Pécsi Napló, 1914. október (23. évfolyam, 235-261. szám)
1914-10-25 / 256. szám
1914 október 25. „Pécsi Napló“ Kiutasított görögök. Konstantinápoly, október 24. (Eredeti távirat.) Gallipoliból és Rodostóból a görögöket kiutasították. Orosz hajók a Dunán. Budapest, október 24. (Eredeti távirat.) Az Est szerint orosz gőzösök a Dunán muníció és csapatszállításokat kísérelnek meg Szerbiába. — Az ázsiai vasutak. Szentpétervár, október 24. (Eredeti táv.) Az orosz cár az ázsiai vasutakra nézve a hadi állapotot rendelte el. Perzsia semleges. Szentpétervár, október 24. (Eredeti táv.) Perzsia semlegességét nyilatkoztatta ki, de követeli, hogy az oroszok vonuljanak ki Asserbedzsán perzsa tartományból. A muszkák mármarosi pünkösdi királysága. Új epizódok: Pécs, október 24. Ember János pécsi kir. tanfelügyelő egyik fia festőművész és fiatal feleségével Mármarosszigeten él. Ezenkívül még több rokona lakik a tanfelügyelőnek a mármarosi székvárosban, akik az oroszok betörésekor idemenekültek. Most, hogy a muszkákat minden vonalon kiverték már vitéz csapataink magyar földről, a szóban lévő menekültek is visszatértek otthonukba, ahova elkísérte őket Ember János is. A tanfelügyelő megfordult Mármarosszigeten és környékén, a helyszínen több új, érdekes epizódját hallotta a muszkák kétes dicsőségű rövid pünkösdi királyságának. Beszélt Dobog polgármesterhelyettessel is, akihez régi barátság fűzi. Elmondta a polgármester-helyettes, hogy amikor az oroszok bevonultak, parancsnokuk egy ezredes (és nem generális, ahogy a legtöbb lap írta), maga elé hivatta s azt kérdezte : — Hol vannak az orvosok ? — Elmenekültek az ellenség elől — volt a válasz. — Hát az orvosoknak van ellenségük ? Hisz azoknak mindenki barátja ! — jelentette ki tettetett csodálkozással az orosz ezredes. Megparancsolta, hogy azonnal akárhonnét kerítsenek orvost az orosz sebesültek ápolására. Végre is Klein Izrael, a városban maradt derék fogorvos volt kénytelen jelentkezni, akit az egyetlen orosz katonaorvos, mint „kollegát” üdvözölt és kért meg, hogy legyen segítségére a sebesültek ellátásában. Az oroszok elég tisztességesen viselkedtek Máramarosszigeten néhány napos ott időzésük alatt. A parancsnok kijelentette, hogy a legnagyobb fegyelmet akarja fentartani katonái között, épp ezért, ha valamelyik erőszakoskodik, hozzák tudomására. Panaszban nem is volt hiány, főként a kozákok ellen. Kettőt agyon is lövetett közülük az orosz ezredes. Mikor Dobay panaszkodott az egyre megújuló kihágások ellen, a parancsnok azt tanácsolta, hogy a rendőrséggel igyekezzenek rendet tartani. Nagyon meglepődött, amikor hallotta, hogy a rendőrök is elmenekültek. Nagy nehezen egy pár mégis előkerült, de civilben. Mikor újra felöltötték a rendőruniformist, a parancsnok nagyon „katonásnak” találta azt, de végül mégis megengedte, hogy viseljék, a puska és revolver viseléséhez azonban nem adott engedélyt, de az ellen nem volt kifogása, hogy a rendőrök kardot kössenek. Dobay az orosz uralom alatt úgyszólván le sem hunyhatta a szemét. Egyre jöttek a panaszosok. Egyik éjjel a zálogház-tulajdonos rohant lelkendezve, hogy kozákok feszegetik a zálogház bezárt ajtaját. Dobay nyomban a helyszínére ment, ahol csakugyan négy kozákot talált, akik be akartak törni a zálogházba. Amikor az egyik őt meglátta, kardot rántott és feléje akart rohanni. A másik azonban megragadta a kezét és súgott neki valamit. Az utóbbi ugyanis többször látta a