Pécsi Közlöny, 1895. november (3. évfolyam, 138-149. szám)

1895-11-05 / 139. szám

III. évfolyam. 128. szám, Pécs, 1895. kedd, november 5. PÉCSI KÖZLÖNY POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMÚ LAP. Megjelenik minden vasárnap, kedden és csütörtökön. Előfizetési ár: Hirdetések elfogadtatnak. Előfizetések, Egész évre .... 6 frt. Negyedévre 1 frt 50 kr. Egyes szám ára 4 kr. A szerkesztői és kiadóhivatalban. — Ifj. Rézbányái reklamációk, kéziratok a szerkesztőséghez küldendők Félévre . . .... 3 fzt. János kereskedésében. a he. nyomda épületébe. A zárkő-letétel után. A liberális erőszakoskodások monumentuma tehát az ezredévre be van tetőzve. Báró Bánffy Dezső nevéhez fűződik e herosztrateszi dicsőség, bár ő maga nem volt egyéb, mint Herosztratesz kezében a gyújtókanóc. Nem lesz érdektelen ezt a monumentumot közelebbről megtekinteni : milyen alapra van építve, milyenek méretei, milyen a biztonsága ? Eszembe jut egy mélységes jelentményű esemény Megváltónk életéből. „Mester!“ mondák tanítványai: „nézd milyen kövek, milyen építmény!“ A Mester feleli: „Nem marad itt kő kövön, a mely le nem rontatik.“ Az egész egyházpolitikai törvényhozás a mű közvélemény vállain nyugoszik. Ez a cégér gyanánt használt közvélemény azonban megbízhatlan. A polgárság aránytalanul óriási része fogalommal sem bír a polgári házasságnak, a felekezetlenségnek, a zsidó vallás viszonosságának feldicsőített eszméjéről. És mégis a közvéleményre mertek alapítani az egyházpolitika intézői, holott csak kihasználták szellemileg bizony elég szegény népünk teljes tájékozatlanságát és most azt dobják oda a m I meglepetésében ámuló világnak, hogy j j a nép kívánsága az, a mit tulajdon jó képen nem is ért, a mire soha nem is j i gondolt, a mi csak egy uralmát minden i áron megmenteni akaró pártnak kom-mandóra gondolkodó agyvelejében szü-lemlett meg. Erre a mondvacsinált közvéleményre helyezték tehát a libe- ralizmus monumentumát. Nem, uraim ! nem jól húzták sakk- mattra a királynét; egy paraszt ki fogja ütni helyéből. Elfeledték számításba venni, hogy ha Magyarország I ! katolikusainak szivében most alszik is ! a vallásos érzelmek hatalmas áradata, de még ki nem halt, sőt vulkáni erőt !s rejtve magában, elnyomva pihen a | ! keblek mélyein. Higgyék meg, ennek a népnek hatalmasan föl fog éledni szijvében az Isten vágya, mikor már csak az Ő oltáránál fog vigaszra találni. ! Mit gondolnak, uraim, ha a valódi közvélemény öntudatra ébredve, a nép érezni kezdi vállain a terhet, melyet reá raktak, mi fog akkor történni ? ! Az önök eget ostromló egyházpolitikai éó fellegvára összeomlik, hogy „nem marad j abban kő kövön, mely le nem rontatik.“ Ha már vallási érzületüket nem érintette a dolog, legalább értelmüknek kell vala látnia azt a kiáltó ellenmondást, mely e törvényekben, szembeállítva azokat a közvéleménynyel, léptennyomon megnyilatkozik. Önök azt mondták, hogy a magyar nép forrong a polgári házasságért, pedig rajongásáról impozáns módon tanúskodtak a szeptemberben kötött egyházi frigyek ; azt mondották, hogy a nép rajong a felekezetlenségért, melytől hívő lelkének egyszerűségében borzalommal elfordul; azt mondották, hogy népünk rajong a zsidókért, kedvükért degradálni akarja keresztségét, megtagadni annak érvényét, jelének eltörölhetlenségét. A magyar közvéleményt nem a zsidóság, nem a Bánffy-minisztérium, nem a Tisza-Wekerle-Szilágyi