = 50% Minthogy tehát az 1895.s 1896. és 1897. években serummal nem kezeltek halálozási százaléka nem, vagy csak alig-alig mutat jobb viszonyokat ahhoz képest, mint amilyen halálozási viszonyok (II. táblán 1891-től 1894-ig) közvetlenül a serum alkalmazása előtti években mutatkoztak, ezek után alig hinném, hogy akadna valaki, aki Szegeden a diphtheriaragály számba vehető enyhülését elhitetni s állítását objectiv alapokon megindokolni is tudná ! Nem volna pedig megindokolható annyival kevésbbé, mert az a körülmény, hogy a betegedések és halálozások absolut száma következetesen fogyóban van, egyszersmind nem azt jelenti, hogy a halálozási százalék is csökkent s így a diphtheria virus szükségkép enyhült, hanem inkább azt, hogy a pontosabban véghez vitt óvó intézkedések a ragály terjedését s a betegedési szám növekedését meggátolják. (Folytatása következik.) A dyspepsia praetuberculosa. Müller Kálmán dr. egyetemi ny. rk. tanártól. (Vége.) A vázolt, egymástól néha meglehetősen eltérő vizsgálati eredményekből, amint látható, biztos következtetések a phthisikusok dyspepsiájára nézve nem igen vonhatók le, annyi azonban mindenesetre mondható, hogy ezen tünetcsoport egy, általános érvényességű alapon nem igen magyarázható. Vannak esetek, melyekben a gyomor chemismusa megváltozott, anatomikus elváltozások kapcsán, vagy ilyenek nélkül; és vannak — bizonyára nem kisebb számban — olyan esetek, hol a dyspeptikus zavarok sem vegyi, sem boncztani elváltozásokra nem vezethetők vissza. Az ily esetek értelmezésére némelyek azon régibb szerzők (Budd, Bourdon) magyarázatát említik, hogy a nervus vagus tüdőbeli rostjai az ott lefolyó izgalmakat a központba s innét reflectorice a gyomorvégződésekhez vezetik. E theoria ellenében jogosan veti fel Fenwick, hogy miért nem észlelhetők ily reflex jelenségek ily gyakran egyéb tüdőbetegségeknél is Még kevésbbé fogadható el azon magyarázat, hogy a nervus vagus törzsének a megnagyobbodott mediastinalis mirigyek által való direct nyomása (Peter stb.) eredményezné a gyomortüneteket, noha újabban (1893.) egy bonczolt esete alapján ezen magyarázatnak kel védelmére Pétain is. Egyes klinikusoknak az az állítása, hogy a tuberculosisnál fennálló anaemia oka a gastrikus zavaroknak (Trousseau, Sée, Marfan stb.), sok esetben bizonyára talál és mindenesetre figyelemre érdemes, érdemes erre különösen a kezelés módja miatt. Csakhogy egyrészt ezen anaemia sem mindig a primaer ok, sőt akárhányszor csak később — esetleg a kezelésnek nem megfelelő módja folytán — fejlődik; másrészt pedig sok esetben az anaemia foka és a dyspepsia intensitása közt hiányzik az arányos összhangzás; t. i. az utóbbi sokszor igen jelentékeny, míg az előbbi látszólag teljesen hiányozhat (Fenwick). E szerint tehát, bár az okozati összefüggés a tuberculosis és dyspepsia közt kétségtelen, hiszen legjobban bizonyítják ezt azon esetek, melyekben a tuberculosus folyamat javulása után a dyspeptikus tünetek is megszűnnek, mindazonáltal ezen összefüggés tulajdonképeni lényegét általános érvényben értelmezni nem tudjuk, ez — az adott egyes esetben — ma még sokszor nyílt kérdésnek tekintendő. Kórtani szempontból érdekesebb, diagnostikai szempontból még nehezebb és a gyógyítás szempontjából a bántalom fejlődési menetére és így a beteg további sorsára