Pécsi Lapok, 1867. március-május (1. évfolyam, 1-18. szám)
1867-03-31 / 1. szám
honba. De mert gróf Oldagner amily kedélyes egyén volt magánkörökben, épen oly nélkülözhettek mint erélyes és jó hivatalnok az udvarnál. A császár nem fogadá el a gróf lemondását; barátjai és jóakaróinak közbenjárására megnyeri két hó múlva a nyugalombahelyezés okmányát. A rég óhajtott irat birtokában , csak hamar meglátható hőn szeretett szülőföldét, melyen Valenca-vidékén roppant vagyonát egy gyönyörű birtok megvásárlásával növeli. E helyre vonult, hogy agg napjait nyugalomban töltse és egyetlen leányának, Lórának nevelésére annál nagyobb gondot fordíthasson. Lara 15 éves volt, midőn Spanyolország földére lépett. Arczának finom, szabályos vonásai, ajkain örökös mosolylyal, szemeinek szende bűvös pillantásai, havas válla és karjai, ében haja és az alabástrom fehérségével vetélkedő gyöngy fogsor — oly kedvessé, széppé, bájolóvá tevék őt a Spanyol nemesség férfiai előtt, hogy ott tartózkodásuk rövid ideje óta imádóinak, tisztelőinek száma oly nagyön, a minővel Granada és Valenca egyetlen gyermeke sem dicsekedhetik még. A gróf ellenben, ki hőn szeretett nejének kora elhunytával a fájdalmas emlékeknek élt, aggódva szemlélé a leányának nyújtott hódolat-nyilatkozatokat oly egyének által, kik ferdeségeiket az udvarnál eltanult szokások tarka, fényes leplébe burkolák. Egyik napon, midőn már megsokalá a gróf az udvarlók és kérők izetlen beszédeit, magához kéreté intendánsát Miguel de la Sabarát. Ez egy kastiliai borbély fia volt. Mint minden kastiliai, úgy ő is „nemes-emberinek nevezd magát, és ha atyja nevét említé, sohase hagyá el neve elől a „dón“ szavat. Egyébiránt dán Miguel de la Sabara értelmes és ügyes ficzkó. Eme, Kastiliában ritka, tulajdonságánál fogva a gróf előtt igen becses személy volt. Józan esze, készsége és hűsége által az egész ház szeretetét biztosítá magának, hol rém mint szolga, de mint házibarát tekintetett. „Miguel“, mond az öreg gróf, „most még nagyobb aggály fogott el, leányom jövője miatt. Három, igen jeles és nemes család ivadéka kérte meg leányom kezét. Az egyik don Alvar de Cacerea, a medinai herczeg unokaöcse; a második: Santa Crus marquis , az elnök-miniszter fia; d’ Alkcantara, a harmadik, kinek atyja: don Manuel des Ortils, admirállá neveztetett ki és mint ilyen reménye van a Mahon-i kormányzóságra. De bár mennyi jót és szépet beszéltek már nekem e kérők tulajdonairól, most valóban a választás zavarba hoz, miután tudod, hogy mily kellemetlen eshetőségeket von nálunk maga után: a kikosarazás. Tanácsolj tehát! Mit tegyek ? Óhajaim és kivánataim ismeretesek előtted és tudod, hogy egyedüli vágyam leányom boldogítása. Gondolj ki oly módot, melynek segélyével a kérők hű jellemét megismerhetnek; mert az én szende, kedves Lórámat alacsony és szenynyes jellemű emberrel összekötve látni, halálomat okozná!“ Miguel gondolkozott néhány perczig, azután szólt: „Kegyelmes úr, csak egy módot ismerek, mely által don Alvar, Santa Cruz marquis, d’ Alcantara tetteit megismerhetjük. Az igaz, hogy bizarr, talán nevetséges , de én czélszerűnek tartom. Uram ! ön ismeri a majmok azon tulajdonát, melynél fogva mindent, amit látnak, utánoznak. Önnek is van majma, melynek doktor Salamanca ravaszsága épen oly tulajdonsága, mint nekem a hűség. Intézkedjék tehát, hogy a majom a kérők mindegyikénél legalább tíz napot töltsön. A kérők mindegyike hízelgést fog ebben látni; de ha ezt nem is , — bizonyára kedvesen verik az állatot, miután azt, amint láttam — szeretik is. És nem lelendik föl e szíves odaengedésnek alapját. Ily módon, kétségkívül a legbiztosabb tudatához jutnánk, mindazon hibáknak és erkölcstelenségeknek, melyeket az „ifjúrácskák“ titokban űznek. — A gróf nem tartóztatható magát, hogy ne nevessen az „ember-ismeret-szerzés“ ez