Orvosi Hetilap, 1926. június (70. évfolyam, 23-26. szám)
1926-06-06 / 23. szám
588 ORVOSI HETILAP 1926. 23. sz. vízkiválasztás munkája jelent többletet, hanem a tej, úgy fehérjetartalmának, amely 3—4 liter tejben 90—120 g, mint sótartalmának, napi 5—6 '0 g, kiválasztása lényeges megterhelést jelent. De vajjon van-e előnye az ásványvizekkel végzett ivókúrának? Az ásványvizek lényeges alkatrészei a víz és a benne oldott sók. A kompenzált vesebajos só- és vízkiválasztóképessége korlátlan, de vájjon összeegyeztethető-e valamely beteg szerv kímélésének elvével, hogy fokozott munkát rójunk reá? Az ásványvizek vizét és sóját túlnyomóan a vesének kell kiválasztania, tehát ha kímélni akarjuk, kerülnünk kell a megterhelési többletet. Az a régi hit, hogy a vese átmosásával javíthatunk az állapoton, megdőlt, ennek különösebb célja nincs. Sőt, a vesére rótt munkatöbbleten kívül megterheli még éppen azt a szervet, amelyet vesebajok esetén legjobban kell kímélnünk: a szívet. A vesebajosok legnagyobb része nem is a veseretentio következményein, hanem a szív kimerülésén megy tönkre. Ezért már a legkoraibb szakban is arra kell gondolnunk, hogy minden olyan körülményt kerüljünk, amely a szív kimerülését sietteti. A vesedecompensatio szakában vízretentio és az ezzel egyidejű sóretentio, vagy nitrogénretentio, vagy mind a kettő együttvéve van jelen. A vízretentio, mint már általában közismert, konyhasó vagy natrium bicarbonicum-retentio következménye lehet. A gyógyvizek túlnyomó része bőségesen tartalmazza ezen és más nátriumsókat, amelyek bevitele növeli a retineált sódepot-t és ezáltal fokozza a vízretentiós oedemát. De a fordítottja is áll. A szervezet osmosisos egyensúlya fenntartására törekszik. Ha nagyobb mennyiségű vizet viszünk be, mint amennyit a vese kiválasztani képes, e bennrekedt víz dacára csak úgy maradhat fenn ezen egyensúly, ha megfelelő mennyiségű só retineáltatik. Az ellenőrzés nélküli gyógyvízitatás ilyen esetben tehát mindenképen só-, illetve ezzel kapcsolatos vízretentióhoz vezet. E körülményre annyival nagyobb figyelemmel kell lennünk, mert — mint Bence erre vonatkozó vizsgálatai mutatták — még olyankor is lehet veseinsufficientiás állaton oedemás hajlamosság (Oedembereitschaft), amikor testsúlya fogy. Az oedema ilyenkor vízbevitelre hirtelen megnő. E kísérletekkel párhuzamosan klinikai tapasztalataink azt mutatják, hogy jelentékeny vízfelhalmozódás lehet jelen a szervezetben, anélkül, hogy egyszerű klinikai módszereinkkel oedemát tudnánk kimutatni. Ha ezen állapotban ivókúrát rendelünk, a lappangó vízkór manifestté válik és rohamosan nő. Az ivókúra csak azon esetekben indokolt, amikor a vesebetegségek alapbaja köszvény, melynek esetén a húgysavas sóknak oldása és a szervezetből való bővebb kiöblítése indokolt. A folyadék bevitelének megszorításában bizonyos óvatosság van helyén, ha a vese koncentrálóképessége szenvedett. Ezen esetben a vese csak híg, alacsony fagypontú, illetve fajsúlyú vizelet kiválasztására képes. Ilyenkor a vese csak úgy tudja a nitrogén szétesési termékeket és a sókat, vagyis az oldott molekulákat kiválasztani, ha elégséges víz áll rendelkezésére ahhoz, hogy az összes oldott molekulákat híg vizelet alakjában ürítse ki és így kifejlődik az az állapot, melyet kényszerbővizelésnek (Zwangspolyurie-nak) nevezünk. Nem szabad tehát sematikusan a vizet megszorítani, hanem ilyen esetekben pontosan meg kell állapítani azon vízmennyiséget, mely a kiürítendő szilárd alkatrészek kiválasztásához szükséges. Ezen körülményre azért kell rámutatnom, mert — ha csak legcsekélyebb gyanúnk van is, hogy retentio áll fenn — rendeljünk hetenként 1—1 ivónapot az esetleg