Pajtás, 1953 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1953-11-25 / 47. szám
Nehéz életük volt régen a kisdiákoknak a debreceni kollégiumban. Azzal kezdődött a napjuk, hogy hajnalban három órakor felköltötte őket a kollégium gazdája. A sivár, hideg szobában, pislákoló mécs fényénél szedelőzködtek össze, hogy reggel hat órára előadásra menjenek. Rövid volt az a három óra a felkeléstől csengetésig. Vizet kellett hozni, megmosdani, csizmát tisztítani a nagyobb diákoknak is, kitakarítani a szobát, még az udvart is ők söpörték fel minden reggel. Reggelizni is szabad volt, ha volt mit, de bizony a diákok többször koplaltak, mint jól laktak. Százhúszon, százötvenen egy terembe zsúfolva hallgatták a tanár előadását. Latinul beszélt a tanáruk, akár értették, akár nem. Még egymás közt sem volt szabad magyar szót ejteni a diákoknak. Akitől magyar beszédet hallottak a tanárok, azt megpáráztatták. Ugya ,nem minden diáknak volt. Némelyik csak székekre, vagy a terem padjára kucorodva töltötte az éjszakát, rongyos kabátja volt a dumája. Nyomorúságos élet, rideg, barátságtalan bánásmód szomorította a szülői háztól hamar elkerült kisdiákokat. A kollégiumi diáksors sivárságában már az is nagy öröm volt, ha valamelyik tanár barátságosan szólt hozzájuk, ha együtt énekelgethettek, vagy ha az órán valami érdekes dolgot tanultak. Hogyne szerették volna hát a kisdiákok legemberségesebb, legjobbkedvű tanárukat, Csokonai Vitéz Mihályt. Nem is tanár volt igazában, nem professzor, csak nagyobb diák, akire rábízták az alsóosztályosok tanítását. Gyönyörűség volt az ő óráján tanulni. Más osztálybeliek is engedélyt kértek, hogy előadását hallgassák, ha éppen elmaradt az órájuk. Verseket olvasott tanítványainak, gyönyörű magyar verseket. Némelyik költészeti óráján színdarabot rendezett: kijelölte a gyerekeket a tanult vers párbeszédes előadására. Különösen szerették diákjai, ha növénytant tanított. Senki nem tudott olyan szépen, érdekesen beszélni a virágokról, mint ő. Vasárnap pedig kivitte osztályát a Nagyerdőre, hogy természetben is megismerkedjenek a sokfajta virággal. Amikor megelégelték a virágszedést, letelepedtek a pázsitra. Csokonai tanár úr elővette a fuvoláját és zenekísérettel énekeltek. (A debreceniek meg is nézhetik ezt a nevezetes fuvolát a Dérymúzeum Csokonai-szobájában.) Ha az osztály jó munkát végzett az előző héten, jutalmul szavalt nekik saját verseiből. Vidámat és komolyat felváltva. Délután virágos kalapokkal, jókedvű nótaszóval vonult be a nagy erdőből a városba a boldog diákcsapat. Emlegették is Csokonai tanítását a fiókjai még nagyapa korukban is. Egyik tanítványa, Gaál László negyven év múlva ezt írta a naplójába: „Nem volt az ő tanítósága alatt sem börtönre, sem virgácsra, de még csak haragra vagy kemény szóra is szükség, mert ő jó kedvvel tanította tanítványait, jó és hasonlíthatatlan modorban, és a diákok örömmel hallgatták s tanultak. Szerették Csokonait, mint barátjukat, testvérjeiket, atyjukat... Én ha mindazon tanítókat, akiket valaha hallgattam, ismertem, vagy csak láttam is, emlékezetembe idézem, hozzá hasonlót egyet se mondhatok.” Vargha Balázs *'ed Matu^i^uit/cUy ^ 180 évvel ezelőtt, 1773 november 17-én született a magyar felvilágosodás nagy költője, Csokonai Vitéz Mihály. — Ideje, hogy fussak — nyugtalanul nézett a sötétségbe —, mert anyám még megszid. Potupcsijc és Dimov kijöttek a tornácra. — Szóval, én azt gondolom, Dimov elvtárs — mondta hangosan a vadász —, ha nálunk is meglesz a kolhoz, ahogy magad is meséled, és kiirtják a rönköket, az nagyszerű dolog lesz. A helyzet ugyanis a következő: kimegy a paraszt szántani, elönti a veríték a faeke mellett, aztán, nézd csak, egy rönk! Átkínlódik rajta az ekéjével — megint csak rönk! Mire felszánt egy csíkot, inge hálához tapad, a ló nedves hasa meg zihál, felpuffad. És még a bogarak is csípnek! — Majd felcseréljük a faekét vasekére és traktorra, Vaszil bácsi. — Én pedig traktorista leszek — mondja Motya, és szomorúan hozzáteszi — csakhogy még sohasem láttam traktort. — Majd látsz, Motya! Egész biztos... bizony ...