Pécsi Közlöny, 1897. január (5. évfolyam, 1-13. szám)
1897-01-24 / 10. szám
Ritka halandó az, a ki megüti az a mértéket, melyet Zsinkó elért min ember, mint pap és hazafi egyaránt S ezt a mértéket még magasabbra emel az ő bámulatra méltó szerénysége melylyel mindezen jeles tulajdonait ok mesterileg tudta elleplezni az emberei dicsérete elől. Ezen ritka szerénységnek kifolyásául tekinthető azon határozott kívánsága is, hogy koszorút ne tegyenek ravatalára. Mi ugyan vétettünk ezer meghagyása ellen, amennyiben minden koszorúk közül a legértékesebbet, az elismerés koszorúját tettük le a ravatalára, mindazáltal bizton várunk tőled bocsánatot, megdicsőült, férfiú, annyival inkább, mert szentegyházunk isteni szerzője, Krisztus Jézus, kinek Te oly hűséges követője voltál egész életed folytán — maga is buzdít a jó és dicséretes tettek feltüntetésére, hogy mások is azok utánzására buzduljanak: „úgy világoljon a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket és dicsőítsék az Atyát, ki mennyekben vagyon.“ Ezen utasítás szerint jártunk el ezen alkalommal. Megdicsőült férfiú, Isten veled ! * A következő gyászjelentést vettük : A pécsi székesegyházi káptalan úgy a saját, mint a széleskörű rokonság nevében, mélyen szomorodott szívvel jelenti, hogy felejthetetlen kartársa, nagyságos és főtisztelendő dr. Zsinkó István, ker. szt. Jánosról nevezett pécsi székesegyházi várprépost, szt. Benedekről nevezett pécsi c. apát, pécsi székesegyházi olvasó kanonok, a III. oszt. jeles vaskoronarend lovagja, a szépművészetek és bölcselet tudora, a pécsi hat főgimnáziumnál püspöki biztos, zsinati vizsgáló, szentszéki ülnök, gyémántmisés pap végső elgyengülésben, a haldoklók szentségeinek ájtatos felvétele után, életkorának 87-ik, áldozó papságának 63-ik évében, folyó hó 22-én éjfél után Va2 órakor az Urban elhunyt. A boldogult lelki üdvösségéért az engesztelő szent miseáldozat szombaton, f. hó 23-án 9 órakor a püspöki székesegyházban lesz megtartva, hült tetemei pedig vasárnap, január hó 24-én délután 1/24 órakor fognak a boldog feltámadás reményében a székesegyházi sírboltban nyugalomra helyeztetni. Az örök világosság fényeskedjék neki ! * Tehát péntek hajnalán halt meg Zsinkó kanonok. Tavaly ugyanezen péntek esti óráiban (akkor jan. 24-ike volt e napon) adta ki lelkét a pécsi megyéspüspök. Dr. Zsinkó István született 1810. okt. 16-án a fejérmegyei Sárosdon. 1834. ápr. 1-én történt felszentelése után hét évig kápláni minőségben működött Závodon (Tolnamegye.) 1841-ben papneveldei lelkiigazgatóvá nevezte ki Scitovszky püspök a buzgó, példás életű papot. 1851-ben kővágó-szőllősi plébános lett, 1865-től kerületi esperes, 1870 végén mint kanonok és kormányzó visszakerült a papnevelő intézetbe, s öt évi működés után megvált ezen állásától, ugyanezen évben kineveztetvén címz. apáttá. Fokozatos előléptetés utján tolnai, majd székesegyházi főesperes, őrkanonok, olvasó kanonok és kisprépost lett a káptalanban. 1884 ben félszázados papi jubileuma alkalmából ő felsége a III. oszt. vaskorona rend adományozásával tüntette ki a megboldogultat. Betegeskedése alatt, mely karácsony után kezdődött, többször részesült a szentségekben. de Az utolsó órák. Halálának biztos közeledését a beteg érezte, sőt megjósolta kedden, midőn a látogató orvost azzal fogadta, hogy sürgönyöztessen a szászvári esperesnek, de úgy, b°gy jöjjön el, mert »én már csütörtökön halva leszek.« Jövendölése egy nappal utána beteljesedett. Este utolsó napján, csütörtökön délelőtt az orvosi látogatáskor a beteg annyira erőnél és többnyire öntudatos állapotban volt, hogy még táplálékot is képes volt magához venni. Halálát óhajtotta és nyugodtan várta, végső óráiban is imádkozott, az olvasót kívánta, kezeit összekulcsolta, bocsánatot kért már alig érthető hangon, hogy ő a betegségével mennyi alkalmatlanságot okoz. Ereje egyre hanyatlott. Már csütörtökön este a pulzus alig volt érezhető, nyelni sem igen tudott, a gyengeség általános, a beteg nem ismert senkit. Összefüggéstelenül beszélt, mindig kötelezvényről, pénzről. Este elcsöndesült, többé nem beszélt. Mintegy 3—4 órával halála előtt többször mosolygott. Lélekzete