sokkal nagyobb horderejű azonban azon dyspepsia esetek elbírálása, melyek oly egyéneknél kerülnek észlelés alá, kiknél a tüdőtuberculosis physikalis jelei még egyáltalán nincsenek nemcsak kifejlődve, de még jelezve sem (úgynevezett praetuberculosus, praephthisikus dyspepsia). Már e század elején, különösen angol szerzők (Wilson, Philips, Todd, Clark, később Budd, Hutchinson stb.) hangsúlyozták, hogy sokszor a phthisist súlyos és tartós indigestia előzi meg, hogy az ily módon kifejlődő cachexia volna a tuberculosis megindító oka, hogy a dyspepsia némely esetben phthisist okoz, azt megelőzi és bevezeti. Az újabb szerzők közül pedig Fenwick gazdag tapasztalatok alapján igen behatóan foglalkozik a praetuberculosus dyspepsiával. Különösen ki kell emelnem, hogy nőknél a 13—25-dik életév közt ezen alak különösen gyakori. A gyomortünetek rendszerint valamely heveny lázas — igen számos esetben váltólázasnak, vagy legutóbb influenzának állított — megbetegedés után a reconvalescentia időszakában jelentkeznek először. Az étvágy csekély, néha szeszélyesen változó, esetleg teljesen hiányzik; evés után gyomorfájdalmak jelentkeznek, émelygés gyakori, a belek részéről rendszerint obstipatio van jelen. A kedélyállapot állandóan deprimált, a táplálkozás szenved és bár soványodás rendesen csak később áll be, egyes esetekben a betegek hirtelen lesoványodnak. A menstruatio ezen idő alatt rendetlen, néha szünetel, amely utóbbi tünet a többiek kapcsán már bizonyos jelentőséggel bír. Ez az állapot néha egy-két évig is elhúzódhatik, míg végül — köhögés, éjjeli izzadás stb. kíséretében — a tüdőbeli megbetegedés jelei mutatkoznak. Férfiaknál szintén nem ritka a praetuberculosus dyspepsia. Rendszerint valamivel később, úgy a 25-dik életéven túl szokott fellépni. A tünetcsoport ugyanaz, esetleg a fájdalmak és hányás gyakoribbak (úgynevezett irritabilis alak Fenwick szerint az előbbi atonikussal szemben. A kedélyállapot inkább izgatott, a beteg nyugtalan, türelmetlen, állandóan gyengének érzi magát, inkább egy neurasthenia gastrica kórképe. Különösen feltűnő Fenwick szerint egyes zsíros táplálékok iránt tanúsított ellenszenv úgy ezen, mint az atonikus alaknál. Néha apróbb remissiók mutatkoznak, a gastrikus zavarok csökkennek, hogy csakhamar újult erővel ismét fellépjenek, míg végül itt is kezdenek a tüdők részéről characteristikus tünetek mutatkozni. Hőemelkedés mindezideig egyik alaknál sem mutatkozik sohasem. A gyomor chemismusában néha ily eseteknél is található változás; előfordul — majdnem csak kivételesen — csökkent, de sokkal gyakrabban fokozott aciditás, továbbá motorikus insufficientia különböző fokozatban, de néha találunk normális viszonyokat is. Be kell vallanunk, hogy az ilyen praephthisikus dyspepsiák végokának értelmezésére még kevesebb támponttal bírunk, mint a kifejlődött tuberculosis-esetekben. Minthogy az ily esetek rendszerint oly egyéneknél fordulnak elő, kik öröklékenységnél fogva a tuberculosisra hajlamosak, valószínű, hogy ezen dyspepsiák fellépésére az általános constitutiónak befolyása van. Diagnostikus szempontból felette nagy nehézségeket okoznak éppen a praetuberculosus-esetek, vagyis azok, melyeknél a tuberculosisnak úgyszólván még nyoma sincsen. Nőknél, minthogy ezen esetek — mint említve volt — főleg * 163