Pécsi Napló, 1893. január (2. évfolyam, 1-25. szám)
1893-01-01 / 1. szám
II. évfolyam. 1893. Vasárnap, január hó 1-én. 1. sz. PÉCSI NAPLÓ. POLITIKAI NAPILAP. Előfizetési árak: egész évre 12 frt (24 korona), fél évre 6 frt (12 korona), negyed évre 3 frt (6 korona), egy hóra 1 frt (2 korona). Egyes szám ára 5 kr. Felelős szerkesztő: VÁRADY FERENCZ. Szerkesztőség: Irgalmasok-utcza 2. sz. Nöthig-féle ház. Kiadóhivatal, Király-utcza 4. sz. (Engel Lajos könyvkereskedése.) — Kéziratot nem adunk vissza. In limine anni. Pécs, deczember 31. Mind gyorsabb tempóban közeleg a század vége felé. Az egymás után elhantolt évek csakhamar évtizedekké növik ki magukat. Az idő kerekét is mintha e század rohamos haladásának szelleme hajtaná. S a milliók szellemét és fizikai erejét foglalkoztató munka sodrában szinte jól esik koronkint pár rövidke pillanatra pihenőt tartanunk, s már-már elzsibbadt erőinket, elernyedt izmainkat a nyugalom s ama tudat által, hogy kötelmeink önérzetes teljesítése által a társadalmi czélok megvalósításához — ha csak egy szemernyivel — mi is hozzájárultunk, megedzve magunkat szilárd akarattal, erős elhatározással felvértezve új lelkesedéssel indulni újabb küzdelembe. S valóban, minél közelebb jutunk ama határkőhöz, melyen fényes betűkkel áll amaz annyit hangoztatott „fin de siècle“, annál inkább érezzük szükségét ily pihenőnek. Úgy vagyunk, mint az a vándor, ki hosszú, küzdelmes útján, kitűzött czéljához közeledvén, roskatag tagokkal, eltikkadtan meg-meg áll; — s mig egyfelől a várva-várt czél közelgése s a fel-felbukkanó nehézségek leküzdése lelkét édes örömmel, büszke önérzettel töltik el, addig másfelől kénytelen bevallani, hogy a rögös út, a mohó küzdelem, erőit már-már felemésztve — hacsak a rövidebb, de enerválólag ható útirányt hosszabb, de csekélyebb fáradságot igénylővel nem váltja fel magát az immár biztosnak hitt czél megközelítését teszik lehetetlenné. Nagy czélok, hatalmas problémák mozgatják e század tevékenységének gépezetét. Nincs az állami és társadalmi munkásságnak terrénuma, hol újabb eszmékkel, újabb s az előző századok szűk látókörét minden tekintetben felülmúló feladatokkal ne találkoznánk. Nincs az emberiségnek egyetlen érdeke, melynek apostolai ne volnának. Tudomány, művészet, irodalom, ipar, kereskedelem, agrikultúra — szóval: nincs az emberi nem haladásának egyetlen számottevő faktora, mely munkások nélkül szűkölködnek. Anyagiak és szellemiek az emberiség gondolkodásának tárgyai. Sőt a „humanizmus“ és a „morál“ jelszavak sem forogtak anynyira — hogy úgy mondjuk — közkézen egyetlen században sem, mint épen napjainkban. S mégis emez évszáz, mely a nagy franczia forradalom tisztító tüzében megszületett „liberté, égalité, fraternité“ eszmék zászlaja alatt kezdette meg fényes pályafutását, mennél jobban vénül, mennél ragyogóbb lapokkal gazdagítja az emberi nem haladásának történetét, mennél többet és többet aknáz ki az ismeretlenség melléből, bővítvén, szaporítván az emberi tudás kincsesházát , annál tátongóbb amaz űr, melyet a csodás arányú munka minden eredménye sem képes kitölteni; annál feltűnőbb ama sötét pont, melynek homályát a legelrejtettebb titkok mélyét fürkésző elme minden varázsfénye sem képes beragyogni. Mint győztes hadvezér, kinek diadalszekerét az örömittas nép ujjongásai, tapsai veszik körül, triumfál az emberi szellem. Élet és tirádákkal ünnepük hódításait, minden várakozást meghaladó sikereit, és nem sejtik, nem veszik észre, hogy az egzaltált hadvezért, az ünneplés minden mámora közepette is, tépelődés bántja. Bántja ama gondolat, hogy „e győzelemnek mégis nagy az ára!“ . . . A „Pécsi Napló“ tárczája. Újévi levél. Édes anyám, lelkem, Egyetlenegy kincsem, Újesztendő szép hajnalán Áldja meg az Isten! Hozzon ez az év is Boldogságot újra, Sohase érje kis lakunkat Hervasztó ősz búja. Tavasz legyen otthon, Nyíljanak a rózsák, S illatukat édes anyám Ablakába szórják. Éjszakai álmát A jó Isten ujja, Altassa el — úgy mint régen — Pásztor tilinkója. Az, a mi a falut Esténkint átlengte, A mi az én édes anyám Altatóját zengte. Mai És a mikor reggel Véget ér szép álma, Üdvözölje kis kertünkben Gerlék kaczagása. Maradjon meg minden, Úgy a mint volt régen, A mikor még édes anyám Szöghajára néztem. . . . Hejh’ tudom azóta. Hogy ily távol estem, őszbe borult már a haja — Édes anyám, lelkem! — Amor a jégen. — Jaj, elesem ! — Se baj! — De édes bácsika tartson, fogjon. — Kivénültem én már ebből lelkem. Nem hiába penzionáltak. — Parancsol talán szánkót, főerdőmester úr? Kérdi az egyleti szolga az öreg úrtól. — Köszönöm, nem kell ... Na lelkem rajta, csak előre . . . Síkos a jégpálya, de nem síkosabb az élet pályájánál . . . A leányka óvatos lépésekkel haladt »De azért, angyalom — A mint irja nékem — Még a régi asszony vagyok — Őszhajak díszében! . . . .« Maradjon is ilyen, Egyetlenegy kincsem, Ujesztendő szép hajnalán Áldja meg az Isten! S most kis levelemet, Befejezve mára: Ezer forró csókot küldök Hófehér kajára ! Kéry Gyula, számunk 12 oldalt tartalmaz előre. Nagybátyja mosolyogva tekintett utána, majd meg a többi korcsolyázókat nézegette. — Hm, hm, a mi doktorkánk is itt van . . . Derék fiú ... Jó fiskális lesz belőle . . . Érti a mesterségét . . . Az öreg úr másfelé fordult. Nem látta a gondjára bízott leánykát. Az jó messze járt már a jégen. Lassanként neki bátorodott és gyorsabb tempóban haladt előre. — Oh, jaj! — kiáltott föl hirtelen. A következő pillanatban végig terült a jégen.