Pécsi Lapok, 1867. október-december (1. évfolyam, 54-79. szám)
1867-11-21 / 68. szám
Pécs, 68. szám November 17-én 1867 Megjelen hetenkint kétszer , vasárnap és csütörtökön. Előfizetési ár : helyben házhozhordással és vidékre egész évre 8 frt, fél évre 4 frt, 3 évre 2 frt. Bérmentetlen levelek nem fogadtatnak el. Szerkesztői szállás Nepomuk utcza 30. sz. POLITIKAI, SZÉPIRODALMI, GAZDÁSZATI S TUDOMÁNYOS HETILAP. HIRDETÉSEK ÁRA : Négyhasábos petit betűsír sorért egyszeri hirdetésnél 10 kr. 2-szerinél 7 kr. 3-mad és minden utóbbinál 4 kr. o. é. „Nyílt tér“ rovatban megjelenő minden petit sorért 14 kr. o. é. Bé ly egdíj külön minden hirdetésért 30 kr. e. é. Kiadóhivatal Országút 5-dik szám. Társadalmi élet. V. Az „úri osztályról“ szólva, hogy tárgyunkat kellőn megvitassuk, szükségesnek találjuk nála hosszabban időzni. Érintettük, hogy a társadalmi élet ezen tényezői nagyobb városokban rendesen igen nagy számmal vannak és épen azért szükséges a részletezés. Ugyanis ez osztályban ismét öt alosztályt találunk: a birtokosokat legkisebb számmal, a megyei s városi tisztviselőket, a diplomatikusokat, a katonatiszteket és a nyugdíjasokat. Mind megannyi válosztályt képez és nem egyszer ellenkező irányt követ. A birtokosok többnyire nem állandó lakói a városoknak és épen azért, ha kell, vendégekül tekintetik magukat, majd meg mint otthonosak akarnak működni. Nekik nyitva áll az egész város, megelőző szívességgel fogadtatnak és nem egyszer bámultatnak, kivált ha erre ők is némi igényt tartanak. Jönnek, mennek. A városi ügyekre s életmódra csak akkor folynak be hathatósabban, ha erre fölkéretnek, különben alig érdekeltetik magukat behatóbban. Azonban néhanéha megtörténik, hogy szerepet vállalnak és aztán szellemi s anyagi befolyásukkal többnyire sikeresen működnek ott, hol egyéni erélyt fejtenek ki, míg ellenben nem egyszer czért tévesztenek, ha mások működése által akarnak sikert aratni. Tapasztalásból merített meggyőződésünk mondatja velünk, hogy vagyonosabb uraink csakis egyénileg működhetnek áldásos sikerrel ; nekik kell irányt adni s soha sem várni, mig más veszi kezébe a vezérszerepet. Maga a természet jelöli ki a teendőt: akit sokkal áldott meg, annak sokat is kell tenni nemzete, hazája, körzete javára. Kellemes lehet ugyan a tétlenség párnáin heverni, ha az élet kellékeivel bővelkedünk, de ezérte kellemesebb, mert öntudatos, a működés áldásos eredményében gyönyörködni. A megyei s városi tisztviselők, habár egymással összehasonlítva elkülönzési árnyalatot képeznek, már tettlegesebben folynak be hivatásuknál fogva a társadalmi életbe, ámde ezek sem képeznek compact egészet, sőt társadalmi szempontból tekintve őket, izolálva vannak egymástól. A megyei tisztviselő nem egyszer többnek hiszi magát lenni, mint a városi, habár a körülmények csak imént helyezék őt állásába, azelőtt a város szolgálatában állván. Nézetünk szerint sem egyik, sem másik oldalon nem helyeselhető, ha hogy fölmerül, ez elkülönözésére vezető árnyalat : aki szolgálatban áll, az a hazának és nemzetnek tesz szolgálatot akár aztán kisebb, akár nagyobb körben működjék. Érdekegységnek kellene a tisztviselőt vezérelnie s mivel hivatva van a társadalmi életbe befolyni, érvényesíteni is szükséges hivatását. Ők vannak leginkább hivatva a vezérszerepre, de korántsem akkép, hogy nézeteiket, véleményöket másokra ráerőszakolják, hivatali állásuknál fogva pressiót gyakoroljanak, hanem inkább tért nyissanak, alkalmat nyújtsanak az eszmék fejlesztésére, hogy alapos meggyőződésre szert tehessenek mások, kik