konzorcium, nem a roskadozó szabadelvű párt képviselik, hanem Magyarország minden honpolgára, kik valamennyien e hazának földén élnek, kik a saját hatáskörükben szintén szolgálják a hazát. Higgyék el, nagy Urak, Magyarország független polgárai nem kívánták az önök törvényeit, mert más sebektől vérezik a nemzet teste, más bajok, más aggodalmak gyötrik szüntelen. Gondolnak-e önök arra, egy 15 milliónyi la- A „Pécsi Közlöny,s tárcája. Pécsi nemzeti színház. A »Madame Sans Géné« háromszor vonzott nagy közönséget a színházba, legutóbb vasárnap este adták. A darab meséje úgy kezdődik, hogy a bátor törös lovagok és a svájciak a nemzetőröket s a felséges »mob «-ot agyon puffogtatják, csak azért, hogy Mária Antoinettet a lehetőségig megvédelmezzék a fanatizált csőcselék inzultusai ellen. Az esemény egyik számottevő szereplője (Napóleon) azon időben még fránya gyerek volt. Szabálytalan viselkedéséért hadnagyi rangjától megfosztották, aminek folytán rosszul álltak anyagi akciói. Zilált viszonyai következtében még a mosónéja számláját sem tudta kiegyenlíteni. Rászánta tehát magát, hogy bútorkereskedő lesz. (Ez csak látszat, mert tényleg koronákon járt az esze ő figyelmének.) Ámde Katalin mosónő ifjú asszonynak olyan üdesége és virágzó üzlete vagyon, hogy ő »csőcselék« létére is hitelez a rokonszenves bu-kott hadnagyocskának. A szeretetre méltó s a címszerepet játszó aranyos Katalin asszonyság egy csintalan, kedves és érzést teljes perszoná és szókimondó természetével nagyon rászolgált a titulusára. Ő s kedvessége is hús- és vérből való lévén, s örült az alkalmon, hogy Lefébre derék őrmesterbe, a ki maga is a demokrata osztály ivadéka volt, belé gabalyodjék. A szolgálatban levő mosóasszonyok alig tatávoznak a szinpadról, máris Neipperg osztrák gróf tántorog be sebesülten Katalin otthonába. Hiába üldözik a grófot, ez megmenekül, mert a mosóné ifjasszony minden teketória nélkül megmenti és — nem félve a kívül zajt csináló őrök lármájától — elzárja Neipperget saját lakosztályába. Most jön a cselekmény egyik lényeges bonyodalma. Mosóné asszonyság szeretője, Lefébre, katona társaival sok zörgetés után Kata lakásába betérhet. Ez, miután kedvese ártatlanságáról meggyőződött, a testőröket elküldi. Nyomban rá megváltoztatja előbbi nézetét s a többféle okoskodásnak az a vége, hogy Katalinnak annyira bizonyára helyén van a szive és esze, semhogy francia létére osztrákot szeressen. Ilyenformán végződik az első felvonás. A másodikban a volt hadnagyocska rohamosan avanzsíroz. Fejét korona hiszíti, nővérei királynők és hercegnők, felesége pedig egy ismert osztrák főhercegnő (Mária Lujza). Látván a helyzet változatosságát, mosónő ifiasszony sem maradt veszteg. (Nagyon szappanos szagúnak találta a mosókonyhát!) Mint markotányosnő követte a hadsereget. Régi kedvese (Lefébre) tábornagy és később herceg lett. Ez feleségül veszi a szókimondó asszonyt s ilyeténképen a szappanos ifiasszonyból parfümös kegyelmessége lett. — Díszes ruhájában a kegyelmes asszony továbbra is szabadszájú mosónő maradt. Úgy pergett a nyelve, mint a nagypénteki kereplő! Elég bajt okozott e miatt a császár rokonainak. A császár női környezete annyira megneheztelt a lucskos szájú hölgyecskére, hogy összeesküvést szőttek ellene. (Pedig ezek az arisztokrata vérű személyek is csak a véletlennek köszönhették a magas polcra való szép emelkedésüket!)