újabb nemén ; mindazonáltal meghagyta Miguelnak, hogy tervének mielőbbi kiviteléhez tegyen készületeket, maga pedig a búslakodó Dórához indult. — Nyárfi. (Folytatása köv.) Pécsi Tárogató. — Ismét beköszönt a Tárogató olvasó közönségünkhöz, azon reményben, hogy szivesen fogadtatik. Nagy ideje már, hogy újságaival hallgatnia kellett, pedig mennyi történt s mennyit mondhatott volna el azóta! Távoztakor megígérte ugyan, hogy az időközi történendőket följegyzendi, s visszajöttekor eltárogatja, de jobbnak tartja a múltakról hallgatni, mert nem sok örömet okozna fölemlítésével. Sokszor ugyan fájdalmasan esett neki a hallgatás, s föltette magában, hogy ha ismét szólnia lehet, kizárja mi kegyét nyomja, azonban az idő e vágyait is enyhítette, és komolyabb meggondolás után jobbnak tartja a feledékenység fátyolával takarni el, minek fölemlítése csak keserű érzést okozhatna. Derült kedélylyel és jó kedvvel mondja tehát az első „jó reggelt“. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a jelen irányában is oly közönyös volna, éppen nem; már erre előszedte ostorát és fullánkjait, s használni fogja a holdnak szükségét látja; szándéka azonban mindig jó, soha sem bánt ok nélkül, fullánkjait mindenki elkerülheti, és a hit észrevételei nem illetnek, ne vegye magára. A virágvasárnapon tartandó inségi hangversenyre a páholyok már mind, a zártszékek közül pedig oly nagy szám foglaltatott le, hogy a rendező bizottmány a folyvást jelentkezők kivonatait már nem soká képes kielégíteni. A megállapítandó műsorozatot annak idején közlendjük. Egyúttal a rendező bizottmány fölszólítása folytán tudatjuk a t. ez. közönséggel, hogy a kisorsolásra szánt adományok f. é. ápril 15-ig fogadtatnak el; az adakozók névsorának közlését pedig jövő számunkban kezdjük meg. — Ha magunk nem láttuk volna nem hinnek, hogy a pécsvárosi alkapitány egy károsodottnak, kitől néhány hó előtt a tolvajok néhány száz forintot loptak el, most hogy eme gazemberek megkerültek, 9 főnyi árjegyzéket küldött kifizetés végett, melyben a városi biztos és hajdúk napi- és munkadijjai vannak följegyezve azért, hogy e tolvajokat elfogták és náluk kutatást tartottak, azaz azért kérte és vette fel e pénzt, mert az illető biztos és hajdúk rendőri kötelességeiket teljesítették. Tudjuk azt, hogy e lépre került tolvajok több helyen is követtek el tolvajlásokat, és így csak azt szeretnék tudni, várjon hány helyre küldött az alkapitány úr ily árjegyzékeket, s hány féltől vett föl 9 ftót? Végre azon szívességre kérnék alkapitány urat, mondaná meg nekünk, hol van az megírva, hogy a városi rendőri személyzetnek azért mert hivatásában jár el, napidííjak járnak? Ha pedig ez valamikép sehol se lenne megírva, ugyan mit gondol kapitány úr, vájjon minek fogja a jövő közgyűlés ez eljárását nevezni? A tárogató e definíciót ugyan gyanítja, de elhallgatja, mert a közgyűlésnek se akar prajudiálni, aztán meg mindjárt első föllépésével az alkapitány úr méltó boszankodására se akar okot szolgáltatni, magáról tudván azt, hogy ily boszúsági gerjedelmek főleg ebéd előtt, egészségi tekintetben is nem a leghasznosabbak. — A pécsi dalárda mart. 31- 12-ik dalestélyének műsorozata : 1) Nyitány Rienzi czimü operához Wagner R -tó 1, zongorára 4 kézre. 2) Mirza Schaffi Zuleikához, sopran dal Meyerbeertől. 3) Négyes (No. 2. Es dur.) Zongora, hegedű, viola és gordonkára Mozarttól. 4) „Gyöngéd szerelem laka már“ sopran ária Császár „Kunok“ czimü operájából. 5) „A csendes vizi rózsa, férfi kar Akttól. 