lassúbb és lassúbb lett. Halála tusa, hörgés és minden küzdelem nélkül állt be. Csendes elszenderülés volt. Végelgyengülés (marasmus senilis) okozta. Pataky, Sik s Kelemen orvosok jártak hozzá. Utoljára Kelemen volt nála, ki a halál éjszakáján V*H-kor távozott tőle. Halálakor jelen voltak dr. Szilvássy esperes, Gondosné és Vörös Kristóf káplán, a boldogult rokonai. A végrendeletet a káptalan tegnap reggel bontotta föl, azonban csak a temetésre vonatkozó részt publikálta. Hagyaték előreláthatólag kevés maradt, mert életében mindenét kiosztogatta. Határozottan kifejezte azon akaratát, hogy temetése a lehető legenyszerűbb legyen. Ezen végaka A „Pécsi Közlöny*" tárcája, Salvini első előadása. A nagy Shakespeare-ábrázolók hagyományának felelevenítője, a nagy Salvininek még nagyobb fia a tépelődő, eszmélkedő és kiváló teoretikus tragikumát vezette, játszotta és élte le előttünk első előadásában. Magunk előtt láttuk életelevenben a legtermészetesebb és legegyszerűbb, de egyúttal legmélyebb felfogással Hamlet busongó, rajongásig szerető, elmélkedő, gunyoros, kézelgő lelkének tragikumát. A gondolatok és bölcselkedések tárháza e mű, minden korok gondolkozóinak, bölcselőinek és teoretikusainak a gondolkozása, a problémák feszegetésének módja és az ezeket előidéző lelkiállapotoknak lélektanilag igaz és örökbecsű tabloausa. És Salvininek a legfőbb művészete, az utánozhatatlan nagysága szerintünk épen abból áll, hogy a gondolkozás, érzés, szenvedés, kétely és eltökélés minden mozzanata, a benső folyamatnak minden ideg izgalma visszatükröződik az arcán, a hangján, a lényén. Ha Hamlet létezhetett, ha agyában ezen gondolatok forrtak, szive kohójában ez érzelmek és indulatok zajongtak, csak olyan lehetett, milyent Sal-Ivini produkált, és nem más. A gondolatok mozzanatainak, az érzelmek fejlődé- I sének, az indulatok pszichopatológiájának a térképe az ő szem- és arcjátéka, az ő bámulatos sokhangú és kifejező hangská- I fája. Nem konvencionális, nem figuratív, nem szimbolikus az ő Hamletje, hanem az egy élő dán szociológ, ki a saját szenvedéseiből és tragikumából kiindulva óhajtja a társadalmat újjáalkotni. Nem pszichológiai kaleidoszkópot láttunk magunk előtt bemutatva, hanem a hús- és vér-Hamletet, az ő mély érzéseivel, színleléseivel, kétségeivel, szenvedéseivel és elbukásával. A másik föltűnő jellemző vonás, mely Salvini művészetét jellemzi, a koturnusnak, az ál-páthosznak hiánya. Szavalni szokták a Shakespeare-ábrázolók Hamlet gyönyörű monológjait. Salvini nem szavalta. Mintha ott a színpadon csakugyan végbemennének előttünk azok a lelki fejlődések s ott születnének előttünk azok a kételyek és velőtrázó gondolatok . . . Nem a színész jelenik meg előttünk, ki betanulta Shakespeare nagy gondolatait, hanem Hamlet, kit atyja szellemének megje ,elenése, a gyilkosságról való megbizonyodás gondolkozásra ébresztenek. Előttünk születnek a gondolatok, keletkeznek és fejlődnek az érzelmek, az őrület színlelésének terve és kivitele, a szenvedélyek. És mégis, vagy tán épen ez indító okból Hamietet nem hiszem, hogy valaki ennyi tökéletességgel és művészettel interpretálta volna. Csak a híres »lenni vagy nem lenni« monológra utalok. Itt is, valamint egész alakításán végig vonult a legnagyobb és legkifejlettebb előadó művészet ama jellemző vonása, hogy először lelki állapotát tárja elénk, ezt követik gesztusai, melyeknek természetes származéka az, amit mond. Nem a beszéd, a monológ kelti a gondolatokat, az indulatokat, a szenvedélyeket, hanem ez utóbbiak a lélektani elsők, melyek termelik gondolatainkat és fejlesztik lelki állapotainkat. Ez a lélektani és természetes igazság, lélektani tény, melynek ábrázolása a művészet legfensőbb feladata és célja. Milyen mélység, mennyi művészet volt egyes szavakban és mondatokban, arról csak annak lehet fogalma, ki némileg érti az olasz nyelvet, melyet bámulatos tisztán és érthető akcentussal ejt ki, még akkor is, ha suttog ! Midőn kitört lelkéből az elfojtott düh és fájdalom : »Gyarlóság, asszony a neved!» — midőn elmondá, hogy »sok dolog van a földön és föld fölött, Horacio, miről a ti bölcsei „Pécsi Közlöny“ 1897. január 24.