Orvosi Hetilap, 1959. október (100. évfolyam, 40-43. szám)

1959-10-04 / 40. szám - Petri Gábor: Az extracorporális teljes perfusioról

AZ ORVOS-EGÉSZSÉGÜGYI SZAKSZERVEZET HIVATALOS SZAKLAPJA Alapította: MARKUSOVSZKY LAJOS 1­857-BEN ALFÖLDY ZOLTÁN D R„ DARABOS PÁL DR., FISCHER ANTAL DR., HIRSCHLER IMRE DR„ LÉNÁRT GYÖRGY DR., SÓS JÓZSEF DR. SZÁNTÓ GYÖRGY DR., WALD BÉLA D­R. Felelős szerkesztő: TRENCSÉNI TIBOR D­R. Szerkesztő: BRAUN PÁL D­R. C. ÉVFOLYAM, 40. SZÁM, 1959. OKTÓBER 4. ORVOSI HETILAP Szerkesztő bizottság: A Szegedi Orvostudományi Egyetem I. sz. Sebészeti Klinikájának (igazgató: Petri Gábor dr. egyetemi tanár) k­özleménye Az extracorporalis teljes perfusioról írta: PETRI GÁBOR dr. Az Orvosi Hetilap 100. évfolyama számára, a szerkesztőség felkérésére írt tanulmány Az úgynevezett extracorporalis mesterséges keringés módszere egyike a sebészet legújabb vív­mányainak, és eddigelé a legkedvezőbb lehetőség­nek bizonyult a szívüregek megnyitásával járó be­avatkozások elvégzésére. Nyilvánvaló gyógyászati fontosságán kívül sokban gyarapította élettani is­mereteinket, emellett talán távolabbi kilátásokat nyújt a nem szigorúan sebészeti alkalmazásra is, és nem utolsó sorban az orvosok egy régi ábránd­ját valósítja meg. A világirodalomban évek óta igen nagyszámú közlemény foglalkozik evvel az el­járással, azonban a hazai irodalom ez ideig csupán két idevágó dolgozatot tartalmaz, épp ezért talán nem indokolatlan a kérdés tüzetesebb ismertetése a szélesebb orvosi közvélemény előtt. A vázolt kö­rülmények folytán nem látszik helyesnek a kér­désnek csupán általános tárgyalása és éppen a sok irányú vonatkozások miatt nem kerülhető el bizo­nyos részletkérdések behatóbb taglalása, mely he­lyenként a gyakorló orvos közvetlen érdeklődési területén túl is megy. Bár a szíven magán végzendő javító­műtétek gondolata már évtizedekkel ezelőtt felvetődött, a balsikerek gyakorisága, épp a technikai feltételek és a megfelelő élettani tapasztalatok hiányából ki­folyólag, késleltette ennek a célnak a megvalósítá­sát. Közismert dolog, hogy a mai szívsebészet ki­alakulását a ductus Botalli első sikeres lekötésétől szokás számítani és hogy lényegében 1939 és 1945 között alakultak ki a nagyerek ma már klasszikus­nak tekinthető műtétei, melyeknek egy része egy­­egy organikus szívbetegség palliatív kezelését is jelentette. A következő fejlődési szakaszban a szí­ven belüli anatómiai elváltozások vakon végzett correctiója jellemezte a fejlődést és vitathatatlanul sok esetben hozott klinikai gyógyulást. Ezek a sok­szor nehéz feltételek között végzett műtétek sok tapasztalatot és pótolhatatlanul értékes ismerete­ket nyújtottak, nem is szólva arról, hogy a sebé­szek találékonyságát és ügyességét nagyban fej­lesztették. Néhány év elteltével világossá vált, hogy a fejlődésnek ezen a területen is biztosítania kell a sebészi módszerek klasszikus feltételeit, az áttekinthető feltárást, a szem ellenőrzése alatt vég­zett precíz és sietség nélküli munka lehetőségét. Ez az alapja annak az igyekezetnek, hogy a szíven belüli műtéteket a keringésből kiiktatott szíven, azaz komoly vérzés nélkül lehessen elvégezni. A mintegy 20 évvel ezelőtti korai próbálkozások nem jártak sikerrel és az a tapasztalat, hogy az anoxiát az agy három percen túl, a szív három­negyed órán túl nem tűri el maradó károsodás nél­kül, hosszú időre reménytelenné tette azt az óhajt, hogy a keringésből egyszerűen kirekesztett szívet meg lehessen nyitni, illetve, hogy az ilyen esetben rendelkezésre álló néhány rövid perc alatt a szíven belül alapos munkát lehessen végezni. A szív és vele együtt a tüdő kirekesztése a keringésből olyan technikai nehézségekbe ütközött, hogy ezeknek a megkerülésére inkább élettani lehetőségek után kutattak, így vetődött fel Bigelow, illetve Boerema kezdeményezése alapján az a gondolat, hogy az anoxia elviselhető időtartamát a szervezet oxygen­­igényének csökkentésével lehetne megnyújtani. Az alapot erre a téli álmukat alvó állatok minimális anyagcseréje szolgáltatta. A kísérletek igazolták, hogy a melegvérű állat lehűtése is az anyagcsere lineáris csökkenését vonja maga után. Az így ki­alakult hypothermiás módszer (mely a hibernatió­­tól merőben különböző eljárás) csupán korlátozot­tan váltotta be a hozzáfűzött reményeket a klini­kai gyakorlatban, ugyanis kitűnt, hogy 28 C fok alatt a szívizomzat fibrillátiós készsége nagyban fokozó­dik és ez az életveszélyes szövődmény csupán az

Next