Pajtás, 1964. január-augusztus (19. évfolyam, 1-34. szám)

1964-03-24 / 12-13. szám

1945 őszében, éppen akkor, amikor mindenki a határ­ban volt, szántott-vetett, csutkát hordott, megjelent a csendes tanyában egy kopottas úrféle ember és egyenesen az udvarháznak tartott. Nem igen látta senki, vagy ha igen, nem ügyelt rá senki, mert a cselédasszonyok nem a küszöböt koptatták ülőkéjükkel, mint azelőtt, hanem mindegyik dolgozott, ki a háznál, ki a határban. Az úrféle, mint aki járatos itt, egyenesen a bejárathoz tartott, le­­csösztökölte a csizmatalpát az egyébként elég sáros fel­járón és óvatosan, szorongva bement a nyitva álló bejá­rati ajtó felé. Megnyomta a kilincset, nyitva volt, és be­lépett, s látta, hogy mindenféle padokon, székeken, lócá­­kor egy sereg gyerek ül és kis fejeikkel az irkára hajolva, nyelvüket a cer­uza és a szó után picikét kinyújtva, diktá­­lás után írnak. Az ajtónyitásra felemelik a fejüket, ráme­­­rednek a kopott idegenre, s a tanító is hátrafordul. — Mi tetszik, kérem? — kérdi a tanító, aki maga is idegen lévén, nem ismerhette, de Kelemen Endre hirtelen berántotta az ajtót és elindult azonnal vissza a faluba. Azt már tudta a látottakból, hogy ide írás vagy rendelet vagy hatósági segédlet nélkül hiába jön, hiszen hallotta, hogy mi van az országban. Milyen nehéz a földbirtokos­nak visszavenni a földjüket és a házukat, gyerekek közt megszakadt az írás, a tanító is tő­lük kérdezte: Ki volt ez, gyerekek? É­s a nagyobb­b­iak közül egypáran emlékezni kezdtek, hogy isme­rős, ismerős, de kicsoda is ez? — Az úr, az úr! — jutott eszébe Barna Miskának és erre a többiek is emlékezni kezdtek. — Igen, ez az úr volt, visszajött! A tanító kiment és utána nézett, de már akkor eltűnt a fasor végén a kanyarulatnál. * Eltelt jónéhány hét. A cselédeket a hír nagyon felzavarta, de hogy nem történt semmi, megint megnyugodtak. Csak Barna Gábor nem nyugodott meg, ő már tudta a Föld­igénylő Bizottságnál, hogy még ezután lesz a harc. Mert közben csakugyan történt valami. Kelemen Endre visszament egyenesen a Megyei Föld­birtokrendező Tanácshoz és addig vissza se jött, amíg nem hozta a végzést, amely szerint neki a tanyából az udvar­ház, néhány istálló, góré, magtár és 200 hold föld jár, mert ő parasztbirtokos. Ezzel az írással fölszerelve ment be a községi föld­­igénylő bizottsághoz, de ott éppen Kis Gábor volt jelen és az visszaadta az írást, hogy menjen először a tanyá­jára és nézzen széjjel ott Az a föld széjjel van osztva, mert az úr nem jelentkezett a tavaszon, amikor a földosz­tás volt és felhívták a birtokosokat, hogy az igényeit min­denki jelentse be. Az udvarházban meg iskola van, azt onnan nem lehet kirakni. Elég szégyen, hogy eddig nem volt. Kelemen Endre úr nem vallotta be, hogy járt már a ta­nyán és mindent tud, hanem elment nehéz szívvel (amely­ről kiderült a menekülés során, hogy nem is olyan be­teg, mint hitte, és többet bír, mint képzelte) , ki a ta­nyájára. Ott legelőször Barna Gábort kereste. Egyrészt, mert tudta, hogy ő a cselédek vezetője, másrészt, mert benne volt minden reménysége. Olyan rendes, megbízható em­ber volt az a Barna. Lehetetlen, hogy az is megbolon­dult volna. Barna Gábor éppen otthon volt — félidő lévén —, s ak­kor is olvasott. Az úr félig bátortalan, félig magabízó, s hozzá kicsit szíveskedő mosollyal lépett be abba a cseléd­házba, amelybe a nagyapja sokszor benézett, de ő eddig még soha. arnáné meg volt illetődve, rettenve és tisztelve és szóhoz se tudott jutni, csak széket törölt, hogy üljön le a nagyságos úr. Barna Gábor is felállott, komoly volt nagyon, de belső lelki tusóját jól elrejtette és figyelmesen várta, hogy mit szól vagy mihez kezd az úr. Az pedig nem csinált egye­bet, csak szívesen köszönt — soha ilyen szívesen — jó na­pot, Gábor, na hogy vannak, hogy vannak? — Megvagyunk — azt akarta mondani, hogy nagysá­gos úr, de elharapta. Nincsenek már nagyságos urak. Az úr látta a kínos helyzetet, a Gáborral való remény­sége is lejjebb szállt, valamit nem szeretett benne. Érezte, hogy a kínos helyzetnek csak úgy vethet véget, ha rátér a tárgyra. — Amint látják (nem tegezte már a volt béresét), én is hazakerültem. Hazasegített a Jóisten. Bizony, sokat szenvedtünk, de már, csakhogy itthon vagyunk. Most az­tán kezdhetjük újra az életet és szeretném, ha megkap­hatnám, amit meghagyott nekem a törvény. — És már kereste is elő a hivatalos írást. ■De most már Gábor is feltalálta magát. Tudta, hogy az ajtóban már ott hallga­tódznak az asszonyok és ott bá­mészkodnak a gyerekek, hogy vajon mit végez az úr Barna Gáborral. — Erről itt nem beszélhetünk és én magam nem szól­hatok egy szót sem, hanem menjünk be a pártba és hadd jöjjenek oda a többi emberek is. Mindjárt szólt is fülelő gyerekeinek: — szóljatok be mindenkinek, jöjjenek fel az irodába. Az asszonyok is! — és elindult, maga elé eresztvén Endre urat az udvar­ház felé. A cselédház pitvarja már tele volt cselédekkel, akik megilletődve, de vegyes hangulattal néztek a lesütött fejű Endre úrra. Az egyik köszönt, a másik nem, de Endre úr megbillentette a fejét: Jó napot, emberek, jó napot, asz­­szonyok! Szorongva ült le Endre úr a volt irodájában a megte­rített asztal mellé. Vajon mi lesz vele? Amíg cselédjei voltak ezek az emberek, olyan könnyű volt velük bánni mert akármit mondott, beszélt, vagy parancsolt, maga mögött érezte a törvényt, a csendőrt, a bíróságot, de­­ tőlük­ függ a sorsa, s együtt olyan félelmesek. VERES PÉTER

Next