Pásztortűz, 1934 (20. évfolyam, 1-24. szám)

1934-11-15 / 21. szám

ream a kis szobában. — Benyitok az ajtón, reám néz, a sze­mei könnyesek, kitárja felém a karját és megölel. Én az ölébe hajtom a fejem, sírok, sírok és nem szólok semmit. Minek a beszéd! Tudjuk jól mind­ a ketten, hogy miért sírunk, de el nem mondjuk, ki nem beszéljük soha. — Aztán a testvéreimet keresem. A fiúk szobájában sötét volt és csönd. Bujócska járja, gondoltam, sötétben bujócska. Az ágyak alól, a szekrények tetejéről sötét kezek nyúltak fe­lém. Hideg ujjakkal tapogatták a nyakamat, karjaimat és cibáltak. Mennyi gyerek, gondoltam, de aztán ijedten érez­tem, hogy húznak le magukkal a sötétbe. Kiáltani akar­tam, de szó nem jött ki a számon. Erőlködtem, kiütött rajtam a hideg verejték, végre nyögve szakadt ki belőlem a kiáltás: segítség! Segítség! kiáltottam még egyszer, most már szabadab­ban és felnyitottam a szemem. Széles szárnyú fekete madár repült el a fejem fölött tompa károgással. Éreztem, hogy mindjárt megint elalszom, ha ülve maradok és ebből az álomból nem fogok fölébredni soha. Fölálltam, zsibbadt lábaimat feldörzsöltem és elindultam. Nehezen vonszoltam magamat. Víziók, libegő kisértetek rajzottak köröttem — ködszárnyakon. Merre menjek hát, merre? — Akármerre! Oh­... Merre van az a hideg gödör, amelyből kiszálltak ezek a rémalakok? — Akármerre! Valamennyi irány végén vár a gödör. Akármerre! Oh ... Akkor hát előre!­­ Meneteltem katonás léptekkel előre, valamerre. Egy nótát énekeltem, hazai, hangos bakanótát, hogy össze ne roppanjak a mázsás súlyú csönd alatt.­­— Tompán, mint fagyott madarak hullottak vissza a tengerre a h­etyke hangok. Ötven lépéssel előttem hosszúsörényű, fehér lovon ki megy előttem? Ki megy? A kapitány? Válláról földig lóg le a szürke gallér, görbehátúan, púposan ül a lován, elereszti a kantárszárakat. Ez a lötyögő, zörgő csontú alak, ez nem a kapitány. Ez, igen ez ő, — csontváz lovag, ő halad előttem, ő vezet ezen az úton, ö vezet! — Nem, nem megyek, nem akarok! •— kiáltottam hangosan, megfordultam és futva indultam el egy más irányba. Loholva rajzottak utánam a libegő szárnyú ködkisértetek. Ötven lépéssel előttem hosszú sörényű, fehér lovon ki megy? Ki megy előttem? — A csontváz lovag! Erre is csak ő vezet. Akármerre fordulok, mindenütt ő vezet. Akár­merre! 1 * — Meddig menetietem így, nem tudom. Egyszer csak messze, a hátam mögött, félősen, túlvilágiasan megcsendült egy hang. Cseng a fülem, gondoltam, hallucinálok. Ez a lélekharang. Vájjon ki húzta meg, ki konditotta meg sül­lyedő életem fölött a lélekharangot? — Megálltam s hall­gatóztam. Megállt a csontváz lovag is és megálltak a ki­sértetek. Mi ez, honnan jön ez a hang, lélekharang volna valóban, vagy talán angyalok csengettyűznek az égben? A szigeten szól az estharang! Csúszva, botorkálva, bukdácsolva rohantam vissza a hang felé, vissza a sziget,­­ az élet felé. Reátaláltam az útra. Jégbe szúrt zúzmarás nyírfák jelezték a nyomot, úgy álltak hosszú sorban ködbe-veszőn, mint parton a katonák. Az első fa mellett lerogytam. A száraz ágakról reám havazott a zúzmara. Megfogtam a törzsét, a tappintása forró örömmel töltött el: fa volt, kéz­zel fogható, szilárd, nem ködkép, nem agyrém. Hivott az estharang. A térdem becsuklott, mélyen, alázatosan hajtottam meg a fejemet az estharang szavára... " Fölugrottam és szaladtam tovább. " A könnyeimet nyomtalanul elnyelte a jeges törmelék. - 422 - Néphangszer. Irta: Möller Károly. A legnagyobb magyar válságok sípjele a tárogató A töröksíp, melytől talpraáll a nép és halálos kalandra kész. Legendája az, hogy minden történelmi katasztrófánkban fölharsan. Milyen baljós névazonosság, hogy 1919 után az erdélyi prózának, a magyar kijózanodásnak trianoni táro­­gatóját épen Síposnak hívták. Mert minden tárogató a vész után, a leveretésünkben eltiltatik, eltűnik, vagy eltö­rik. És aztán labanc tollak nemzeti hatását szabadon becs­mérelhetik. Halálakor „Erdélyi ember“ címén temettem- Fájdal­mas ismertetője, fogyatkozása és erénye volt, hogy kisvá­rosi jegyzőtollal a füle mögött jelentkezett. Az erdélyiség jelképe a kisváros, melyben három nyelven kavarog vagy ásít az élet s három nyelven kiséri sanda gyanú azt, aki­nek emelt hangja mögött szárnyak csattogása hallik. S bár Erdélyben sosem volt kedves a peleskei nótárius-szel­lem, azért itt, akkor még, nem lehetett svájci Gottfried Kellerré nőni és megírni valamelyik itteni kicsiny Zürich­ben a városknok „Zöld Henrik“ regényét. A politika, mely a fokost, a csendőrt, a bankot és a kétfenekű urnát is el­bírta, a kenyerét féltő középosztály és kisember zsörtö­lődve fogadta Sipos Domokos újszerűségét,­ a tompafényű transzilvánizmust. Ennek az izmusnak nincsen elmélete, csak ösztöne, nin­csen szülötte, csak vajúdása, nincs bölcselete, csak hajtó­ereje; ebből a magból viharmag, de békekalász is kelhet. Megélni pedig sohasem lehetett belőle, csak élni-h­alni érte. Az író érte élt, szent megszállottsága harchelyén, lázió­­rózsás arccal és lélekkel, egy „vidéki forradalom“ szel­lem­­történelmi magánya idején. S míg a forradalom első ha­lottja, Balogh Endre, békés háttérbenállással szégyenítette meg az erdélyi igazságban kétkedőket, Sipos Domokos az ellenséges és szolgai közöny sűrűjébe vágott, sértett és sé­rült, fájt és fájdított, s apró csatározásban portyázva ké­szült a népigazság döntő ütközetére, míglen­túlkora halá­lában vitézzé vívta az „erdélyi“ nevet. Harctéri halálát számításba vette. Fegyverét, írótollát a hősi célnak e tudata tette élessé, elevenbevágóvá, türel­metlenné, kurucosan rajtaütővé, úgy, hogy nem törődött az irodalmi hadtáppal, erőgyűjtéssel és művészi pionír­­munkával. Sipos a mondanivalót az élet legelőretoltabb lö­vészárkaiban kereste, a halál szélén, a rohamelőtti őszin­teségben, a gyónás lírájában, az ég számára szenvedő föl­diek kísérteties elszántságában. Folyton a Gondviselés felé kérdezett, azok nevében, akiknek senki gondját nem vi­selte, ő, a tehetsége és betegsége által őtszinte szóra kény­szerült szellemi proletár. Erdély baját beszélő novellái, könyvcíme, címlapja, a tornyokat s minden hit pilléreit megingató kétsége, verseiben az önmaga ácsolta kereszt karjai, a békét esdő ifjú mennynek forduló arcái kérdik: „Istenem, hol vagy?“ — Mennyi garázda választ kapha­tott erre, míg a Krisztus nevében megbocsátott egyik no­vellájában a „Templomrabló“-nak. A mértékünket megszégyenítő szeretet lázadozott Sipos Domokos alig megkezdett művéből. Azóta társadalmi köz­hellyé hazudta minden diktatúra, hogy a túl nagy szeretet gyöngeség. Sipos kihallotta e gyakorlati tétel veszélyét, a gyűlölet ellenforradalmát érezte abban, s azért annyi a kicsi torlasz az írásaiban, mert a szeretetlenség szuronyai ellen védekezett. Küzdelmes reménytelenségében fekete fényt sugárzott a lelke lapja, melyen intarzia volt csupán egynémely vidám emlék, vagy a vérnek sötétbíbor, érzéki

Next