A Pallas nagy lexikona, 3. kötet: Békalencse—Burgonyavész (1893)
B - Bolygód - Bolygó hollandi - Bolygó-ideg - Bolygók - A bolygók látszó mozgása
Bolygód fel. Ε mozgás sebessége a legnagyobb, ha a Naptól való távolsága 180u, azaz a Nappal éppen szemben áll, vagy, mint mondani szokás, oppozícióban van ; ekkor látszó átmérője is a legnagyobb. Ε pillanattól kezdve a két égitest K. felől közeledik egymáshoz, s ha a távolság ismét 137°-ra lefogyott, Mars másodszor válik stacionáriussá, hogy azután gyorsuló direkt mozgásban ismét a konjunkció felé törekedjék. Ez egész jelenségkor 780 nap alatt fejeződik be. A többi bolygó egészen hasonlóan viselkedik, csak a mennyileges viszonyok mások. Jupiter számára a leírt tünemények periódusa, melyet szinodikus keringési időnek szokás nevezni, 399, Saturnusnál 378, és Uranusnál 367 nap. A Naptól való távolság a megállapodáskor a 3 bolygó számára sorban 117°, 108° és 102°, a retrográd mozgás nagysága 10°, 7° és 4° és tartama 119, 136 és 150 nap. Míg tehát a direkt és retrográd mozgás felváltása a belső és külső B.nál közös, addig az előbbiek nem juthatnak oppozícióba, az utóbbiak nem alsó együttállásba. Azonkívül a külső vagy felső B. a távcsőben csak igen csekély fázist mutatnak, mely finomabb mérések nélkül még legfölebb Marsnál észlelhető. A bolygók látszó mozgásának leírása még sokkal bonyolódottabbá válik, ha az égitest szélességének változásait is tekintjük. Ekkor tapasztaljuk, hogy a látszó pálya egyes helyeken metszi egymást, úgy hogy hurkok keletkeznek. Ezek mindig a megállapodás, a konjunkció és oppozició szomszédságában találhatók. A B. látszó mozgásának magyarázata két szempontból történhetik, aszerint amint a megfigyelőt a mozgó B. egyikén, p. a Földön vagy a rendszer nyugvónak tekinthető középpontjában képzeljük (Ptolemaios geocentrumos és Coppernicus héliocentrumos világrendszere). Az első rendszer, a Ptolemaios-féle, a látszatnak igyekszik megfelelni, minden mozgást a Földre, mint nyugvó testre vonatkoztatván. Szerinte a Föld a látszatnak megfelelően a világegyetem középpontja, mely körül az egész állócsillag-szféra 24 órában egyszer megfordul K-ről Ny. felé. A Föld körül kering sorban köralakú pályákban a Hold, Merkur, Venus, a Nap Mars, Jupiter és Saturnus, vagy tökéletesebb alakban és számítva a körülménynyel, hogy Merkur a Venus oppozícióba nem jöhetnek, Hérakleid és Pontikosnak tévesen egyiptomi rendszer neve alatt ismeretes elméletében a Hold, a Nap, mely körül Merkur és Venus keringenek, Mars, Jupiter, a Saturnus. Mivel az egyenletes körmozgás a föld körül a régiek fölfogása szerint a legtökéletesebb ez ennélfogva az égi testekhez egyedül méltó mozgás, már a felületes megfigyeléseket sem elégíttette ki még a Napnál és Holdnál sem, a Földet a bolygó körpályájának középpontján kívül helyezték (Hipparchos, 190—125 Kr. e.), mi az első megfigyeléseket eléggé pontosan adta vissza. De ez az egyszerű mozgás semmikép sem alkalmas még a bolygók hurokképzését, direkt és retrográd mozgások váltakozását megmagyarázni. Ptolemaios (II. sz. Kr. u.) már azt is belátta volt, hogy Hipparchos excentrumos köre nem elegendő a holdmozgás pontos leírására , megtartva az egyenletes körmozgás eszméjét, csakhamar az epiciklikus mozgás feltételezésére tért át. A Föld körül leírt körön ugyanis nem a Hold mozog e feltevés szerint hanem egy másik kör középpontja, és e körben egyenletesen tovavitt kör kerületén egyenletes mozgásban a Hold. A két kör sugarainak s a két sebesség viszonyainak kellő megválasztása által tetemesebben jobb eredmény érhető el, mint az excentrumos kör által. Az ily módon mozgó Hold pályája az epiciklois és éppen ezen epiciklusos mozgás az, mely a két kör sugár viszonyának helyes megválasztása után a direkt és retrográd mozgás váltakozását és azok egyenetlen sebességét elég jól adhatja vissza. Ha a Föld az alapkör síkjából kissé kiemelkedik,. ha a gördülő körök az alapkörrel szögletet zárnak be, a hurokképzés is teljesen leírható. A rendszer, melyet Ptolemaios «Abnagest«-jében írt le, ez egyszerűségében annál kevésbbé felelt meg, minél tökéletesebbek lettek a megfigyelések. A hiányokon úgy segítettek, hogy az egyes B. számára a gördülő körök számát megszaporították és világos, hogy ez után a tapasztalat és elmélet között felmerülő eltérés mind kisebbíthető volt. A számítás menete természetesen ezzel rendkívül bonyolódottá vált, a rendszer egyes világosabb elméket kielégíteni többé képes nem volt. A bajok orvoslásán való gondolkodás vezette Coppernicust «De revolutionibus orbium eclestium libri sex» (Nürnberg 1543) című munkájában a bolygórendszer héliocentrumos reformjára. Eszerint a bolygórendszer középpontja a Nap, mely körül valamennyi bolygó, köztük a Föld is, ugyanazon irányban, köralakú pályákban Ny-ról K. felé kering. A B. sorrendje Merkur, Venus, a Föld, Mars, Jupiter és Satanus. Hasonlóan, mint ezek a Nap körül, kering a Föld körül a hold. A Föld még ezenkívül egymagával mindig párhuzamosnak maradó, de a föld pályasíkjához hajlott tengelykörüli forgással is bír, melynek tartama 24 óra,s melynek iránya a keringésével azonos. A forgás teljesen megmagyarázza a nap és éj váltakozását s a csillagos ég látszó mozgását. A Nap körül való keringés, melynek periódusa az év, egyetemben a tengely s megmaradásával adja a Nap évi látszó mozgását, az évszakok egymásutánját és a B. látszóan bonyolódott mozgásait. A Föld harmadik mozgására, melyet Coppernicus még szükségesnek tartott, az ú. n. trepidációra ez elméletnek semmi szüksége sincs. A Coppernicus-féle rendszerben a retrográd mozgás és a megállapodás magyarázata könnyen adódik, ha tekintetbe veszszük, hogy a B. különböző nagyságú köröket írnak le a Nap körül különböző sebességgel. Legyen a mellékelt ábrában S, Ε és J a Nap, a Föld és a Jupiter azon pillanatban, midőn ez utóbbi oppozicióban van. Ε és J a nyíl irányában haladnak és J a Jí pontba jut, míg ̋ az ü?,-ig ér mert hiszen — 468 — Bolygók