polgármester-helyettest az ezredesnél s ebből következtette, hogy „nagy úr” lehet, így azután nem esett bántódása Dobaynak s a négy kozák is elszaladt a zálogház tájékáról. Az orosz katonák a magányosan hagyott házakba be-belátogattak és ami ékszert találtak, azt ellopták. Ezenkívül még főként a fehérneműnket vitték magukkal. A tanfelügyelő festőművész fiának fehérnemű szekrényét, is kifosztották, sőt feleségének egy csipkés selyempongyoláját is a tarisznyájába gyömöszölte egyik kozák, ahogy azt a szomszédban lakó cipész elbeszélte. Hasonlóképp cselekedtek a tanfelügyelő sógorának házában is, ahol csak egy orosz Zsófi nevű cseléd maradt. A kozákok, amikor eltávoztak a vármegyei irodatiszt házából, azt egyszerűen a cselédnek ajándékozták * - Na Háfa. (Zsófit oroszul igy mondják), néked adjuk ezt a házat. A korlátolt orosz cseléd nagyon büszke lett az ajándékra s az utcán sétálva, boldogan újságolta a szomszédoknak : a kis Rózsa utcai ház „többé nem a Karácsonyi úré”, mert az oroszok neki adták. Ehhez hasonló több ajándékozás is történt. Az oroszok meglepő pontossággal tájékozódtak Máramarosszigeten , ha valahol rendetlenkedtek a katonáik s jelentés jött róla, a kozák patrouille, alig néhány perc alatt pontosan a jelzett utcában termett. Egy ízben meg is említette Dobay a parancsnok előtt, hogy csakis árulás folytán lehetséges, hogy ily pontos ismeretekkel rendelkeznek a városról. Az orosz ezredes erre nevetve a zsebébe nyúlt és térképeket vett elő . — Ezek a mi árulóink ! — mondta. Ahogy aztán később kiderült, azok a francia és angol mérnökök, akik Szacsal község közelében petróleumforrások után kutattak, készítették el az egész megye vidék pontos térképét az oroszok számára. A russzofil csőcselék, ahogy az ismeretes, több helyen fosztogatott. Különösen Nagylucskon vitt véghez pusztítást és lopott el bútordarabokat az elmenekültek lakásaiból. Mikor azután katonáink kiűzték az oroszt és közeledtek Bocskó felé, a lopott holmikat újra vissza akarták csempészni és egyes darabokat a Tiszába is dobtak. A fosztogatók ellen most szigorú vizsgálat van folyamatban. Három nagybocskói lakost fel is akasztottak, mert cimboráltak az ellenséggel. Az egyik például felajánlotta, hogy ökreivel felvontatja a hegyekbe az orosztüzérség ágyúit. Az egész vidéken különben most már helyreállott a rend és nyugalom. A tanfelügyelő egyes csaták színhelyén is megfordult, de az ütközetnek most már alig van valami nyoma. Képek a háborúból. Csaknem három hónapja dühöng immár e világrengető háború. Európa majdnem valamennyi népe küzdő állami állam ellen. A hírlapok, távíró gépek véres csatákról adnak számot, a vonatok szüntelen szállítják a katonák tömegeit, határaink felé ép, egészséges harcosokat, onnan pedig sebesülteket. És ebben a felfordult időben látszik meg csak igazán a magyarnak harca, nehéz időre termett volta. Ez pedig leginkább az alábbi történetkében mutatkozik, melyben a humor a nagylelkűséggel párosul. S. község egyik utcáján jól megtermett magvar szidja a szerbeket: — Agyon köll lűni a kutyát, rakásra ! Szemtelen, hitvány, gyilkos fajzata ! Agyon köll verni ! A’ kő neki ! Fő kő akisztani ! — úgy van ! éljen ! Abzug Petár ! Le a kanászszal ! Éljen Ferenc Jóska...! — zúgja a népség. Ép ebben a puskaporos pillanatban fordul be az utca sarkán a mit sem gyanító szerb pópa, kire dühösen veti magát a magyar „pógár.” Következő percben már a fél d kis ujjúnkat háromszor vagy négyszer