Orvosi Hetilap, 1981. december (122. évfolyam, 49-52. szám)
1981-12-13 / 50. szám - FOLYÓIRATREFERÁTUMOK
hiúsulnak. A probléma az, menynyiben tekinthető ez a megállapítás tudományos igazságnak ? Milyen módszerekkel juthatunk hozzá a szükséges adatokhoz? A különféle „standard” kérdőíveket nagy lelkesedéssel használják, mert a számszerű eredmény az egzaktság érzését kelti — ám a végeredmény csupán annyi, minden betegség előzményében halmozódni látszanak a legkülönfélébb környezeti behatások. Egy élettörténetvizsgálat típusosan úgy zajlik le, hogy kiválasztanak egy betegcsoportot (nem akármilyet, csak ahol a kezdet jól meghatározható!) és egy „kontrollt” (sokszor testi betegséget a pszichéssel szemben!), majd listán rögzítik, milyen események érték a vizsgált személyeket a megelőző 2 hétben — 2 évben. Ebből indexszámokat képeznek, majd azt a betegséget megelőző különböző időperiódusokra átlagolják és összehasonlítják. Problémás az „esemény” és a „megterhelés” definíciója, mivel tisztázatlan, mi a kórnemző faktor: maga az esemény, mint változás önmagában ? csupán a kellemetlen esemény? vagy meghatározott eseményfajták? (mint pl. „fenyegetőártalmatlan”, vagy „veszteség-gyarapodás”). Még nehezebb az egyes események „megterhelési indexének” értelmezése, itt alapvetően négyféle szemlélet létezik: 1. a „megterhelés” arányos az események számával (vagyis itt egyszerűen összegzik a beteget ért hatásokat) ; 2. a „megterhelés” eseményfajtától függ (itt az egyes eseményfajtákat súlyozzák: különböző vizsgálatok meglehetősen hasonló súlypontra vezettek, ami az ilyen kategorizálás validitását támasztja alá — de csak ha pontos, operacionális definíciókat alkalmaztak). 3. a „megterhelés” az esemény körülményeitől függ (e körülmények feltárása igen aprólékos vizsgálatot igényel, az ilyen „kérdőív” több száz oldalt tehet ki, ám az eredmények ennek megfelelően nagyon kis szórásúak). Végül 4. a „megterhelés” az esemény szubjektív súlyától függ. Ez utóbbi tényező azonban gyakorlatilag vizsgálhatatlan, mivel a retrospektív módszer szükségképpen hordja magával az utólagos jelentőségadás, átértékelés, attributio tévedését — ezért ennek méréséről le kell mondani. Az élettörténet-kutatás további hibaforrásai: általában csak a globális „terhelést” tudja mérni, nem az egyes események jelentőségét; olyan „szokásos” stresshelyzeteket vizsgál (házasság, gyermek születése, lakásváltoztatás stb.), melyek nagyon rosszul definiáltak; mivel a „való életben” és nem kísérleti helyzetben törekszik megfigyelésre, nincs mód a zavaró tényezők ellenőrzésére; az események és a betegség fellépte között csupán statisztikai korrelációt igazol, de aki összefüggésre, sőt az összefüggés 3102 irányára vonatkozólag nincs adat; csupán a rövid távú eseményeket értékeli, de nem tudja figyelembe venni a régi események „távolhatását, kumulációját”; végül nem számol sem az egyén ellenállóképességével, sem a biológiai különbségekkel. Mindennek ellenére a vizsgálatok fő problémája az egyes „események” definíciójának hiánya, valamint a konceptuális oki modell hiánya — emiatt ma még nem jelenthető ki, hogy a környezeti hatások pszichés betegséget okoznak. A statisztikai asszociáció kétségtelen, de az összefüggés mechanizmusa, valamint az együtthatás feltételeinek ismerete ma még csupán kutatási cél. [Ref.: A három egybefüggő közlemény aktuális problematikát tárgyal; három kiemelkedő szakember mutat rá más-más oldalról arra, hogy a pszichés — és nemcsak a pszichés — betegségek szemléletének bármely irányú (nagyrészt a tényszerű ismeretek hiányából fakadó) egyoldalúsága mennyi veszélyt rejt magában, és tudományos ismeretek helyett könnyen vulgáris „igazságokra” vezet. Nem becsülhető eléggé a szerzők önkritikus beállítódása, mellyel elkerülni igyekeznek az elhamarkodott következtetéseket és óvnak a metodikai fogyatékosságokkal szemben — ez utóbbi különösen hangsúlyos, hiszen e területen a túlontúl is „kézenfekvő” megállapítások veszélye nem csekély.] Bánki M. Csaba dr. Képmagnó a pszichoterápiában. Heim, E. és Steiner S.: Gruppenpsychother., Gruppendyn. 