Pajtás, 1947 (2. évfolyam, 1-24. szám)
1947-01-01 / 1. szám
fi ne hallotta volna a hírét a garabonciás deáknak? Nagy, malaclopó lebemyegben jár, rendszerint nyári viharok alkalmával. Hosszú botját végighúzza a kerítésen. Csálé kalapját a homlokára tolja és nagyot köszöntve beállít az udvarra. A kutya szűkös, vesztét érezve, a gazdaasszony szoknyája mögé farok A deák iszik egy köcsög tejet. Megtöröli száját a keze fejével és ha csitul már a vihar, hirtelen föllép a szivárvány hídjára. Elöljáróban jó ennyit tudni a garabonciásról, mert akiről szó lesz, ha nem is szövetkezett túlvilági hatalmakkal, mégis csak különös istenteremtménye volt. 1822 Szilveszter éjszakáján született szegény emberek gyerekeként, egy szalmafedeles vaskóban. Kereszteléskor a Sándor nevet kapta és ha nem mondom is meg előre, magatoktól is kitalálhatjátok: ő lett a magyarok dísze-virága, akit a kerek föld hátán minden nép ismer, Petőfi Sándor. Okos, fürge, szinte szeleburdi gyerek volt a kicsi Sándor. Esze úgy fogott, mint a beretva. Kollégiumba került, de mivel sok baja volt vaskalapos tanáraival, egy szép napon fogta magát és fölcsapott vándorszínésznek. Hanem, ha úgy vélitek, hogy Sándorunk valami nagy és dicső szerepeket játszott, ugyancsak tévedtek. Legföljebb, ha egy-egy inas, vagy szolga szerepe jutott ki rá, különben az volt a dolga, hogy színlapokat ragasszon, szerepeket körmöljön hajnaltól napestig. Meg is unta hamar a dicsőséget. E késérelésében katonának állt. Fiatal volt még, a bajusza se serkent. Hogyan is bírta volna a hajkurászást meg a nehéz bombát? Beteg lett, kiszuperálták. Most aztán mit csináljon, hova legyen? Hazamenni restek is, meg félt is, mert apja hirtelen haragú, hirtelenkezű ember volt. Mit tehetett volna? Jártkelt az országban, mert a szabad életet mindennél többre becsülte. Ha jött az este, letelepedett valamelyik útszéli csárda padkájára. Körültekintett és a szártáti kocsmárostól tejet meg kenyeret kért. Nosza, mindjárt összesúgtak a borozgatók. Volt, aki kiállt az eresz alá megnézni, nem jön-e vihar? Soványvolt Sándor. Csupa csont meg bőr. Arca tüzelt, malaclopója szelet vert, ahogy a kocsmapadra zökkent. Jóízűen evett-ivott és nagyokat kacagott, ha valamelyik borozó összeszedve minden bátorságát megkérdezte tőle: — Kend-e kend, vagy a garabonciás? Szerette Sándor a falusiakat. Közülük való volt. Értette a csíziót. Nem csoda, ha hamar összemelege lett velük. Nosza, kerekedett is akkora nótázás, hogy a cimbalmon magától kezdett ugrálni a nótaverő. Hát még ha betyár is akadt a nótázók között! Fokosával rávert az asztalra és eldanolta az újdonsült nótát: Fürdik a holdvilág az ég tengerében . . . Nagyot nézett Sándor, mert a nóta az ő versére ment. Alig egy hónapja fabrikálta a vásárhelyi határban. Elfutotta az öröm. Kurjantott egyet és mikor a betyár abbahagyta, mondta tovább a verset, ahogy következett. Most aztán a hallgatóságon volt a bámészkodás sora. Mert Sándor, ha egyszer belekezdett, nehezen hagyta abba. Előkerült tarisznyája minden kincse. Szavalta Sándor egyik versét a másik után. Lassan éjfélre járt az idő. Lefelé gördült a Göncöl szekere. Szedelőzködni kezdtek az atyafiak. Sándor is fáradt volt már. Helyet vackolt magának a kazal aljában. Kora reggel a kocsmáros megfejt. A tejet mázas csuporba csurgatta és a kazalhoz ballagott, hogy Sándort reggelivel kínálja. Sándornak azonban már gelivel kínálja. Sándornak azonban arra már nem volt se híre, se hamva. Megijedt a kocsmáros. Hányta magára a keresztet és akkorát kiáltott, hogy a faluban is meghallhatták: — Anyjuk, te! Hallod-e? Vesd az udvarra a seprőt. Nem anyaszülte volt a vendég, hanem garabonciás! U. E. ÓBUDÁN A véres igazipuo azo.iban hajthatatlan. «A labdát nem adom vissza! Jó lecke lesz számotokra. Máskor meggondoljátok majd, hová rúgjátok. Különben is öszszetörtetik a labdával egy értékes vázát, örüljetek, hogy annak az árát nem kell megfizetnetek. A labdát bezárom a páncélszekrénybe.» «Kin azt hiszem, Hlideg Dezső hazudott azzal a vázával» — mondja Kati. «Nem hagyjuk ennyiben» — tüzel Pettyes. — «Mátyás király bizonyára nem tűrte volna és mi sem tűrhetjük, ha méltók akarunk lenni hozzá.» — «Összeülünk és megtanácskozzuk a dolgot» — jelenti ki Feri. «Hol akartok tanácskozni?» — kérdi Misi. — «Már egy félórája jövünk. Hiszen itt nincsenek is már házak.» — «De itt van a mi titkos barlangunk» — mondja Bori. — «Mindig ott tartjuk a fontos tanácskozásokat.» «Látod, milyen szépen berendeztük a mi kis barlangunkat» — magyarázza Kati. Feri éppen meg akarja kezdeni a megbeszélést, amikor a barlang hátsó fala felől titokzatos zaj hallatszik. (Folyt. köv.) (Második folytatás)