6) Hangverseny zongorára (G. mól op. 25.) Mendelssohntól, vonó ötös kisérettel. ~ — Egy idő óta nálunk a vad poéták úgy teremnek mint a gomba; tavaszi esős időjárásunk folytán ez természetes. De azon igazán csodálkozunk, hogy találkoznak mégis, kiknek e fésületlen múzsa éretlen gyermekei mulatságot is szereznek, s conversatiójuk tárgyaivá teszik, holott első pillanatra beláthatnák, miként e mosdatlan időtlenségek bármire valók is lehetnek, csak arra nem, hogy a művelt ember figyelmét egy perezre is igénybe vegyék; minthogy, ha valami van mi aljasságukat meghaladhatja, ez csak szerzőik aljassága lehet. — A megye minden részéről azon örvendetes tudósításokat veszszük, hogy vetéseink gyönyörűen állnak, s reményünk lehet, hogy a jelen év a múltak csapásait némileg meggyógyítja. Pl Pécs ha másban nem, legalább a czimek fölirataiban iparkodik a fővárossal haladni; Budának meg van „vendigro-je a tetz he 11er hó“, Pécsnek pedig „a Kis Hanzihó.“ ,X.[] Az uj zsinagóga építését, mely majdan városunk egyik szebb épületét képzendi, újra elkezdik. —■— Nálunk a lámpagyújtogatónak az az elve, hogy minden jóra való polgár, ha besötétedik, otthon van. Ha ő ezt tartja, nem lehet kifogásunk ellene, minthogy mindenkinek meg van joga gondolkodni a mint akar, vagy tud. De már az ellen protestálunk, hogy ő ezen elvből kiindulva, azt következteti, hogy tehát valódi fölösleges dolog is, ha a lámpák tovább égnek mint legfölebb esti 8 vagy */29 óráig, kivált ha ő ez elméleti következtetésnél nem áll meg, hanem azt a gyakorlati életbe átvivőn az utczai lámpákat vagy nem is gyújtja meg, vagy ha meggyújtja, úgy rendezi el, hogy már 9 órakor csak híre van a volt kivilágításnak. Pedig úgy emlékszünk, mintha a várossal kötött szerződésben a világítási idő hosszabbra van szabva esti 9 óránál. Szeretnék tudni, vájjon ügyel-e föl valaki arra, vájjon az illető sötétség bérlő teljesíti-e kötelezettségét, mert ha nem, jó lenne valakit e felügyelettel megbízni, s minden pislogó vagy éppen nem égő lámpa után egy kis büntetést szabni a bérlőre. Mint tudjuk, szerkesztő úr benn ül még a városi areopagban, jól tenné ha kicsöppenése előtt mozgatna valamit a dolgon, mert bizony nagy szükségünk lenne kissé több világosságra. Vagy talán a bérlő is a választók közé tartozik ? Már így nagy a baj az igaz, mert csakugyan nem kívánhatjuk okszerűen, hogy oly semmiség kedvéért minő a pécsi világosság, melyre a rendszerető és jóra való polgárnak úgy sincs nagy szüksége, egy választóval — főleg ha az még befolyásos is — összeveszszen, s jövőbeni állását kockáztassa. S igy tán mégis jobb lesz hallgatnia, járjon sötétben ezután is, mint járhatott eddig, vagy maradjon este otthon, a város pedig fizesse meg a sötétséget ezentúl is, mint megfizette eddig, a lámpagyújtogató végre nyugodtan gondoskodhatik tovább is arról, hogy elve viszásságának földerítésére a kellő világosság hiányozzék. Pécsi színház, Martius 26. 1867. Midőn e lapok hasábjain tér nyitott számunkra, hogy színészetünkről átalában s az egyes előadásokról külön-külön bírálati nézeteinket közzé tegyük : tekintetbe kelle vennünk, miszerint e helyütt nem Archimedesi tehetségekkel állunk szemben, hanem egyszerű munkásokkal, kik fölött szigorú bíróként ha egyedül gyöngéd elnézéssel párosult méltányosság szempontjából is — kérlelhetlenül palctát törni nem áll szándékunkban. Ezen indoknál fogva, habár még egy részről helytelenül cselekednénk, ha színtársulatunk gyengeségét talán csupa hízelgési szándékból őszintén bevallani elmulasztanók , más részről ismét megbocsáthatlan tapintatlanságot követnénk el, ha oly magas igényekkel lépnénk fel e társulat irányában, miként ha az első személytől az utósóig első rendű művészekkel volna dolgunk. S éppen azért — nézetünk szerint legczélszerűbb — ha a közmondásos „status quo“t tartva szem előtt, szólunk e társulatról úgy, miként az összes és egyes erők tekintetbe vétele mellett, jóakarattal szólnunk csak lehet. A társulat jobb tagjai közé számítandók a nők közöl : Bényeiné, Siposné, Czakóné, Vinczéné és Takácsné, a férfiak közöl pedig: Takács, Kassai és Szép. Figyelmen kívül nem hagyhatók