— Ohó! — kiáltott Dimov és a morajló égre nézett. A kislány elnevette magát. — Azt beszélik az öregek, ilyen éjszakákon azok a kereskedők kiszállnak a sírjukból. — Miféle kereskedők? — Oh, Dimov elvtárs, ez roppant érdekes dolog — nevetett Potapcsik. Szeretett mesélni, mindig őrült, ha akadt hallgatója. Most is szívesen fogott hozzá a kereskedők meggyilkolásának történetéhez. — Várj csak egy pillanatra! — szólt közbe Dimov, aki figyelmesen hallgatta Potupcsik elbeszélését. — Hogy hívták ezt az embert? — Kulukanovnak... A legjobb földeket vette magának. Olyan kulákféle. — Hm... — Úgy látszik Dimovot nagyon érdekelte a dolog. — Hisz a tanácsban ezt az embert nem számítják kuláknak. Úgy van beírva: Arszenyij Ignatjevics Kulukanov, középparaszt. Várjunk csak egy pillanatra. Azt hiszem, van egy névjegyzék nálam. Menjünk a világosságba, Vaszil bácsi. Megint bementek a szobába. Molya Pavelre nézett. — Hallottad, Pál? — Mindjárt szakadni fog — felelte kitérően és felnézett az égre, — rohanok. Motya egy pillanatig hallgatta a fiú halkuló lépteit, azután hátraszegett fejjel kiment az udvar közepére. Nagy, hideg esőcsepp csapódott arcára. Felnyújtotta kezét a sötét ég felé. — Eső, eső, szakadjál... ÖTÖDIK FEJEZET Éjszakai vendég Pavel lihegve esett be a szobába. Anyja sálba burkolózva az ablaknál állt és a sötétséget bámulta. Amikor meghallotta a kopogást az ajtón, fia felé fordult és megkönynyebbülten sóhajtott fel. — Mi van veled, fiam, téged már bottal kell hazakergetni? — Anyácskám, elbeszélgettünk a vendéggel. — „Elbeszélgettünk!” Nézd, milyen vihar készül. Gyerünk át nagyapáikhoz. — Miért? — Apád így parancsolta. Pavel elhallgatott. — Hát testvéreim hol vannak? — Már rég nagyapánál. Gyerünk minél előbb, mert ha apád megjön megharagszik. Pavel csak állt, meg sem mozdult. Szemöldökét komolyan összeráncolta, ívelt, fekete szemöldöke volt, a jobboldali felett apró barna anyajegy. — Na, gyerünk már. Pasa. Pavel hirtelen felugrott, odament anyjához és hevesen suttogta: — Anyácskám, miért kell nekünk mindig a nagyapához menni, amikor rossz idő van? Aziért? Megint az a sánta ember jön hozzá a táborból? Az anya gyorsan lehajolt a fiúhoz: — Pasutka, kisfiam, ne bántsd te apádat, ne avatkozz az ő dolgaira. Hallod, kisfiam? Úgy fáj a szívem, — megver az apád! A fiú belenézett anyja sápadt arcába, izgatott, fáradt sremébe és érezte, hogy az ajka remeg. Könynyedén kiszabadította magát anyja öleléséből, felvette hosszú kabátját és apja széles ellenzőjű sapkája. — Most elmegyek Jaska Judovhoz. Újságok jöttek Tavdából, olvasni fogunk. — Na menj csak... én nagyapáéknál leszek. Együtt indultak el. Pavel megvárta, míg anyja eltűnik a sötétségben, alaposan körülnézett és leült a szín mellett. Tombolt a szél. Az eső egyenletesen és erősen zúgott, túlharsogta a közeli tajga moraját. Egy-egy villám csázó fényénél időnként látni lehetett, hogyan hajladoznak a fák hegyes csúcsait szélletti. Pavel összekuporodott, a tetőről hideg vízsugár csurgott a nyakába. Szeme hozzászokott a sötétséghez és most már jól kivette a tornácot. Először az apja jött, imbolygó léptekkel, csizmája cuppogott a tócsákban. „Részeg”, gondolta Pavel. Várta a másikat, aki olyan if\J jGuídtjW'. Fordította*. KEMÉNY MÁRTA hirtelen tűnt fel a kert felől, hogy a fiú alig tudott elfojtani egy ijedt kiáltást. A magas ismeretlen lassú, bicegő léptekkel ment el a rejtőzködő fiú mellett és eltűnt a kis házban. Pavel dideregve felállt. Rázta a hideg. Szörnyű és bizonytalan gondolatok keringtek agyában — fel sem lehet fogni, mit is tegyen... és valóban, mi itt a teendő? Felszaladt a tornácra, hallgatózott, kinyitotta az ajtót, benézett. A szoba üres volt. A másik szobá,ban a lámpa csak pislákolt a beáramló széltől. Az apa és a sánta ember bizonyosan ott vannak. A szél kiragadta az ajtót a kezéből, szélesen kitárult és odaütődött a falhoz. A most már nincs mit gondolkodni. Az