Pásztortűz, 1931 (17. évfolyam, 1-25. szám)
1931-07-12 / 14. szám
Első mesterem írta: Kuncz Aladár Egészen zavarban vagyok, ha diákköri emlékeim közül kell választanom. Mintha álmomban nagy kincstár boltívei alatt járnék, ahová a felhalmozott ékszerekre és drágakövekre a színes ablakokon át csodálatos napfény hull. Mindegyik kedves, mindegyiket szeretném órákon át a kezemben tartani. Oly rég volt mindez, a világháború oly messzire dobott első fiatalságunk napfényes birodalmától, hogy a legkisebb szó, a legelmosódottabb képfoszlány, amelyet ezekből az időkből az emlékezés felvet, jelentős, szinte szimbolikus kontúrokat kap és leküzdhetetlen epekedést ébreszt bennem a diákélet nagy összhangjai és boldog küzdelmei után. Mintha romok alatt feküdnék, — egy egész ledőlt világ romjai alatt — s a törmelékek közül kilátnék egy messzi épületre, az egyetlenre, amely épen maradt, ahol különös muzsika ütemére gyönyörűséges, hívó és többé soha el nem érhető élet folyik. Ez az épület az emlékek háza. És talán egy épületben sem látom annyira megtestesítve, mint a piaristák régi kolozsvári gimnáziumában, ahol az első elemitől kezdve az érettségiig tizenegy éven keresztül jártam. Most is messzi kalandok megtért Ripp van Winklé-jeként elmegyek előtte minden nap és szememmel végigsimogatom ablakait. Bejárata a régi sötét folyosóra nyílik, ahol harmincnégy évvel ezelőtt a táskával a hátamon először léptem át a tudomány portikuszának küszöbét. Tetején áll még a kis torony, amelynek harangja primuszt kongatott... Alázattal állok meg a régi ház előtt, mint Odysseus az alvilág bejárata előtt s vágyakozó szívem vérét öntöm áldozatul, hogy az elmúlt élet árnyai feltámadjanak. Ma csak egy kedves, felejthetetlen alakot hív vissza képzeletem a lila elysiumi mezőkről, az Erdélyi Károlyét, aki első és talán egyetlen mesterem volt az életben s aki méltán elvárhatja tőlem, hogy hosszú idő után számot adjak neki életemről, amelyet valamennyi tanárom közül elsősorban ő vett komolyan számba. Az első találkozásaink nagyon rossz ómenek között indultak. Az ötödikben tanította a németet. Akkor jártam először tánciskolába és akkor alapítottuk meg Laczkó Gézával és Pitroff Pállal az első önképzőkörünket, amelynek heti ülésein féktelen ambícióval működtem közre. A szerelem és az irodalom kissé elvonta figyelmemet a komoly tanulmányoktól. A németet különben sem szerettem. A piaristák nem nagyon nevelték történeti szemléletünket pro-Habsburg irányban. Erdélyi Károly azonban nagyon szigorú tanár volt. Emlékszem, hogy milyen éktelen dühre fakadt, amikor tízszeri ismétlés után azt mondtam, hogy gesehen és nem gesehen. A vége az volt, hogy kettőst adott a németből annak ellenére, hogy mindig úgynevezett színjeles tanuló voltam. (Mások hozzáfűzték: és annak ellenére, hogy föl 1926-ban olvasta fel az öreg diákok ünnepélyes találkozóján, igazgató fia voltam. Ez azonban nem áll meg. Volt öcsém, akit a piaristák elbuktattak, így Erdélyi Károly között és köztem belső érzelmi életem síkján bizonyos kellemetlen feszültség állott elő, amelyről minden valószínűség szerint csak én tudtam. De nekem azután annál kellemetlenebb volt, mert első pillanattól kezdve nagyon szerettem és nagyon tiszteltem Erdélyi Károlyt. El kellett könyvelnem magamban iránta való érzelmeimet, mint soha viszonzást vagy kitüntető észrevevést nem találó érzelmeket s ez meglehetősen fájt. Hatodikban már a jószívű és gáláns Riedy Károly tanította a németet s ez visszahozta újra a jelest. Erdélyi Károlyt már csak igazgatói állásának piedesztálján bámulhattam és szerethettem tovább. Nagyszerű szónok volt és az iskolai ünnepeken szép, okos dolgokat mondott. Azonkívül tudtam, hogy milyen kitűnően ismeri a német és északi irodalmakat. Titkos, mindenre kész párthíve voltam és nem győztem eleget lázongani amiatt, hogy nem hívják meg a kolozsvári egyetem német irodalmi tanszékébe. Voinovich Géza Magyar Passiójának ünnepi előadása Szegeden. Lehotay Árpád, mint Krisztus.