még Beődy Gábor és Dóri Amália, kik folytonos szorgalmuk mellett — bárha játékukban még sok a palástolhatlan gyarlóság és nehezebben javítható szögletesség, — mindazonáltal nem egyetlen sikerültebb jelenetben adák már bizonyságát annak, hogy még tőlük is remélhetünk valamit s igy pályájukon egykor tán nem az utósó helyet foglalandják el. Nevezettekről, nemkülönben többi szereplőinkről is bővebben szólandunk jövőben. A társulat dráma-, szinmű- és operetteken szokott föllépni. Ezen egyes szakmákra nézve drámai személyzetünk van legkevésbé képviselve, minthogy Takácson kívül alig van más használható jobb drámai személyünk; az egyéb színjátékok inkább s különösen a kisebb személyzetű operettek szoktak leginkább sikerülni. Ezen állításunkból azonban nem akarjuk azon következtetést vonni, miként ha azért az operettek folytonos előadása a közönség előtt nagyon kívánatos volna, mert elismert dolog, hogy színházi közönségünk nagy része a dalmű — mint előtte valami érthetlen dolog — iránt kevés rokonszenvet tanúsít. S e helyen nem mellőzhetjük el azon megjegyzésünket, hogy az igazgatóság tévedésben van akkor, midőn az operettek majdnem túlnyomó előadása által a közönség és a színészeti hivatás követelményeinek eleget tenni hisz ; mert míg egy részről — mint föntebb is megjegyeztük — a dalmű csak a közönség bizonyos része t. i. jobbára a zeneértők előtt bírván valódi becscsel, a nagyobb rész aligha fogadná indignatio nélkül, azok miatt a kedveltebb népszínművek vagy hatásosabb drámák mellőztetését; de más részről, ha az előbbi ok fenn nem is forogna, váljon nemzeti színészetünknek az-e kiváló czélja, hogy az irodalmi becscsel bíró színművek elnyomásával egyedül az ily korcs szüleményeknek adjon virágzóbb lendületet ?... Nem a czélt nem szabad szem elől tévesztenünk. Mi volt mindenütt a színházak eredeti alapításának oka ? ... Miért nevezik önmagukat a nemzet küzdő apostolainak ? ... Miért szenvedik a nyomorteljes színészi életet?.. Hitvány kiskorúsága kötelékeiből kibontakozni nem tudó előítéletek miatt; miért tűrik a sok és keserű megaláztatást, miket úton-útfélen visszafojtott megindulással némán kell elviselniük ? — Azért-e, hogy az éppen semmi, vagy a legjobb esetben is nagyon csekély becscsel biró operetteket kedveltessék meg a néppel, mely erkölcsi nemesítése végett maradandóbb szellemi elvek után törekszik ? —■ Legyen a szinház valóban iskolája a népnek, hogy ha példákból tanulja meg azt, mi szép, nagy, szent és dicső! Ez a czél, erre kell törekedni. Igazgatóink az eddigi szin-idény alatt több-kevesebb sikerrel mintegy 28 új színművet adattak elő. Az utóbbi időben gyéren történt, miből majdnem az következtethető, hogy színészeink tán nem szeretnek tanulni; meglehet azonban, hogy ennek oka egyéb körülményekben is rejlik. Határozottan nem vitatjuk. S most mielőtt jelen sorainkat befejeznék, nem mulaszthatjuk el színigazgatóink egyikének azon tapintatteljes eljárását dicsérőleg megemlíteni, hogy f. hó első felében az országos nemzeti színháztól Lendvay Márton urat néhány vendégelőadásra megnyerni igyekezett, kinek azután 10 napi itt mulatása alatt a hosszú és unalmas böjtért kárpótlásul hét élvezetes estét nyertünk. Az előadott vendégjátékok közöl legjobban sikerültek: „Don Caesar de B a z a n,“ — „H a m let“ és „S c h e r idám“. Az elsőben Lendvay a czímszerepet víg kedélylyel s nem kevés sikerrel játszotta. Könnyelmű és elmés volt, de hiányzott belőle a magasb műveltségű lovagot még rongyos öltöny alatt is megillető finomság. A másodikban Lendvay nem kevés nehézséget küzdve le:iparkodott Hamletet híven személyesíteni, habár egyik hangulatból a másikba áttérése tökélyesen nem mindig sikerült is. Átalában a pathos magaslatán ereje megtörik s igy túlizgatott indulatait biztosan kormányozni már képtelen. A harmadikban