ajtó mellett állt a kemence. Itt alszik mindig Pavel Fegyával... azon el lehetne bújni. Hangtalanul felmászott a kemencére, összekuporodott. A szél játszadozott az ajtóval. Az apa kijött, kinézett az udvarra, bevágta az ajtót és visszament az asztalhoz. — Mi van ott? — hallja Pavel az ismeretlen tompa hangját. — A szél ... — Ez aztán a vihar! — Az ismeretlen köhécsek. — Szóval, hogy leszünk, Trofm Szergejevics? — Kevés, amennyit adtok. — Az apa nagyot ásított, hallani lehetett, amint leült a recsegő ágyra. — Gondolj csak arra, lehetséges, hogy ez a dolog életembe fog kerülni, ti meg sajnáljátok a pénzt. — Hiszen mi nem sajnáljuk, Trofim Szergejevics. — Igenis, sajnáljátok! Engem lakat alá tesznek — azután semmiféle fecsegés... A megértetted? — Az apa felkattantotta az aktatáska zárját, megzörrentek a papírlapok. — Tessék, itt vannak az igazolványok. Nézd Csak, itt üres helyet (Folytatjuk) hagytam: olyan nevet írhattok bele, amilyent akartok. Mély csönd. Az ismeretlen valószínűleg olvasott. — Jó iratok ezek. Trofim Szergejevics! Az apa felnevetett. — Ilyen iratokkal még Moszkvába is eljuthatsz, sőt még a Kremlbe is. Az ismeretlen hallgatott egy darabig, amikor azután megszólalt, mély, tompa hangja olyan gyűlöletet árult el, hogy Pavlik megremegett. — Azt mi tudjuk majd, hova kell utazni. Az apa fészkelődött az ágyon és szinte csodálkozva kérdezte: — És sokan vannak ott ilyenek... mint te vagy? — Nem nagyon... (a fiú elcsodálkozott, hogy a vendég keserűen felnevetett.) — Olyanok vannak, akik hajlandók szovjet módon élni, de ezt itt nem azoknak szánom, akiknek tűz égeti a lelkét! Szóval, hogy leszünk, Trofim Szergejevics? — Vedd el ezt a párat. — Csak ennyit? — A többit majd később adom oda... Megértetted? Majd ha az egész pénzt kifizetitek. Szóval így van ez. — Na, rendben van ... — az ismeretlen nedves esőkabáttá suhogod _ azt hallottam, hogy érkezett valaki a kerületből. — Egyedül jött. Te csak ne félj. — Engem nem lehet megijeszteni! Isten veled, Trofim Szergejevics. — A viszontlátásra ... Az ismeretlen kiment. Az apa föl-alá járt a szobában, valamit mormogott, lecsavarta a lámpát, levetette a csizmáját. Pav'.ik nemsokára hallotta, hogy horkol. A fiú óvatosan leszált a kemencéről. Azár nem rázta a hideg. Elöntötte a forróság, arca annnyira égett, mintha csalánba feküdt volna. Lábujjhegyen belopózott a szomszéd szobába. Az apa az ágyon feküdt tátott szájjal, lába lelógott. Schißgvedt ajkán régy mászott. Pavel a táskátkereste. Észrevette, hogy egyik gyűrött Garka kiáll a vánkos alól. SZABAD AlBAiaMS írt 1941 november 29-én, kilenc eszendővel ezelőtt szabadult fel a fasiszta iga és az évezredes földesúri elnyomás alól az albán nép. A gyarmati sorban sínylődő ország helyén megteremtette virágzó hazáját, az Abán Népköztársaságot. Felépülek az első vasútvonalak, gyárak, s ezek építésében élen jár az albán ifjúság. A Szovjetunió és a népi demokratikus országok segítségével ma már közép- és felsőfokú iskolákban tanúnak a munkások és parasztok gyermekei. — Képünk: Munkában a vasútépítő albán fiatalok. ...... , ’IIV Városligeti emlék A városligeti művészsétány telistell emberekkel, gyerekekkel. Egy pont sem tekintenek mély tisztelettel. Lehull a lepel és ott ál mozdulalanul, sziklaszilárdan Csokonai Vitéz Mihály szobra. Halk énekszó hangzik: Ó, Tihánynak riadó leánya... Egyszerre, mintha megelevenedne a kőszobor. Arcáról melegség sugárzik, szemében mélységes tűz lángol. Barna haja vállára omlik. Mentése foszladozott, kopottas köpenyét, min ha megengedné a szél. „Majd talán egy boldogabb időben Fellelik sírhelyemet, S amely fának sátorában AM gyönyörű sírhalmom Szent lesz tisztelt hamvamért.. Ezek a sorok jutnak eszembe, ahogyan nézem a szobrot. Megelevenednek előttem irodalmi gyűléseink, amikor a költőről beszéltünk .. . „Földiekkel játszó égi tünemény ..." — hangzik tovább az ének, aztán három koszorút helyeznek el nagy költőnk lába elé. VAJTAI ÁGNES Horváth Mihály-téri úttörőcsapat, I. raj.