1979, 14, 54. A képmagnó alkalmazása mind nagyobb teret hódít a pszichoterápiában. Alkalmas eszköz arra, hogy úgy lássuk magunkat, ahogyan a kívülállók látnak minket. Ez a konfrontálódás elősegíti a hibás viselkedés és megnyilvánulás észrevételét, erősíti az itt és most jelentőségét a terápiában és megváltoztatja a tradicionális aszimmetrikus kapcsolatot a terapeuta és a páciens között a partnerkapcsolat irányában. Nemcsak a páciens, hanem a terapeuta számára is van a visszajátszott képnek mondanivalója. A képmagnó alkalmazásának indikációja igen széles, akut és krónikus pszichotikusoknál, alkoholistáknál, és neurotikusoknál egyaránt alkalmazzák. Szorongó betegek kezdetben idegenkednek, de később jól bevonhatók, saját maguk látványa többnyire megerősítést jelent. Kényszeres betegek gyakran felismerik kommunikációs hibáikat. Hisztériások szívesen szerepelnek, de a visszajátszás során a csoporttársak kritikájából meglepően sokat magukévá tesznek és változtatnak viselkedésükön. Kétséges az audiovizuális eszközök alkalmazása depressziós betegeknél, borderline kórképekben, akik különösen érzékenyek a fantáziában megélt énkép és a reális énkép közötti különbségre. A képmagnó technikai alkalmazásának skálája is igen széles, a visszajátszás azonnali epizodikus viszajátszástól kezdve a több ülésig késleltetett visszajátszásig terjed és aszerint is jelentősen különbözik, hogy mennyire modifikálja az eredeti terápiás folyamatot, visz bele több tematikus elemet, egészen a terápiás ülés kísérleti manipulálásáig. Úgy is játszanak vissza, hogy a hangot kikapcsolják, sőt különböző terapeuták a visszajátszás verbális feldolgozását is különböző mértékben tartják szükségesnek. Semmiképpen sem lehet a képmagnófelvétel és -visszajátszás önmagáért való, mindenképpen illeszkednie kell a terápia céljához és alkalmazásának effektív terápiás haszonnal kell járnia. Az audiovizuális eszközök terápiás hasznosságát illetően a szerzők megállapítják, hogy néhány vizsgálat történt csak, ezek eredményeinek megerősítése szükséges. További kutatásoknak kellene választ adni olyan kérdésekre, hogy mely változásokat okoz a képmagnó-visszajátszás, milyen egyéni és a betegségképnek megfelelő különbségek vannak, és melyek azok a változók, melyek a kezelés hatásáért felelősek. Harmatta János dr. Képmagnó pszichoterápiás alkalmazása csoportban szerepjátszással. Steiner, S., Heim, E.: Gruppenpsychother., Gruppendyn, 1979, 14, 62. A képmagnó alkalmazása a terapeuták idegenkedésének, ellenállásának kezelésével kezdődött. Ezért a kezelő teamen belül sorozatos megbeszéléseket tartottak és üléseiket képmagnóra vették. Csak ezután vitték be a magnót a betegcsoportba. Először analitikusan orientált csoporttal próbálkoztak, felvették az ülést, majd még az ülésen vissza is játszottak a felvett anyagból. Visszajátszás után folytatták az ülést, azt tapasztalták, hogy a vetített anyag megbeszélésére alig került sor. Azt a következtetést vonták le, hogy nehéz a kétféle terápiás formát egymással kombinálni, az analitikusan orientált csoportmunka csekély struktúraszükséglete ellentmondásban van a visszajátszott kép által mobilizált konfliktusok és érzések feldolgozására irányuló célzottabb terápiás intervencióval. Ezért a második fázisban különválasztották a terápiás csoport ülését és a kamera használatát. Külön jöttek össze a csoporttal és szerepjátszással próbálkoztak. Az ülés előtt egy vagy két nappal előre megállapodtak közösen a betegekkel a játék témájában. Minden csoporttagnak lehetősége volt részt venni a játékban, általában kettes-négyes csoportokban. A játékot mindig közös megbeszélés követte, ebben tudatosan kerülték a konfrontációt. Egy hét