velük érintkeznek, épen az ő nézeteik okszerű, alapos fejtegetése folytán. Igaz, hogy ők a kormányt pártolni, védeni tartoznak, de, alkotmányos országban élvén, csakis okok- és vedvekkel, de soha hatalommal! Ezt pedig azért érintjük, mert napjainkban a társadalmi élet politikai életünkkel oly szoros összefüggésbe hozatott, hogy azokat egymástól elválasztani alig lehet. Legyen egyébiránt bárminő a politika, ennek a társadalmi életet soha sem szabad elnyomni, hanem inkább fejlesztenie kell azt, hogy az érdekek egymás mellett fönállhassanak, egymást kitűzött czéljaikban elősegítsék, ne pedig gátolják. A társadalmi élet korunk kifejlettségében semminek sem rendelhető alája, ennek korlátlanul szabadon kell mozognia, hogy az emberiség közczélja eléressék, mely nem lehet egyéb mint a tökélyesbülés, anyagi s szellemi jólét. A diplomatikus világban is tehetnénk különböztetéseket és tán épen e nézpontból indulva ki nem csak árnyalatot mutathatnánk föl, hanem választó határvonalakat is húzhatnánk közöttük, de ezt tenni nem akarjuk, hanem inkább a fönállónak szétrombolására irányozzuk törekvésünket. Úgy hiszszük, legyen valaki akár ügyvéd, vagy orvos, akár tanár, vagy mérnök stb., a társadalmi életre nézve egy a hivatása: emberül betölteni a helyet, melyet neki hivatása jelöl ki és tudományával, szorgalmas erélyével odahatni, hogy a közjólét eléressék. Mindegyiknek külön a működési tere, de ezen működés elvégre mégis központosul a társadalmi életben és épen azért karöltve kell a diplomatikusoknak is haladniok, nem castokat képezni s a tudomány különségénél fogva, melyet sajátjukká tettek, külön köröket képezni s ez által, az egyesülés által a nagy tömegre is üdvösen hatni, hogy ez is társuljon és külön-külön érdekeit ne egymás elnyomásával, hanem inkább emelésével törekedjék előmozdítani. Működésében legyen ugyan az ügyvéd ügyvéd, az orvos orvos stb., de soha se téveszsze szem elől társadalmi hivatását is. Az „úri osztályhoz“ tartozik természetesen a katonai tisztikar is, mely leginkább a városokban tölti hivatalos és társaséleti napjait. Újabb időkben, különösen hazánkban, a katonatiszt kevés befolyást gyakorolt társadalmi életünkre, azért annak irányt sem adhatott. S valóban föltűnő, hogy épen a katona, ki hivatva van társadalmi érdekeinket még életével és vérével is védeni, oltalmazni, nem közeledik azon körökhöz, melyekben ő is érvényesíthetné magát, állását és ha nem is épen politikai, hanem legalább egyéb képzettségi nézeteit! A katonának sem szabad a társadalmi életben idegennek lenni; ő is polgára a hazának, melyben életét tölti; ő is az állam tagja, melyet szolgál. Bizonyára senki sem fogja őt elvonni akarni kötelezettségeinek teljesítésétől; hivatali kötelmeit bizonyára pontosan teljesítendi is, ha erre illetékes hatósága által fölhivatik. Mindenesetre megfontolandó helyzet, mely állambölcseinek figyelmét megérdemli.*) A nyugdíjasok csendes életet visznek többnyire, vészsugárai ők a lenyugvó napnak, mely habár viharoknak volt tanúja, most rózsafátyolt borít az eseményekre. — Ritkán lépnek föl mint tényezők a társadalmi életben, legalább nem úgy, hogy vezérszerepet vállalnának. Elvonultságuk, ha méltánylandó is, egészen még sem helyeselhető, hiszen élettapasztalataik által ők igen jó szolgálatokat tehetnének még: in senibus consilium! Igaz, hogy aki a küzdtért elhagyta, annak nehéz ismét oda vissza térni, de néha mégsem volna szabad egészen visszavonulni! Íme, egy osztályban mennyi elem! nem csoda tehát, ha ez elemek egymásra zúdulnak és törnek az érdeknek