Orvosi Hetilap, 1912. augusztus (56. évfolyam, 31-34. szám)
1912-08-04 / 31. szám
1912. 31. sz ORVOSI ÉTI LAP mann, Citron, Landsteiner, Stankovic stb.). Éppen ezen utóbbi vizsgálatok vezettek egyeseket a complementkötés mechanismusának physicochemiai theoriáira. Peritz szerint maga a Wassermann-reactio positiv vagy negativ volta tisztán ezen lipoidoknak a lues toxinjaihoz való mennyiségbeli viszonyától függ; ugyan ő neki lecithininjectiókkal a positiv Wassermann-reactiót gyöngíteni sikerült s a tőle ezek alapján eredt lecithin-therapiával egyeseknek (így Lubow-nak) ha paralysisben nem is, de tabesben határozott objectiv és subjectív javulást sikerült elérnie. A lecithinnek másik hatása annak activáló képességéből következik. Ugyanis bizonyos mérgekkel vegyi vagy tisztán physikai összeköttetésbe lépvén, azoknak toxicitását erősen fokozza, így különösen a sokat vizsgált inactivált kobraméregnek (Kyes és Sachs), ricinnek stb. activatoraként bír a lecithin szerepelni, mindkettőben a haemolysises hatást váltva ki. Mindkét hatás a lecithinnek alacsonyabb concentratióira vonatkozik. Magasabb concentratióban a lecithin egymagában is vörösvértestoldó hatású, ilyenkor jobban old immun haemolysin és complement nélkül (lásd Kentzler, aki szerint a lecithin a complementhez nagyobb affinitást mutat, mint a vörös vértestekhez). A lecithin mindezen hatásai kizárhatók voltak fent leírt kísérleteinkkel, amikor a lecithinbefecskendezések serumainknak haemolysises képességét semmivel sem változtatták meg. Nehezen is volna érthető, hogy egy olyan, aránylag labilis vegyület, mint a lecithin, ép állati szervezetben hosszabb ideig változatlanul keringhetne, akkor, midőn tudjuk róla, hogy önmagában is autooxydatiókra spontán hajlik. Egyébként is Kauffmann a vér lecithintartalmának felszaporodását hysteriában is találta és azt hiszi, hogy az az elmebetegségek egy jó részében előfordul. Másképp ítélendő meg a paralysisesek vérében felszaporodott keringő lecithin, mely a toxinok által megtámadott idegrendszer és vérképző szervek elemeinek pusztulása folytán állandóan újólag produkáltatik. (Peritz és Bornstein a csontvelő, illetve a központi idegrendszer lecithinszegénységét ki is mutatták.) Hogy tényleg a vérbe jutott lecithinnek gyors bomlását joggal lehet várni, arra Kauffmann is utal (Beiträge z. Path. d. Stoffwechsels, 1908, I. 30), midőn egy súlyosabb paralysises roham után végzett anyagcserevizsgálat kapcsán a beteg vizeletében az összes phosphorsav mennyisége 885500 gr.-ra, tehát nagyon is magas értékre emelkedett. Szerinte itt a központi idegrendszer phosphortartalmú lipoidanyagainak, elsősorban tehát a lecithiinek felszabadulására és szétesésére lehet következtetni. Lehetséges volna még eseteinkben az isolysinekre, illetve antiisolysinekre gondolni, melyek jelenléte úgy normális vérsavakban kimutattatott, mint pathologiai viszonyok között, sőt ez utóbbi esetben több szerző szerint magas értékek mellett nagy percentben fordult elő, úgy hogy például malignus tumorok eseteiben diagnostikai czélból is felhasználtattak, mely reactiók azonban bizonytalanságuk miatt nem terjedtek el (Donáth, Micheli, Kulmann, Richards). Ezekre éppúgy, mint antiisolysinek jelenlétére csak eleinte gondoltunk és ugyanakkor az antigénül szolgáló vérsavakra nézve két sorozatban haemolysises kísérleteket végeztünk az 1. táblázat dosisai szerint a nekik homolog vörös vértestekkel, az eredmény azonban mindig teljesen negatív volt, úgy hogy ezeknek szereplését a haemolysis fenti különbségeinek létrehozásában teljesen el kellett ejtenünk. Mellesleg említjük meg, hogy ugyanekkor autolysinekre is gyanakodva (amelyek Kratz, Donath, Landsteiner stb. szerint haemoglobularis paroxysmus, mely betegségekben ma már a lues fontos anamnesises adat) paralysises és összehasonlításképpen praecoxos és normalis emberek vérsavóival és vörös vértestjeivel több ízben