felhalmozódott oldott alkatrészek eltávolítására (Noorden). Köszvényes vesebaj esetén jól alkalmazhatjuk vizeink közül a Mir a glaubersós vizet, mely esetleg megfelelően hígítva nagyon jól használható. De különösen alkalmas e célra a Hungária-víz, mely főleg lithiumtartalmánál fogva jó diuretikus hatású és nagy előnye kis sótartalma. Egy liter vízben alig van több 1 g sónál, ennek is csak csekély része konyhasó, illetve egyéb nátriumsó, melynek oedemaképzés szempontjából jelentősége van. Ha tehát már átöblítésre szükség van, akkor válasszunk oldott alkatrészekben szegény vizet. Ilyen a wildingeni, stb. külföldi víz, melyet azonban teljes mértékben pótol a budapesti Hungária-víz. A legnagyobb óvatossággal lehet ivókúrát rendelnünk a vesebajok azon eseteiben, amikor vérnyomásemelkedés van jelen. Ilyenkor reggel egyszerre elárasztani a szervezetet nagyobb mennyiségű vízzel a szívnek nagyfokú megterhelését jelenti. Ez a vérnyomást emeli, sőt ezáltal szívkifáradási tünetekhez vezethet. Az ilyen vesebajosok bővebb vízivása igen könnyen oka lehet súlyos dyspnees rohamoknak, melyek a folyadékfelvétel megszorításakor csakhamar kimaradnak. Ha már ilyeneken az említett okoknál fogva kénytelenek vagyunk átmosási napokat elrendelni, akkor is legyünk óvatosak és rendeljük a szükséges vízmennyiséget egyenletesen az egész napra elosztva, nehogy vízhalmozódás következzék be, mely könnyen válhatik a szív hirtelen kimerülésének okává. Az ivókúrák indication amint láthatjuk, meglehetősen szűk térre szorultak a vesebajok kezeléséről való mai felfogásunk mellett. A tulajdonképeni balneotherapiai eljárásokra térek át. Ezek túlnyomó részének izzasztás a célja, akár melegfürdő, akár villamos izzasztókamra, akár szárazmeleg légfürdő, akár homokfürdő alakjában alkalmazzuk. Az izzasztás célja vesekímélés, a bőr verejtékmirigyeinek kiválasztó munkájának felhasználása útján. A verejtékkel a szervezet vizet, sókat és bugyanyt küszöbölhet ki magából, vagyis a legfontosabb húgyalkatrészeket. Ez már régen köztudomású és így misem természetesebb, minthogy ez az eljárás nagyon elterjedt. Ha azonban közelebbről szemügyre vesszük a verejték viszonyait, úgy kiderül, hogy chemiai összetétele korántsem felel meg a vizeletének. Egy egy erélyesebb izzasztás útján körülbelül 500—700 cm3 vizet távolíthatunk el a szervezetből. Ennek konyhasótartalma legfeljebb 2—3 g lehet, míg hugyanymennyisége alig éri el az 1 g-ot. Ebből az következik, hogy a szervezet izzasztás közben úgy konyhasó, de főleg hugyany tekintetében koncentráltabbá vált. Amikor tehát izzasztunk, nem szabad e körülményt szem elől tévesztenünk. Ennek jelentőségére már Bartels is utalt, azon tapasztalata alapján, hogy a bőségesebb izzasztást közvetlenül uraemiás roham követte. A verejtékelválasztás célja lehet a vízkiválasztás egy részének ezen úton való pótlása, vagy pedig az említett vizeletalkatrészeknek a bőrön át való eltávolítása. Leube a verejtékelválasztás fokozását általában elveti, mert fél uraemiát kiváltó hatásától. Strauss viszont éppen uraemia veszélye esetén ajánlja az említett oldott alkatrészek ez úton való eltávolítását. Ezt azonban úgy tartja csak végrehajthatónak, hogyha a verejték útján távozó vizet egyidejűleg ivás útján pótoljuk és így meggátoljuk a szövetnedvek besűrűsödését. Természetesen, elesik ezzel a vízeltávolító hatás, de viszont kétségtelen, hogy az ilyen módon eltávolított oldott alkatrészek mennyisége, mint többlet, szaporítja a vizelet útján eltávozó oldott molekulákat. Kövesi és Roth-Schulz hasonlóképen ajánlják az oldott molekulák eltávolítása céljából az izzasztást, de még többre becsülik a vízeltávolító hatást. E vízdiuresist