Pécsi Napló, 1909. április (18. évfolyam, 74-98. szám)
1909-04-11 / 83. szám
a azt a területet, mely a Ferenrendiek temploma és a szigeti városkapu , illetve a városfal közé ékelődött. A kisebbik házat, minthogy arra szüksége nem volt, az iratcsomóban meglevő okirat szerint még maga Vechy átengedte a Ferencrendi zárdának.Az utolsó pontban említett ingatlan a budai kapun kívül, a hegy tövében a nagy kőromoknál nem más mint a Tettye. Az a kérdés merül itt föl, vájjon a kétszáz kaszaalja rét és a hatvan hold szántó mellett miféle gazdasági értéke, jelentősége lehetett a csekély kiterjedésű Tettyének, hogy Vechy egyáltalán érdemesnek tartotta azt az udvari kamarától elkérni? Erről is találunk fölvilágosítást az iratokban. A Tettye birtokával ugyanis velejárt a malmok vízjoga és Radonay püspök egyebek közt azért is haragudott roppantul Vechyre, mert ez a Tettye vízfolyásán őrlő összes malmoktól évenkint beszedte a vizárendát, holott arra Radonay tartott igényt, mivel a török idő előtt a Tettye püspökibirtok volt. Radonay ezen sérelmet megemlíti az udv. kamarához intézett fölterjesztéseiben, kiemelvén, hogy azonnal a török hódoltság elmúltával kilenc malom állott ezen vízfolyáson, utóbb a számuk tizenötre is fölszaporodott és Vechy, mint a Tettye ura, valamennyitől behajtja a malombért. Viszont Vincens pécsi kam. prefektus ama följelentésében, melyben Radonay püspök ellen súlyos vádakat emel, erre nézve azt mondja, hogy a püspök nem respektálja az udvari kamara intézkedéseit, hanem a saját embereivel személyesen elment a malmokba, megfenyegette a molnárokat, hogy malmaikat leromboltatja és a molnárokat mind elkergeti, ha más valakinek és nem a püspöknek fizetik a malombért (vízbért.) A Tettye birtokosát tehát a forrás mintegy földesurrá tette az összes malmok fölött és éppen ez kellett Vechynek, kinek sohasem volt elég a pénze és mindig úszott az adósságban, ámbár a házasság intézményének üzleti oldalát jókor fölismerte és bölcsen kihasználta, az akkori időkben inkas szinte óriási összeget, tízezer rénusi pengőt vágván zsebre hozomány címén, de amit ennek ellenében a menyasszonyának igért, avval bizony adós maradt. Erről szól az iratok közt levő következő eredeti szerződés: „Az 1676. márc. 20-án a császári birodalom Lauterburg városában házasság köttetett a templomban a helybeli plébános előtt egyrészről Vechy Gábor gróf ő excellenciája, a szt. Móric és sz'' Lázár rend lovagja, jelenti srok mindent, ami az útban áll, eltiprom az erényt is. Az én materiális erkölcsöm, az igazi erkölcs pedig, azt parancsolja: ne közeledjenek nő és férfi egymáshoz, hol nem vonzza őket a szerelem mágneses ereje; de ha fellépett az erő, sem az erény, sem a formák, sem a raffinált emberi koponya ezerféle mesterkedései azt fel nem tartóztathatják. Az ölelés jogából kötelesség lesz és az igy cserélt csóknak nem az önámítás, nem a szentimentális ábrándozás és nem a bestiálitás, hanem az igazság a forrása. A balgák feláldozzák az erkölcsöt az erény javára, pedig ezzel az örömet, az életet áldozzák fel, örülni akarok, élni akarok, úgy amint a materiális erkölcsöm azt megkívánja. Akarom ezt a leányt. Szép halvány orcája zaklatja nyugalmam, könnyed kacérsága visz, ragad magával, szomjas, lágy mosolya felselkesít, biztat, de gyötör a kétség, tagadás marcangol és én menekülök tőle. Nem ez az a leány, akit én kerestem, nem ez az a leány, akinek énjével harmóniát lelek. Elbájol szépsége és eszembe ötlik a korán elhervadt rózsabimbó, vonz a vonzódása, ha nem hagynak nyugodni a gelád csalások, miket megszenvedtem. Erkölcsöt keresek, tiszta, igazi, erényromboló erkölcsöt, keresem a nőt érzelgés nélkül, bestiálitás nélkül, keresem ezt a nőt 6s elmélázik lelkem azon a leányon, akinek szépségét prózában írott vers meg zengeni szegény. Karjai kitárva, ajka csókot