Pajtás, 1970. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)
1970-04-16 / 15. szám
keményebb, szál fenyőknél sudárabb hősi erények, mint magasba nyúló megannyi fényes oszlop, a büszke ellenállás, akárcsak a kő szimmetriája, a kitartás felcsapó tiszta lángja a hóban, olyan lett, mint egy elolthatatlan parázsú máglya, Leningrádban, a szovjet szívében. S ma minden oly élő, ahogy alszik, Leningrád éje nemcsak a palotákra, a cirádás kapukra, a régi ragyogásra borul rá, nem is csak a motorokra, a megszámlálhatatlan újonnan lett lakásra, az életre, mely tiszta, gazdag, az épülő világra, az éj fehér világa eggyé válik a régi éjjel, akár a nappal és a vizek lekével, Gigászi Péter, és Lenin, a Gigászi, egységre lépett, az Idő Itt rózsát növesztett s bevehetetlen tornyot. Földalatti tűz s kitéphetetlen virágok illata árad az utcákon időtlen s eleven vér keringés, mind, ami volt és mind mi leendő, a rózsa kibomlott szirmában eggyéfonódott, s a hajó ring suhanva és illatozva. Észak nagy, szürke tornya, szélesen, mint az ég, szilárdan vetve lábát a hóba, nem árnyék tölti már be, csak önnön vérének ragyogása, rajt a Történelem tengerzúgású koronája, büszkeségtől ragyogva, minden szépségeit kitárva, mint egy ritka pompájú hol népe, dolgait intézni, termet, egybegyűlik. (Részlet) VÉGE A KÉMÉNY TELNEK. ZAJLIK A TAVASZI NEVŰ HAJÚORROKKAL DÍSZÍTETT OSZLOP FORDÍTOTTA: SOMLYÓ GYÖRGY A FŐUTCA: A NYEVSZKIJ PROSZPEKT 17