Palócföld, 2010 (44. évfolyam, 1-6. szám)
2010 / 2. szám - KUTATÓTERÜLET - Koós István: A viszonylagosság tapasztalata Jókainál
tekintették követendő mintának és így viszonyítási alapnak is a művek értékelésében. Gyulai több írásában is foglalkozott ezzel a hiányossággal: „(...) alakjait hamar elrontja, mintha nem tűrné a természetest, az igaz emberit, csak ördögökben, angyalok és csodákban telnék kedves a költészet czélját a képtelenségek elhitetésében keresné. Tiszta elbeszélő stíljét sohasem rontja meg lélektani fejtegetésekkel, de magában a rajzban, a cselekvény szövésében legkevesebb súlyt helyez a lélektani fejlődésre. Személyei nem annyira jellemrajzok, mint inkább középszerű színészek szereplései. Sajátságos, bizarr jelmezekbe öltözteti őket, erősen kitömve, vastagon kifestve. Amelyik szép, az szebbnél szebb akar lenni, a rút a rútnál rútabb, a béna bénánál bénább, a vitéz vitéznél vitézebb, a bohó bohónál bohóbb." Máshol: „Jellemrajza éles és élénken színezett, de nagyobbára torz vagy túleszményített s tarkánál tarkább. Hősei kívül szemkápráztatók, de belül meglehetős üresek." Gyulai többek között a Szerelem bolondjai kapcsán beszél az írónak a különös, a bizarr iránti vonzalmáról, ami miatt a regények szereplőinek rajzában és az alapszituációk megteremtésében Jókai a cselekvés, illetve az érzelmek motivációinak hitelessé, érthetővé tétele helyett a meghökkentésre törekszik. Csakhogy „a szokatlanabb körülmények kétszeresen megkívánják a rajz erejét és pontosságát". A Szerelem bolondjainak Harter Elemérje elválik fiatal feleségétől, majd amikor az újra férjhez megy, őrülten beleszeret az asszonyba. Jókai azonban semmilyen fogódzót nem nyújt ezeknek az erőteljes érzelmi változásoknak a megértéséhez, nem tudunk meg semmit a szereplők lelkében zajló lelki folyamatokból, így idegenkedve és értetlenül szemléljük az eseményeket.10 Péterfy Jenő 1881-es munkájában a francia és angol realista regények összetett jellemrajzával összehasonlítva Jókai stilizált jellemábrázolásának három komponensét azonosította: a kivételes fizikai erő és testi szépség, illetve az élet és a tudományok minden területét felölelő, a hősöket szinte mindenhatóvá tévő bámulatos ismeretanyag mellett még a rendíthetetlen morális alkat a jellemzője ezeknek a héroszoknak. Ezekkel a pozitív hősökkel szemben ugyanilyen stilizáltak a gonoszok is, akik egyoldalú feketeségük mellett is erőtlen ellenfelei a jóknak.11 Amit Péterfy kifogásolt Jókai műveiben, az egyrészt a szereplők valószerűtlensége és egyformasága, másrészt a pszichológiai részletezés hiánya. Szilasi László elemzése bemutatta mindezzel kapcsolatban, hogy a Jókai-kultusz szövegei, amelyek a szerző zsenijének nagyságát magasztalják, valójában Gyulai és Péterfy kritikájával szemben pozicionálódnak, az ő érveik ellen keresnek mentséget Jókai számára, ezzel viszont maga a kultusz „belül marad a cáfolni kívánt paradigmán".12 Száz évvel Gyulai után pedig Németh G. Béla a XIX. század második feléről szóló összefoglaló kötetében elődjeihez hasonlóan szintén a zsánerképek valósághűségében látta Jókai fő erényét, vagyis a realizmussal összefüggésbe hozott jellegzetességet emelte ki értékként (Jókai ilyen szempontból ugyanazt vitte véghez a regényben, mint Petőfi a maga verseiben). A főalakok egysíkúságában jelölte meg viszont Jókai művészetének gyengéjét: „A magyar regényforma egészének fejlődésére, különösen a cselekménynek, főképp pedig a központi figuráknak romantizáló szabvány megformálásával gátlóan hatott."13 Németh G. Béla, aki szövegközpontú, poétikai szempontokat érvényesítő elemzéseivel és az általa kidolgozott terminusok bevezetésével (pl. önmegszólító- és időszembesítő verstípus) paradigmaváltást hozott az irodalomtudományban, a korszakot a realizmustól a romantikáig vezető átmenetként írta le. (De Nagy Miklós néhány évvel korábbi Jókai-monográfiája is a romantika és a realizmus kettősségében 39