kínál, de nem kell a csókja, ölelő karjait nem csukom én össze. Én a nagy, a lelkeket átfogó összetalálkozást reméltem és nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy csak leg altábornagy és a szigeti magyar királyi vár s a hozzátartozó helyek parancsnoka, annak idején pedig császparancsnok Lauterburgban és Alsó-Eliasz szomszédos helyiségeiben, — másrészről méltóságos Lambertini Mária Florencia Sarolta bárókisasszony között, aki leánya néhai méht. Lambertini Lőrinc bárónak, ő kir. felsége volt dzsidás századosának Belgiumban és néhai felesége Mitchlen Florenciának Ugyanazon a napon megállapittatott a hozomány (dós) tízezer rajnai forintban, melyet a vőlegény a maga részéről menyasszonyának megduplázni igért (contrados). A menyasszony a tízezer forintot kedves vőlegényének azonnal készpénzben lefizette, a vőlegény a kétszeresét, húszezer forintot, menyasszonyának ígérte és ezen ígéretét most az alulírott tanuk előtt ünnepélyesen megismétli. Ezenfölül nászajándékul (donatio obnuptialis) drágakövekre, gyöngyökre s egyéb a nőket díszítő ékszerekre igért és ma újból ígér menyasszonyának, illetve nejének tízezer rajnai forintot. Úgy a tízezer forintnyi hozomány, mint ennek dupluma húszezer forint, összesen tehát harmincezer forint halál esetén a túlélő házastársat illeti meg, melyet az nem köteles az elhalt házastárs rokonainak kiadni Ha a nő éli túl aférjét, a harminezer forinton fölül a tízezer forintnyi nászajándék is az övé, vagyis összesen negyvenezer, forint és csak ha másodszor férjhez mentse, leend köteles a . g.7ezer forintnyi nászajándékot és csakis ezt, az elhalt-férj rokonainak (örököseinek) visszatéríteni. A férj az általa igért összegek biztosítására zálogul ezennel, leköti neje javára összes ingó és ingatlan vagyonát. Jelen szerződést ágfelek a m. kir. udvari kancellária utján őfelsége által megerősittetni fogják, miért is azt három egyenlő eredeti példányban állították ki, úgymint egy-egy példányt a házasfelek és egyet a m. kir. udv.''.kancellária számára, minthogy Vechy gróf birtokai és lakóhelye is ezidőszerint Magyarországon vannak. Kelt Wien, 1692. évi nov. 27-én.“ A Vechhy-házaspáron kivül ezen okmányt aláírták mint tanuk: Strassoldo Miklós gróf és Prumbergi Tullius Anglia báró, mindketten szintén olasz származásúak. Két másik tanú aláírása olvashatatlan. Jellemző, hogy a házasságkötés után tizenhat esztendő múlva Vechy még mindig a puszta ígéretnél tartott, melyet nejének még mint menyasszonyának az átvett hozomány fejében tett és beváltatlan régi ígéretét az aggódó nők megnyugtatására a király elé terjesztendő hiteszeszély foglya, azé a szeszélyé, mely akkor pillanatra erőt vett rajta. És igy nem kell a nő, megroncsolt lélekkel, cafatokra tépett kedélylyel menekülök tőle, mert materiatista vagyok. A harmadik. Elmerengve gondolkozom éa úgy fáj a szivem . . . Izgatott nyugtalansággal bentergem párnáim között és kerül az álom. Ha üldöz az ő képe, itt lebeg előttem, szeme most is tüzel, sikán most is mosoly, mely bánatot, szemrehányást egyaránt tartalmaz. Ezzel a mosolylyal, ezzel a révedező, bánatos tekintettel láttam őt ma újból és ettől a képtől nem tudok szabadulni. Itt áll most is előttem, kisér folyton folyvást, egész lelkemmel nézem, elmerengve gondolkozom és úgy fáj a szívem ... Szerettem már sokszor, szerettem már sokat, de ezt, amit most érzek, nem éreztem soha. Minden energiának koncentrációja, minden idegemnek legmagasabb feszültsége jelzi, hogy lenyűgözött rab lettem, de lázongó, kitörni készülő rab, ki börtönének cellájával be nem éri. Hiába a legerősebb impresszió, hiába törnek rám parancsoló erővel a fékevesztett idegek, az ész parancsszavára el kell némulniok. Az erkölcs harmóniáját keresem és hogy ezt megtaláljam, naivnak kellene lennem, tele bizalommal, tele hittel, megnyugvással. És