Parlando, 1999 (41. évfolyam, 1-6. szám)
1999 / 1-2. szám - Solymosi Tari Emőke: A közönség fojtsa vissza a lélegzetét, ne a zongorista... - Beszélgetés Sebők Györggyel
A KÖZÖNSÉG FOJTSA VISSZA A LÉLEGZETÉT, NE A ZONGORISTA... Budapesti beszélgetés Sebeik Györggyel Oklahomában könyvet is kiadtak már róla, itthon, Magyarországon viszont meglehetősen keveset tudunk szegedi születésű, világhírű zongoraművészünkről, Sebők Györgyről. 1978 óta látogat rendszeresen haza az Amerikai Egyesült Államokból, hogy koncertezzen és mesterkurzust tartson. 1998. október 18-án a Zeneakadémia nagytermében Bachot, Mozartot, Beethovent, Schubertet játszott. A közönség valóságos áhítattal hallgatta, sikere leírhatatlan volt. Az idő nem fogott rajta, 76 éves korában ugyanolyan fölényes, és mindig a zene, a mondanivaló szolgálatába állított virtuozitással, és ugyanolyan árnyaltsággal zongorázik, mint évtizedekkel ezelőtt. Koncertje után az újságírók egymást váltották szállodája halljában. Én több mint egy órát beszélgethettem vele, s e beszélgetésből ismét bebizonyosodott számomra: az igazán nagy művészek széles látókörű, művelt, gondolkodó emberek, nagy szellemek is egyben. Mesélt arról, hogy gyermekkorában Mereskovszkij Leonardo da Vinciről írt könyve arra inspirálta, hogy képeket fessen, sőt, az anatómiával is elkezdjen foglakozni. Boleslav Prus A fáraó című regénye viszont arra ösztönözte, hogy részletesen kidolgozza egy időutazás tervét: mit vinne magával, ha elhajózhatna az ókori Egyiptomba... Manapság fizikai szakkönyveket olvas, Einstein, Szilárd Leó, Feynman, Hawking felfedezésein töpreng... Itthon még a szakmabeliek zöme is csak arról tud, hogy a Sebők (többek között Weiner Leó, Kodály Zoltán, Paul Weingarten egykori növendéke) a ma élő zongoristák közül az egyik legjelentősebb, és hogy a bloomingtoni Indiana University kivételes pedagógiai tehetséggel megáldott tanára, akinek a kurzusaira özönlenek a növendékek. A magyar sajtó furcsa módon nem verte nagydobra, hogy 1993-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét kapta meg Göncz Árpádtól, amit a magyar követ személyesen vitt el neki Washingtonból Bloomingtonba. S ha már a kitüntetéseknél tartunk: 1995-ben Jacques Chirac Párizs város Aranyérmét adományozta neki, 1996-ban pedig, ugyancsak Franciaországban lovaggá ütötték („Chevalier de Verdre des Arts et des Lettres", azaz „A Művészeti és Irodalmi Rend Lovagja"). Ugyanebben az esztendőben Wallis kanton kultúrdíjával tüntették ki Sionban (Svájc), Erienben pedig, ahol fesztivált alapított, még 1986-ban díszpolgárrá avatták. Ebben a svájci faluban az elmúlt 800 esztendőben ez volt a harmadik díszpolgárrá avatás! De vajon milyen életút rejlik a sok siker, a számos rangos elismerés mögött? Beszélgetésünkből fény derült ennek az életútnak néhány momentumára is. (Az alábbi írás a beszélgetés egy részletét tartalmazza. A további részletek a Gramofon 1999 januári számában olvashatók.) - Miért éppen 1957-ben hagyta el Magyarországot? Akkoriban mindenki 1956- ban ment el...