végigfektetjük rajta és e primitív módon konstatáljuk, hogy ettől a kimondhatatlan nevű várostól addig a fontos faluig ennyi meg ennyi kilométer: ez a térkép ! Bizony amúgy is nagyon hiányos ez a sebtiben elkészített, nélkülözhetetlen hadi eszköz, (hisz tudjuk kérem nagy a konkurrencia és a közönség nem vár) hiányoznak róla hegyek, utak, sőt folyók is, de azért még, dacára a dacárandóknak, még megjárná, ha... nos igen, ha igazán térkép volna. Mert bizony nagy csúfságot hozott becsületben megőszült fejére ez az összetett főnév; régen nem az már, aminek tetszeni akar, nem a térnek hűséges, igazmondó képe. Talán földanya tölti ki most évtizedeken át felgyülemlett haragját az embereken, kik nem átalották hegyesre hegyezett ceruzájukkal szemérmes testét papírra vetni ? Keresve keresem a vér patakjait, hullák hegyeit — de nincsenek a mappán ; kivágott erdők, felrobbantott hidak és elpusztított vasutak pedig még ott díszelegnek csalóka képén a térnek. Városok és falvak régen lángok martalékai lettek már, ámde ő a tárgy szuverén öntudatlanságában nem vett róla tudomást, mint ahogy az országhatárok is oly pontosan vannak bele rajzolva, mint hogyha nem semmisültek volna meg büszke, szőke germán és Hadúr arcú magyar harcosok dübörgő léptei alatt... Bizony a térképe nagyon megváltozott! Szegény, elmaradt mappám te ! Te még nem tudod, hogy több mint két hónapja új térképet rajzol a legnagyobb tudós és legszárnyalóbb képzeletű költő, a mindenható Végzet ! Két nemzetet választott hatalmas pennájának és vérnek hívják a tentáját. Piros, nehezen szétfolyó embervérnek... B. R. Z dön a pópa, mig támadója mellén térdelve nyugodtan keresi elő a bicskáját. Aztán baljával megragadva a szerb szakállát, magasra emeli a fényes pengét. Földbe gyökerezett lábakkal, némán állnak az emberek, s elszörnyedve látják, amint a kés lecsap és villámgyorsan metszi le a halálsápadt pópa szakállát ! A támadó aztán a nép óriási hahotása közben bocsátja el ellenfelét, aki természetesen siet otthagyni a kedélyes borbélyt. Érdekes látvány egy ormánsági falu ilyenkor, estefelé. Mikor a nap nyugovóra hajlik s a toronyban az estelit elhúzzák, kitelepszik a lakosság a ház elé. Az öregek letelepednek a lócára, a lányok, legények, (aki be nem vonult) pedig körülállják őket, s ilyenkor elkezdődik a tereferélés, politizálgatás. A háborúra való tekintettel különösen az olasz hadjárat, meg „Bosznia okumpálása” aktuális. A faluvégről egy meglett férfi közelít, kezében a „Kis Újság.” Azonnal körülveszik, hogy megnézzék a rárajzolt képet. Ott pedig az oroszok futása látszik, amint katonáink páholják kegyetlenül. — Hű, a szentviz, agyalik ám ükét! — A’kkő a muszkának ! Most megtanézik ! — Hej, hall, ha mink is ott vanánk! Aztán elkezdődik a virtuskodás, amely ha mind teljesedésbe menne, hamar vége volna az orosz ármádiának. Nincs az a tábornok, aki úgy tudna hadakozni, mint ők ! Lassan kint pedig besötétedik egészen, mikor tisztességes szándékú ember nem dübörög az utcán. Utóbb aztán mindenki jóéjt kívánva hazaszállingózik. Ott, egy kis ház szobácskájában épen aludni viszi gyermekét egy menyecske. Akkor levetkőztette, szépen összeteszi a kezét imára. A nyitott ablakon tisztán kihalatszik a „miatyánk”, aztán a következő rövid mondat — Édes jó Istenkém, tartsd meg a katonákat! Aztán csend. És az, aki ilyenkor felettünk őrködik, bizonyára meghallgatja a három éves fiúcska naiv imádságát.... Kodolányi János.