itt táncol köröttem annyi emlék, kiáltó figyelmeztetőjük rám zúdul, megtántorítanak s én nem hiszek semmiben és tagadok mindent. Éles okiratban előkelő tanuk jelenlétében megújítania s minden birtokát zálogul lekötnie kellett. A grófnénak azonban a szép ígéretek írásba foglalása mit sem használt, sőt utóbb saját hozományának visszanyerésével szívesen megelégedett volna. Vechy szívtelen zsarnok módjára szorongatta és fosztogatta a pécsi polgárságot. A város a bécsi haditanácsnál panaszt tett ellene, honnét az a válasz érkezett, hogy a generális szigorú büntetés terhe és a császár kegyének is különbeni elvesztése mellett ne avatkozzék többé sem a város, sem a püspök ügyeibe, mégis — Így szól egy ujóbbi följelentés — Terzibasa nevű rácot önhatalmúan megtette a pécsi rácok városbirójává, ezáltal a város dolgaiba avatkozott és zavart idézett elő, mert a rácság Pécsett nem elismert egyenjogú nemzetiség. Megjegyzem itt, hogy mindjárt a török hódoltság után még a bosnyákság sem volt Pécsett elismert nemzetiség, hanem városbirót akkor csak a németek és magyarok sorából választottak. Meg volt hagyva excellentiájának — mondja a város panasziratában — hogy a pécsieket nem szabad bántani, ennek dacára katonai alparancsnokai által elfogatja a polgárokat, becsukatja őket és pénzbírságot zsarol ki tőlük. Ha valamely pécsi polgár csak a legközelebbi szomszéd községbe akar menni, a generális útlevelet követetőlé, hogy e címen is minden egyes esetben ötven denárnyi taksát bevasalhasson Nehogy az alparancsnokai utján elkövetni szokott excessusai nagyon nyilvánvalókká váljanak, emberet havonkint változtatja, kicseréli és hónapról hónapra új alparancsnokokat új instrukciókkal küld a nyomorgatott polgárok sanyargatására. A katonák a pécsi várban akként vannak elzárva, hogy éjnek idején a váron kívül a városban különféle tolvajlásokat követnek el, fényes nappal pedig a polgárok szeme láttára lopkodnak a szőlőhegyekben, tetemes kárárokat okozva. A mészárosokat, ha a levágott marhák nyelveit az alparancsnokoknak át nem engedik, vagy ezek pénzértékét nekik ki nem fizetik, bezárják és megbírságolják. Vechy elviselhetetlen kihágásainak tendenciája — folytatja panasziratában a polgárság — nyilvánvalóan odairányul, hogy a békés lakosság végre minden türelméből kifogyva, az itteni katonákra, vagy a tábornoktól tombolhat tehát a legerősebb szenvedély,kavarogjanak bír a legforróbb érzelmek, el kell némulniok. Illúziók áltatásától eltérít a szkepszis, kétes értékekkel szembehelyezkedik a materializmus és a hideg értelem előtt jajgatva hátrál meg a szív, az érzelmek világa. De ez a jajgatás magtalan kiáltás, nem talál visszhangra, elenyészik, elvész. Elmerengve gondolkozom és úgy fáj a szívem .. . Itt lebeg előttem az ő halvány arca. Mosolya, nézess kacérkodik velem, szédítően csábít. És akarom ezt a nőt, akarom őt teljesen, osztatlanul, akarom az ő akaratát, akarom az ő f ölelését, akarom őt megát, akarom azt a lányt, akinek szépségét prózában írotta megtzengeni szegény. Ne ólálkodják kerítő ördögként az idetolakodó műst, elűzöm a légiót, hogy ne lássak semmit. Kitárva akarok és nem tudok ellenállni, kínálkozó ajknak érzem parancsszavát; ha hazug, hazudjon, ha csaló, ámítson, akarom ezt a nőt, még ha érte magam kell is adnom. Ha mások hazudtak, lehet ő őszinte; ha másokban csalódtam, tán ő nyújt elégtételt. Halovány ordaján nincs disszonáns rezgés, tiszta szemeiben nincs zavaró Árnyék; elnéztem őt imáma, egész lelken ével néztem és rajta csüngve nem tudok tőle szabadulni. Fel fogom keresni, feszült idegesség kerget közelébe, ölelő karjait ölelésre zárom, kacár ajakúnak érzem varázslehet és gondterhes lélekkel pattogom, panaszos szívvel e’jajgatoro neki: én nem vagyok szkeptikus, nem vagyok materialista, én — szamár vagyok. „Pécsi Napló* 1009 április 11.