végeztük a Donath-Landsteiner-féle kísérletet előírás szerint (vérsavó, vörös vértest 5:1, egy V2 óra jegesvíz, egy óra 37° C thermostat), de mindig negatív eredménynyel. Az igen vitás anticomplementek hatásának kérdésébe éppen nagyon hypothesises voltuk miatt nem bocsátkozunk. A complementnek aviditásbeli változásairól sem lehet szó éppen a reactiónak állandó és általánosnak látszó volta miatt. Ezek volnának szerény véleményünk szerint amaz ellenvetések, amelyek a reactio lényegére vonatkozólag tehetők. Ezek után a kiegészítő kísérleteink eredményével is támogatott és az összesek között előttünk legegyszerűbbnek, leglogikusabbnak látszó fölvételt most már véglegesnek fogadva el, belőle a három vörösvértestféleség különböző viselkedését is levezethetnek tartjuk. Láttuk ugyanis, hogy a serumok a haemolysises erejének különbségein belül, a vörös vértestek szerint is meglehetősen szembetűnő különbségek mutatkoztak. Magyarázatunk szerint a paralysisesek vérsavójában levő stromareceptorok vagy csak számban csökkentek, vagy affinitásban is gyengültek. Ugyanezen fölvétel jogosult tehát ama receptorokra, amelyek a lysist szolgálják, mert hiszen éppen azt volna nehéz elképzelni, hogy vörös vértestek receptorcsoportjaival szemben a paralysisben supponált toxinok elective viselkednének, vagyis az antigénül szolgálókat megtámadnák, a lysises functiót betöltő receptorokat pedig, amelyek kapcsán a vörösvértest az amboceptor cytophilcsoportjával az amboceptor vörösvértestcomplexumot megalkotja, kímélnék, ha ugyan egyáltalán lehet szó a két receptorcsoport differencziálásáról. A toxinoknak a receptorokra kifejtett eme hatása nem kell, hogy teljes devastatio legyen, elég ha molecularis structurájában finomabb eltolódásokat okoz, melyekkel már a complex megalkotásának előfeltételeit megszünteti. Szándékosan tartjuk magunkat még az £7m//c/z-iskola tanaihoz, mert a haemolysis mechanismusának physico-chemiai magyarázatai, melyek szerint itt a stromacolloidok dispersitásfokának csökkenéséről volna szó, amit bizonyos colloidállapotváltoztatók idéznek elő stb., még nem nyújtanak elég erős hasist arra, hogy reájuk új eredményeket lehessen építeni. (Vége a jövő számban.) IRODALOM-SZEMLE. Könyvismertetés. Berthold Kern: Das Erkenntnisproblem und seine kritische Lösung. 2. kiadás. Berlin, A. Hirschwald, 1911. Kern két előző könyvét (Das Wesen des menschlichen Seelen- und Geisteslebens és Das Problem des Lebens) lapunk régebbi évfolyamaiban ismertettem. Ez a kötet mintegy befejezését adja a hozzátartozó előbbi kettőnek A hamar elfogyott kiadás megismétlése tanúsítja, hogy a szerző gondolkozása elismerést aratott. A jelen munka magát a megismerést bonczolja és első fejezetében a megismerés és a tárgy közötti viszony történetét adja. A harcz mindig a megismerés két tényezője, az érzéki észrevevés és a gondolkozás philosophiai volta körül forgott, hol az egyik, hol a másik kerekedett felül. A subjectivitásnak már a legrégibb bölcselők között is voltak olyan hívei, akik az objectív világ és igazság létezését is kétségbe vonták. Az epikurista bölcselet a mai positivismusnak, a szoista a mai apperceptiós tannak felel meg. A létező igazság problémáját Karneades oldotta meg: „a képzeteknek ellenmondás nélkül való összefüggése, egymás közt való megegyezése és a megegyezésnek folytonos újabb megerősítése egyes vizsgálatokkal a legnagyobb fokú valószínűséget biztosítja“. E régi kimondás még a legújabb philosophiai irányok egynémelyikét tarthatatlanná teszi. Kern fejtegetéseit Kant megismeréskritikájához kapcsolja, de több tekintetben módosítani kívánja a nagy bölcs művét. Míg Kant szerint az érzéki benyomás eredeti elem, amely adva van, Kern az érzéki benyomásban már ítéletet, tehát gondolkozást is talál (sinnliches Urteil, aktive Denkhandlung). Evvel elesik a megismerés dualista felbontása érzésfelvételre és gondolkozásra, így a tér és 587