Pásztortűz, 1927 (13. évfolyam, 1-26. szám)

1927-03-27 / 6. szám

Kodály Zoltán Volta és Laplace halálának magyar dalestéje. 100 éves évfordulója. Csak most ünnepelte az emberiség Edisont a villamosság gyakorlati alkalmazásának egyik zseniális harcosát. Most, mikor Volta és Lap­lace halálának 100 éves évfordulóját ünnepli az emberiség szellemi világa, érdekes össze­függést találunk a három zseni között. Volta Sándor (később gróf) 1745-ben szü­letett Comoban, Felsőolaszországban és ott is halt meg 1827-ben; mint comoi és páviai tanár, az elektromosság elméletének volt a megalapítója. Volta csak az alapját rakta le annak az elméletnek, amely ma halad a csúcspontja felé. Az elektroszkópnak, elektrophornak és Volta-féle oszlopnak a feltalálása volt az a kezdet, a­melyből Edison és társai a gyakor­lati elektromosságot az emberiség közkincsévé tették. Másfelől a legelvontabb elméletek gyö­kerét is ő plántálta a földbe, mert az anyag­ról alkotott fogalmaink, az atom, illetve elek­tron-elmélet is az elektromosság legegyszerűbb alapelveiből nőttek ki. Volta volt tehát az alapvetője az összes eredményeknek, a­melyek az elméleti és gya­korlati elektromosság terén bekövetkeztek. Napóleon, működésének elismeréséül grófi címet adományozott Voltának ; ritka szerencse, hogy az érdem megkapta idejében az el­ismerést.* Laplace Simon Pierre bizonyos tekintetben szerencsésebb volt mint Volta. Az ő meggon­dolásai során fakadt „világteremtési elmélet“ a kérdésnek ma is nem csak alfája, de óme­gája is. A Kant-Laplace féle elméletet, különösen a germánok, mindig ebben a formájában em­legetik. Ezzel szemben bár Kant hatása Lap­­lacera tagadhatatlan, tartozunk az igazságnak azzal megállapítással, hogy mindkettőjüket Buffon: „Histoire Naturelle“ című munkája sarkalta az elmélet kidolgozására. Hogy a mathematikus és fizikus Laplacenak nagyobb esélyei voltak a kérdés helyes megfogalma­zására, mint Kantnak, aki mint filozófus volt nagy, az a dolog természetében rejlik. 1749-ben született Beaumont-en-Auge-ban, Calvados departementben, Franciaországban és 1827 március 5-ikén halt meg. 1785-ben a tu­dományos akadémia tagja lesz és 1816-ban bekerül a francia akadémia 40 halhatatlanja közé. „Systeme du mibude" című munkája a világ teremtését, a napok és bolygók ködfolt­ból való kialakulását tárgyalja a mechanika minden finomságának felhasználásával. Hogy a dolgot mathematikailag még nem tudta pon­tosan formulázni, ez részint nem az ő hibája. A mathemetika ma már az anyagról alkotott régi, Laplace-féle elméletet újra átdolgozta. A legnagyobb mathematikusok egyike Poincaré ennek kapcsán azt mondja, hogy Laplace elmélete még mindig a legjobb az összes eddigi elméletek között. És igazán nem lehet ezért a nagy mathematikust túlzott hazafissággal vádolni. A Kant-Laplace-féle háború a német és francia szellem között, végeredményében min­den világháborúnál nemesebb és gyönyörű lehetőségek felé nyitja meg az utat. Dr. Szász Ferencz. * Volta. Laplace. A magyar zene öröme, büszkesége és diadala minden Kodály-est. A magyar mu­zsika ünnepei ezek a bemutatók, a hangver­senyszezon pirosbetűs napjai. A magyar múlt találkozik itt a magyar jövővel. A sírva-vigadó a ködbeveszővel, ami volt, azzal, ami mégis lesz... A budapesti koncert programfüzetén maga a nagy zeneköltő így ír a népze­néről : „A székely balladák szövegének felfede­zése most vagy hetven esztendeje (zenéjével akkor még nem törődtek), lázba hozta a magyar irodalmi világot. Gyulai Pál azt írta, hogy harminc ó-székely ballada fölér a magyar műköltés minden enemű termékével. Akkor Arany János leghíresebb balladái már meg­voltak. Egy másik emberöltő, megkésve, de tán még nem elkésve, meghozta a székely balladák s az egész magyar népköltés zené­jét is. Nem mondunk nagyobbat, mint Gyulai, ha azt mondjuk, hogy harminc ilyen dallam fölér a magyar műzeneköltés minden ily­nemű termékével... pedig itt hiába keresünk Arany Jánost. Csodálatos és hihetetlen, hogy 1858-ig, mikor a „Barcsai“-t fölfedezték, senki sem sejtette, hogy ilyen is van. Pedig akkor már évtizedek óta kutatták és ismertették a