Pártélet, 1970 (21. évfolyam, 1-8. szám)
1970 / 1. szám
A LENINI ÉV Vilém NEVE, a CSKP KB tagja Két év telt el a CSKP Központi Bizottságának emlékezetes 1968 januári ülése óta, s így már ideje a politikai mérleg megvonásának. Célunk január és az utána következő időszak pozitívumainak és negatívumainak felmérése, s ennek során az egyoldalúság elkerülése, nehogy a kialakult kép csak fehér vagy csak fekete legyen. Ez, meg az is tévútra juttatna bennünket és további szélsőségekre vezetne. Ugyanakkor előre kell tekintenünk, s meg kell határoznunk a közeljövő teendőit is. A múlt fejleményeinek helyes marxi-lenini elemzése lehetővé teszi a pontos látlelet kidolgozását, s ez pedig a bajok hatékony orvoslását. ■ ■ ■ Az 1970-es esztendőben két jelentős évforduló lesz, amely mélyen összefonódik újkori történetünkkel. Ez hazánk szovjet hadsereg általi felszabadításának 25., és Vlagyimir Iljics Lenin születésének 100. évfordulója. Ez a két esemény következményeiben nagymértékben kihatott dolgozó népünk gondolkodásmódjára, mélyen befolyásolta magatartását és cselekedeteit, szocialista államiságunk létrehozására vezetett. A lenini örökség, amelyet kommunista pártunk megalakulása első pillanataitól a sajátjaként vállalt, s amelyet a politikai hatalom kivívásáért folytatott harc feltételei között évtizedeken át továbbfejlesztett, háború utáni fejlődésünkre és a szocialista építés folyamatában a vezető politikai erő szerepét betöltő pártunk növekedésére is hatott. Az 1970-ben megünneplésre kerülő két alapvető esemény hatására megizmosodtak népünknek azok az erői, amelyek alapjaiban átformálták társadalmunkat és kijelölték népünk, államunk történetének új medrét. Ezt a tartós értékű új valóságot nem a véletlen, hanem a történelem logikája szülte. Visszfényt vetnek benne újkori történetünk törvényszerűségei, vagyis a nemzeti és az osztályelképzelések, célkitűzések szerves kapcsolata az általánosan progreszszív és a szocialista internacionalista fejlődéssel, amely korunkat jellemzi. Ezt a történelmi valóságot nem rendíthette meg a jobboldali és a szocialistaellenes erők összpontosított támadása sem. Ezek az erők 1968 januárja után léptek fel nyíltan a politika porondján. Ezt lehetővé tették az előző, január előtti és utáni pártvezetőségek elvtelen hibái, tévedései és gyengesége. Pártunk és végső soron társadalmunk egészséges erőinek győzelme a jobboldali, a szocialistaellenes és a szovjetellenes áradattal szemben azzal magyarázható, hogy ezek az egészséges erők a nemzeti és az osztályfelszabadulásért évtizedekig tartó és történelmileg igazolt küzdelemben kivívott értékekre támaszkodtak, abban a küzdelemben kivívott értékekre, amely az 1945 májusában végbement nemzeti demokratikus forradalomból törvényszerűen átnőtt a szocialista erők 1948 februárjában aratott győzelmébe. Ezekért a tartós értékekért folyt a küzdelem 1968 januárja után. A frontok megoszlottak. Az egyik oldalon mi álltunk, akik harcoltunk a szocializmus előnyeinek érvényre jutását gátló, bénító és lefegyverző dogmatikus meddőség leküzdéséért, azzal a céllal, hogy elérjük a szocializmus reneszánszát, megszilárdulását és ezáltal további kibontakozását is. Velünk szemben felsorakozott a hazai és a külföldi jobboldali meg a szocialistaellenes erők frontja, amely a szocialista alapelvek kétségbevonása és aláásása útján akarva-akaratlan általában megdöntötte volna a szocialista rendszert hazánkban. A politikai harcban nincs véletlenszerű győzelem vagy vereség. Az eredményt mindig a történelmi okok határozzák meg, s mindig az a fél lesz a vesztes, amely ellentmondásba kerül ezekkel az okokkal. Ez magyarázza 1968 januárja után azoknak a jobboldali és a velük kapcsolatban álló szocialistaellenes erők vereségének okát, amelyek tudatosan meghamisították Január értelmét és jelentőségét, elhallgattatták kritikus, de egyben konstruktív és szocialista tartalmát és zászlaja alatt, a januárral teljes ellentmondásban álló programot és célokat hirdettek. Ez csak azért vált lehetővé, mivel a gyorsan kifabrikált programok, jelszavak és frázisok hangkulisszájában, amely a kispolgári radikalizmus, álszocializmus, nacionalizmus és hamis humanizmus tarka, viszont tetszetős palettáját fogta át, s amelynek tulajdonképpeni célja az volt, hogy leplezze a harcba induló jobboldal valóban ellenforradalmi platformját — elveszett a párt igazi hangja, a pártot felbomlasztották s ezáltal vezető szerepéből kimanőverezték. Ennek a zsivajgásnak sokan beadták a derekukat. Számos oka van ennek. Elsősorban a január előtti vezetés igazi hibái és deformációi, amelyeket a jobboldal ügyesen ki tudott aknázni és vissza tudott velük élni. Továbbá a közvélemény kifejezett manipulálása, amiben elsőrendű szerepe volt a sajtónak meg a hírközlő eszközöknek és nem utolsósorban az ideológiai meg a politikai nevelőmunkának hoszszan tartó, nagy gyengéi. Sok kommunista, elsősorban azok, akik 1948 után és később léptek a párt soraiba, ezt megelőzően sohasem vett részt a jobboldali opportunizmus elleni harcban. Nem voltak tapasztalataik és eszmeileg majdnem teljesen védtelenek voltak. A jobboldali propaganda pergőtüze így telibetalált, s a dubeki vezetés ezt teljes mértékben lehetővé tette. 3