sok, ezerféleségével! Azonban minden kiegyenlíthető az életben, csak akarni kell. Ha csak egy vezér akad is egy-egy városban, elég üdvös eredmény fölmutathatására, holott hányan vannak arra alkalmasak ! De ha kiki csak magánérdekeinek akar élni, kiki a kényelmet keresi, a megszólástól, gáncsoskodástól fél, retteg a csoportosulók élére állni, a vezérszót kimondani, előre haladni, örvényt, utat törni a társadalmi élet fölvirágoztatásához : ama nemes és dicső czélt sohasem fogjuk elérni, lanyhán tespedünk tovább is és a megpróbáltatások idején kétségbeesünk, valamint az örömök napjaiban elragadtatunk! Fájdalom, hogy úgy van, tegyük, hogy másként legyen! —«**— *) Ezt inkább majd akkor lehet különösen figyelembe venni, ha magyar katonaság lesz kizárólag az országban elszállásolva. Szerk. S3 Utóhang a megyei közgyűlésről. Octoberi közgyűlésünk terjedelmesen volt e lapok hasábjain leirva. Csak egy jelenség nem kapott kifejezést, oly jelenség, mely a legkomolyabb figyelemre méltó. Értem a megyei ügyek iránti részvétlenséget. A tárgyalásnak még első napjaira sem jelenik meg annyi bizottmányi tag, hogy melegebb érdeklődésről lehetne szó; lassankint azonban úgy leszokott apadni a bizottmányi tagok száma, hogy a megyei ügyek nagyobb részét rendszerint a megyei tisztviselők intézik el. Ez az, mit a megye fogalmával nem tudok összeegyeztetni és nem tartom fölöslegesnek. szerkesztő úrtól tért kérni néhány észrevételre, melyeknek célja csupán az, hogy fölhívják a hivatottabbaknak figyelmét. Aki a római történelemben jártas, tudni fogja, mennyire népszerű intézmények voltak kezdetben a comitiák. Az állam legfontosabb érdekei döntöttek el e gyűléseken, miért is minden jogosult római polgár iparkodott itt szavazati jogát érvényesíteni. Később ellankadt a buzgalom s Cicero már panaszkodik, hogy „leges feruntur ita, vix ut quini, et ii ex aliena tribu, qui suffragium ferant, reperiantur.“ (Hozatnak törvények úgy, hogy alig találkozik öt-öt ember és azok is idegen tribusból, akik szavaznak.) Nálunk nemcsak népszerű volt mindig a megyei intézmény, hanem a kegyelet oly dicskörrel övezte azt, hogy a specifice magyar intézmények még vastagabb kinövései is kíméletre számítanak. És mégis vannak megy egy üléseink, melyeken néha egész járások nincsenek képviselve. A római comitiák érintett története természetes. Ha az a nápolyi vagy tarentumi polgár kétszer is meggondolta, hogy tegyen-e a szavazásért több napi utat, bizonyára oly akadályról elmélkedett, mely kimenthette meg nem jelenését, De a megye területén nincs ekkora távolság és aztán a bizottmányi tag nálunk nem csupán szavazási, hanem egyszersmind vitatkozási joggal jó a megyegyűlésre. „Halott szaga van annak a vármegyének,“ mondá minap egy ismerősöm. Persze, hogy a miniszeri felelősség szemfedője a megyei „magas politikának,“ ami fölött én egy cseppet sem sajnálkozom, de azért a restrictio ez állapotában sem folyik le megyegyűlés, melyben gyakori érintkezés ne történnék az országos politikával. Hát aztán a különösen megyei ügyek szót sem érdemelnek ? nincsenek-e helyi érdekeink, melyek csak a megyei zöld asztalon át érvényesülhetnek ? Én úgy hiszem, hogy önkormányzati életrevalóságunknak fokmutatója ezután is a megyegyűlések látogatottsága lészen. Nem élet, hanem haldoklás az a közönyösség, az a megnyugvás mások intézkedésében, hahogy ez intézkedésbe van jogunk befolyni. De lehetetlen, hogy eddig jutottunk volna ; lehetetlen, hogy 18 évi absolutizmus annyira eltompította volna alkotmányérzékünket, miszerint belenyit-