Pécsi Figyelő, 1893. július-szeptember (21. évfolyam, 52-77. szám)
1893-07-01 / 52. szám
XXI. évfolyam. Pécs, 1893. julius 1-én. 52-ik szám. Előfizetési árak: egész évre . . 6 frt — kr. félévre .... 30 — » Negyedévre . . 1 » 50 » Egy hóra . . . — ¡ 50 « Egyes szám ára 8 kr. Kiadóhivatal: PÉCSETT, Széchenyi-tér 12. sz. (Nádosy-féle ház) hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendők. Figyelő (Pécsi Hírlap.) Megjelenik hetenként kétszer: szerdán és szombaton. Szerkesztői iroda: PÉCSETT, Széchenyi tér 12. sz hová a lap szellemi részét illető r minden közlemény intézendő. Kéziratok vissza nem adatnak Hirdetések a kiadóhivatalban vétetnek föl. Egyes számok kaphatók: Weidinger N. utóda Demján I., Valentin K. fia (Széchenyi-tér), Hochrein József és fiai (Széchenyi-tér), Koszi János (fő-tér), Böhm Manó (fő-utcza) papír- és könyvkereskedéseiben. Előfizetési fölhívás Mai számunk első lévén e félévben, ez alkalommal tisztelettel kérjük úgy az eddigi előfizetőinket, mint a nagyközönséget, hogy lapunkat továbbra is becses pártfogásukra méltassák. Lapunk az e nemű lapok között a legolcsóbb, hetenkint kétszer jelenik meg , s előfizetési ára 1 hóra csak 50 kr. (1 korona) 3 „ 1 frt 50 „ 3 ® n ® v ® » Az előfizetési pénzeket kérjük minél előbb beküldeni, hogy a lap szétküldésében zavar ne támadjon. Hátralékosainkat is figyelmeztetjük, hogy akik hátralékaikat rövid idő múlva nem küldik be, azoknak beszüntetjük a lap további küldését. Teljes tisztelettel A «Pécsi Figyelő» (Pécsi Hírlap) kiadóhivatala. Kossuth Lajosról. „Ha Magyarországon minden lap — pedig jó sok van — minden nap írna valamit Kossuthra], eleget akkor se írhatna róla a magyar sajtó.“ — így ír az „E gy e té r té s“-ben Eötvös Bálint dr., ki Eötvös Károlylyal és Károlyi Gábor gróffal együtt volt Turinban az öreg Kossuthnál. Mivel pedig mi minden hirt, mely Kossuthról szól, minden czikket, mely az ő nagy nevével csak valamelyes összefüggésben van is, reprodukálunk, ezúttal is átveszszük e nagy érdekességű czikkelyt az „Egyetértés“ből. A czikk tovább így szól Kossuthról. A természet mivoltát megírni nem bajos, de lehetetlen. Közönséges ember mivoltát is alig lehet leírni; az embernagyságok olyatén jellemzésére pedig, hogy magát az embert, a belső embert ismerjük meg, nem egy, de száz leírás, ismertetés szükséges és ezeknek ki kell terjedni a legaprólékosabbnak látszó dolgokra is. Ilyen megismerésre méltó embernagyság Kossuth, ő ugyan tagadja ezt. Mikor a legutóbb Turinban járt képviselők között arról volt szó, hogy az 1848-iki nemzeti átalakulást olyanná a milyen lett, csak ő és az ő egyénisége tette, és nem Széchényi, ha kezében marad a vezetés, sem Deák, ha már akkor élére állt volna annak, nem vezette volna úgy és abban az irányban Magyarországot, akkor azt mondá Kossuth : Ne tulajdonítsák azt egyedül nekem, ne tulajdonítsák azt embernek, maguk a viszonyok fejlődtek úgy, hogy máskép nem is lehetett eljárni, mert egy ember nem igazgathatja egy nemzet sorsát tetszése szerint. Való igaz. A nemzeti élet szövevényében minden egyes ember tényező, hiszen utóvégre is a nemzet sem egyéb, mint egyes emberek összege különféle viszonylatokban, s e viszonylatok egyik tényezője, az emberi egyed, nemcsak saját mivoltától függ, hanem azok mivoltától is, akikkel a viszonylatban áll. F*» az oka annak, hogy nagy ,nagy emberei vannak. De ntrnsak akkor nagyok ezek a nagy emberek, a kor a történelem előtt látszanak annak, hanem nagyok az előtt is, az után is, csakhogy nincsenek meg azok a viszonylatok, amelyekben kitüntethetik nagyságukat. Ám, ha mélyebben vizsgálódunk, látni fogjuk, hogy az úgynevezett nagy időkben a tömeg bizalma csodálatos módon épen ahhoz fordul, aki ez idő emberének legalkalmasabb, aki önmagában rejti mindazokat az érzelmeket, szenvedélyeket, amelyeket követni akkor mindenki akar. Részben a viszonyok, de jó részben az egyéniség varázsa is uralkodik az eseményeken. S csak Kossuth kiváló szerénysége nyilatkozik meg akkor, midőn az egyéniségre háramló érdemet is a viszonyoknak tulajdonítja. Hiszen, mikor galambősz emberek ma is lelkesedve mesélik, hogy Kőrösön a jámborgyík példájának fölhozásával micsoda lelkesedésre gyújtotta a népet, bámulattal csodáljuk a szónoki erőt, mely egyszerű hasonlatot úgy alkalmaz, hogy népszenvedély kél ki belőle. Ha az arató ember — úgymond — lábával véletlenül agyíkra lép, ez a szelid állat is fölemeli fejét s iparkodik a lábát megharapni; hát mi hatalmas magyar nemzet, gyáván tűrjük-e, hogy az ellenség vasas csizmával gázoljon végig rajtunk ? Mily egyszerű, s Kossuth ajkán mégis vihar volt. Ez a hatalmas szónoki képesség kötött le minket is. Akár a német császárról, akár az angol uralkodóról, akár az olasz királyról, akár az egyszerű számtani dolgokról beszélt, a mély gondolkodás, a kifejezések találósságának olyan erejével fejezte ki magát, amely leküzdhetetlenebb hatást idézte elő. Pedig ma mások a hatás eszközei. Már akár a természeti tudományok hatalmas lendületének, akár a kedélyi művelés hiányának az iskolától fölfelé tulajdonítsuk is ezt, bizonyos, hogy a mai fiatalság rémitően józan. S ez a józanság nemcsak a fiatalság jellemzője. Bizonyos erkölcsi fogalmak kezének kiveszni, nagy kárára az emiereknek, íinaczi csak észbeli, hanem kedélyi, érzelmi életet is élnek. És mindennek daczára tökéletes volt az ő hatása, ámbár saját elveit nem vetkőzte le a mi kedvünkért. Az emberek megítélésénél ma szokás megkülönböztetni különféle közéleti és sokféle magánéleti szempontot. Kossuth azt mondja: Lássák uraim, én még régi ember vagyok, én nem tudom a becsületet megkülönböztetni, én nem tudom az embert kétfelé vágni s azt mondani, ez a fele jó ember, ez a fele gazember. És itt megint el kell ismerni igazságát. A golyó, ha kicsorbul, egyik felén jó lehet ugyan, de azért mégsem jó, mert már nem mindenütt gömbölyű. A „Pécsi Figyelő“ tárczája. A nőtlenségről. — Száz bolondság közül, melyet az ember életében szándékosan vagy véletlenül elkövet, bizonyára legnagyobb bolondság meg nem házasodni. — De az Istenért jó uram, nem fél ön ilyent mondani ? Nem látja-e, hogy egész tábor veszi önt körül; egész tábor, mely kész harczra kelni az ön merész állításai ellen ? — Elfogadom a kihívást! Szembe szállok a költő s a számító kalmár fegyverével. A költőnek azt mondom, hogy a házas élet egyetlen édes pillanatában több költészet van, mint a nőtlenség összes gyönyöreiben. A kalmárnak pedig bebizonyítom, hogy a boldogulásra legbiztosabb kétszer-kettő a házasság. — No már ez igazán vakmerőség, a házasságot nevezni a boldogulás eszközének. Uram, tudja meg, hogy a mai világban csakis a nőtlen ember boldogulhat. A nőtlenség: kenyér és így ön csakis kenyéririgységből beszélhet ellene. Ugyan mi válhatik olyan jámbor halandóból, aki a házasság járma alá hajtotta fejét ? A múlt árnyéka, visszhangja egy szeszélynek. A nős férfi hasonló az el nem intézett okmányhoz, melyet a sors örökös unalomra kárhoztatva, az irattárba dobott, honnan már csak akkor bolygatják ki poros nyugalmából, ha megetet a moly vagy a penész. Ellenben a legényember közkézen forog mint az aprópénz. A nőtlenség olyan, mint a hirdetés, érdekes reklám, melyet minden nő kíváncsian olvas végig és ha síerét ejti, szerez is magának a kívánatos portékából legalább — egyet. Szóval a nőtlenség: pálya, melyből meg lehet élni, míg a házasság sötét zsákutcza, melyben az embert iszonyúan eldöngethetik a házibarátok. A férjet megöli az egyhangúság és a divat. Hiába, csak nincs kellemesebb dolog, mint nőtlennek lenni. — Igen, de annál kellemetlenebb ám nőtlennek — maradni. — Maradni, maradni. Ki gondolna olyan messzire! Aztán mi nem is állítjuk, hogy holtig nőtlenek maradunk. Minden embernek megjön az az ideje. — Ah, igen drága urak ! Mikor a pillangó elégette szárnyait, hű marad a rózsájához. A férfi fenékig kiüríti poharát, dőzsöl, csapodár- kodik, pazarol , „aztán megjön a maga ideje“ mankóra szorul, fáradt, köszvényes, köhögős lesz, gyomrát a sok édesség megrontotta, bénult inakkal, reszkető idegekkel eszébe jut a gyógyító hidegvíz — és megházasodik. Az ilyen férj azután csakugyan árnyéka múltjának és nem érdemel egyebet, minthogy neje halálra kínozza, a világ pedig kigúnyolja, kinevesse. — Éles szavaiból az vehető ki, hogy fiatalon kell házasodni. De Istenem! hogyan lehetséges ez, mikor napjainkban a legszerencsésebb férfi is harmincz-harminczötéves lesz, míg valamire vergődik, ellenben a leánynak alig nőtt meg a baja egy arasznyira, már annyi az igénye, hogy hetvenhét szállító is alig győzi kiszolgálni, hogyan győzze hát egyetlenegy férjt kifizetni. Legjobb volna egy kis megfordított török szokást behozni: minden nőnek több férje volna, hogy annál szebb legyen — a ruhája. — Nagy igazságtalanság. Nincs jobb gazda, mint a szerető nő. Tehát csak arra törekedjünk, hogy szeretetre méltók legyünk és vége a nagy aggodalomnak. Én igazán nem értem, hogyan telhetik valakinek kedve a nőtlenségben. Hiszen ez valóságos zsellérkedés. Az ember azt se tudja, hová hajtsa a fejét. Kietlen magány az élete, mely egy szál virágot sem terem. A garcson