népköltést. Annak bizonysága ez, hogy a magyar nép úgy élt a műveltebb réteg tő­­szomszédságéban, mint egy idegen világrész. Ma is úgy él. Budapestről Párisba rövidebb volt az út, mint Kászonújfaluba. Ma még inkább az. Én is előbb jutottam el Párisba, mint Kászonba. De még elég jókor megtud­tam, hogy itt is van annyi keresni valónk, mint ott. „Köznép“, „parasztság“... . hallom , mi köze lehet a művészethez ? Az, hogy a magyarság egészéből őrizte meg azt a szik­rát, amelyből, ha van mivel táplálni, felgyűl­het a nemzeti művészet tüze. Paraszt­ember: az embert hangsúlyozom. Nem azt, ami el­választ tőle, hanem ami közös vele. Nem elég autón átrobogni a falun. Be kell lépni a kapun, körülnézni a házakban , ott is embe­rek laknak. Sokszor égbekiáltó testi-lelki nyomorúságban és mégis mennyit tanulha­tunk tőlük. Még zenét is. Sőt: a mi zenénket, amiből a mienk lehet és lennie kell, ha nem akarunk idegenek szellemi rabszolgái lenni,­­ csakis tőlük tanulhatjuk. Werfel Paulus­ában mondja egy fiatal héber: „Csak az idegen szép!“ És pár év múlva elpusztult Jeru­zsálem ! A hangverseny majdnem csupa újdon­ságot hozott. A budapesti Wesselényi-utcai polgári fiúiskola énekkara, élén a betanítóval, Borús Endrével, két kórust hozott (Jelenti magát Jézus és Lengyel László játék), a felül­múlhatatlan Medgyaszay Vilma (Barcsai, A nővérek, Tücsök-lakodalom, A három asszony, Kádár Kata, Most jöttem Erdély­ből, Zöld erdőben, Cigány-nóta) balladákat, dalokat adott elő páratlan művészettel, Szé­­kelyhidy Ferenc Kodály-muzsikájának egyik leglelkesebb interpretálója pompás diszpozí­cióval énekelte (Vitéz Kádár István, Rákóczi kesergője, Megégett Rácország, Katona va­gyok én, Arról alul. ..) a már ismert és a most készült kompozíciókat. Kentner Lajos zongoraművész a kísérés nagyigényű feladatát lelkesedéssel látta el, új zongoradarabokat (részben Kodály Zoltánná átiratában) játszott bravúrral és kitűnő stílusérzékkel. Az est külsőségei a zajos ovációk, tapsok, ünneplések, ha lehetséges, még az eddigi koncertek ünnepléseit is felülmúlták és a kiváló előadók között Kodály Zoltánnak személyesen is számtalanszor kellett meg­jelennie a dobogón. v. f.­ ­ 143 - Bort, búzát, békességet. Finta Zoltán versei, 1926. Finta ezzel a kínzó kérdéssel kezdi köte­tét: „Enyém még jóság, szépség,­­ boldogság, víg reménység...­­ Mért mérgezi véremet­­ vak jövendőmondóm : a kétség“ (Bevezető vers). A végén pedig Uj harcok tavaszán új munka indulóját zengi el kötetjének címet­­adó, legszebb alkotásában. E két véglet közt nagy út van és ezt az utat tárja elénk Finta kötete, így természetes, hogy egységes benyomást nem nyerhetünk belőle, sőt — mivel nem igen válogatta meg a kötetbe való verseket, — a végén is két­ségben maradunk, várjon mire értékeljük a költőt és várhatunk-e tőle igazi, művészi alko­tásokat. Úgy látszik, hogy egy hatalmas tisz­tuló folyamaton kell átesnie. Most láthatatlan bajok, névtelen bánatok bántják. A vágyak bántják. Képzelt vagy felfújt szenvedések bántják. Vad, oktalan lázadozások döngetik a szívét. Egy nagy, szabad sírás megmen­tené. Akkor nem vergődnék szívének szép kiáradása (Virágének) is ezzel a tépelődés­­sel: miért szeret és halálos sebben vérezőt ki ért ? Akkor meghalna szíve hányódása (El­­kárhozott lélek), akkor vele éreznénk csen­des panaszait (Levél, Szonett két árva kéz­ről, Kincskeresés és még néhány). A Bort, búzát, békességet ciklus már mintha mutatná, hol és merre találja meg Finta az igazi utat, mely fölebb viheti. Külö­nösen kiválnak e ciklusból Szegény magyar rab éneke, a Héttorony szegény rabjáról, kit csak az álom boldogít, a Boldog­­ ember szo­morú éneke, a szülei szeretet éneke, az Ember a végeken, a régi világ elsíratása, a jelen reménytelensége, a Nyártól búcsúzó fürge szél és a Bort, búzát, békességet. Finta kitűnő verselő, kedvelt formája a szonett, pedig ennek kimért zártságába alig férnek bele forrongó szavai és jajongásai. Képzelete azonban nem mondható élénknek és így szavainak alig vannak színei. Könyve Temesvárt jelent meg kétségbeejtő címlappal, finom papiroson, de rengeteg sajtó­hibával. (k. e.)

Next