Pécsi Napló, 1914. október (23. évfolyam, 235-261. szám)

1914-10-25 / 256. szám

1914 október 25. „Pécsi Napló“ Kiutasított görögök. Konstantinápoly, október 24. (Eredeti távirat.) Gallipoliból és Rodostóból a görögö­ket kiutasították. Orosz hajók a Dunán. Budapest, október 24. (Eredeti távirat.) Az Est szerint orosz gőzösök a Dunán muní­ció és csapatszállításokat kísérelnek meg Szerbiába. — Az ázsiai vasutak. Szentpétervár, október 24. (Eredeti táv.) Az orosz cár az ázsiai vasutakra nézve a hadi állapotot rendelte el. Perzsia semleges. Szentpétervár, október 24. (Eredeti táv.) Perzsia semlegességét nyilatkoztatta ki, de követeli, hogy az oroszok vonuljanak ki Asserbedzsán perzsa tartományból. A muszkák mármarosi pünkösdi királysága. Új epizódok:­ ­Pécs, október 24. Ember János pécsi kir. tanfelügyelő egyik fia festőművész és fiatal feleségével Mármarosszigeten él. Ezenkívül még több rokona lakik a tanfelügyelőnek a mármarosi székvárosban, akik az oroszok betörésekor idemenekültek. Most, hogy a muszkákat minden vonalon kiverték már vitéz csapa­taink magyar földről, a szóban lévő mene­kültek is visszatértek otthonukba, ahova elkísérte őket Ember János is. A tanfelügyelő megfordult Mármarosszigeten és környékén, a helyszínen több új, érdekes epizódját hal­lotta a muszkák kétes dicsőségű rövid pün­kösdi királyságának. Beszélt Dobog polgár­­mesterhe­lyettessel is, akihez régi barátság fűzi. Elmondta a polgármester-helyettes, hogy amikor az oroszok bevonultak, parancsno­kuk egy ezredes (és nem generális, ahogy a legtöbb lap írta), maga elé hivatta s azt kér­dezte : — Hol vannak az orvosok ? — Elmenekültek az ellenség elől — volt a válasz. — Hát az orvosoknak van ellenségük ? Hisz azoknak mindenki barátja ! — jelen­tette ki tettetett csodálkozással az orosz ezredes. Megparancsolta, hogy azonnal akár­­honnét kerítsenek orvost az orosz sebesültek ápolására. Végre is Klein Izrael, a városban maradt derék fogorvos volt kénytelen jelent­kezni, akit az egyetlen orosz katonaorvos, mint „kollegát” üdvözölt és kért meg, hogy legyen segítségére a sebesültek ellátásában. Az oroszok elég tisztességesen viselked­tek Máramarosszigeten néhány napos ott időzésük alatt. A parancsnok kijelentette, hogy a legnagyobb fegyelmet akarja fentar­­tani katonái között, épp ezért, ha valamelyik erőszakoskodik, hozzák tudomására. Pa­naszban nem is volt hiány, főként a kozákok ellen. Kettőt agyon is lövetett közülük az orosz ezredes. Mikor Dobay panaszkodott az egyre megújuló kihágások ellen, a parancsnok azt tanácsolta, hogy a rendőrséggel igyekezzenek rendet tartani. Nagyon meglepődött, amikor hallotta, hogy a rendőrök is elmenekültek. Nagy nehezen egy pár még­is előkerült, de civilben. Mikor újra felöltötték a rendőruni­formist, a parancsnok nagyon „katonásnak” találta azt, de végül mégis megengedte, hogy viseljék, a puska és revolver viseléséhez azonban nem adott engedélyt, de az ellen nem volt kifogása, hogy a rendőrök kardot kössenek. Dobay az orosz­ uralom alatt úgyszólván le sem hunyhatta a szemét. Egyre jöttek a panaszosok. Egyik éjjel a zálogház-tulajdo­nos rohant lelkendezve, hogy kozákok fe­szegetik a zálogház bezárt ajtaját. Dobay nyomban a helyszínére ment, ahol csakugyan négy kozákot talált, akik be akartak törni a zálogházba. Amikor az egyik őt meglátta, kardot rántott és feléje akart rohanni. A másik azonban megragadta a kezét és súgott neki valamit. Az utóbbi ugyanis többször látta a polgármester-helyettest az ezredesnél s ebből következtette, hogy „nagy úr” lehet, így azután nem esett bántódása Dobaynak s a négy kozák is elszaladt a zálogház tájékáról. Az orosz katonák a magányosan hagyott házakba be-belátogattak és ami ékszert ta­láltak, azt ellopták. Ezenkívül még főként a fehérneműnket vitték magukkal. A tanfel­ügyelő festőművész fiának fehérnemű szek­­rényét, is kifosztották, sőt feleségének egy csipkés selyem­pongyoláját is a tarisznyájába gyömöszölte egyik kozák, ahogy azt a szom­szédban lakó cipész elbeszélte. Hasonlóképp cselekedtek a tanfelügyelő sógorának házában is, ahol csak egy orosz Zsófi nevű cseléd maradt. A kozákok, amikor eltávoztak a vármegyei irodatiszt házából, azt egyszerűen a cselédnek aján­­dékozták * - Na Háfa. (Zsófit oroszul igy mond­ják), néked adjuk ezt a házat. A korlátolt orosz cseléd nagyon büszke lett az ajándékra s az utcán sét­álva, boldogan újságolta a szomszédoknak : a kis Rózsa­ utcai ház „többé nem a Karácsonyi úré”, mert az oroszok neki adták. Ehhez hasonló több ajándékozás is történt. Az oroszok meglepő pontossággal tájé­kozódtak Máramarosszigeten , ha valahol rendetlenkedtek a katonáik s jelentés jött róla, a kozák patrouille, alig néhány perc alatt pontosan a jelzett utcában termett. Egy ízben meg is említette Dobay a parancs­nok előtt, hogy csakis árulás folytán lehetsé­ges, hogy ily pontos ismeretekkel rendelkez­nek a városról. Az orosz ezredes erre nevetve a zsebébe nyúlt és térképeket vett elő . — Ezek a mi árulóink ! — mondta. Ahogy aztán később kiderült, azok a francia és angol mérnökök, akik Szacsal község közelében petróleumforrások után kutattak, készítették el az egész megye vi­dék pontos térképét az oroszok számára. A russzofil csőcselék, ahogy az ismeretes, több helyen fosztogatott. Különösen Nagy­lucskon vitt véghez pusztítást és lopott el bútordarabokat az elmenekültek lakásaiból. Mikor azután katonáink kiűzték az oroszt és közeledtek Bocskó felé, a lopott holmikat újra vissza akarták csempészni és egyes dara­bokat a Tiszába is dobtak. A fosztogatók ellen most szigorú vizsgálat van folyamatban. Három nagybocskói lakost fel is akasztottak, mert cimboráltak az ellenséggel. Az egyik például felajánlotta, hogy ökreivel felvon­tatja a hegyekbe az orosz­­tüzérség ágyúit. Az egész vidéken különben most már helyreállott a rend és nyugalom. A tanfel­ügyelő egyes csaták színhelyén is megfordult, de az ütközetnek most már alig van valami nyoma. Képek a háborúból. Csaknem három hónapja dühöng immár e világrengető háború. Európa majdnem valamennyi népe küzdő állam­i állam ellen. A hírlapok, távíró gépek véres csaták­ról adnak számot, a vonatok szüntelen szál­lítják a katonák tömegeit, határaink felé ép, egészséges harcosokat, onnan pedig sebe­sülteket. És ebben a felfordult időben látszik meg csak igazán a magyarnak harca, nehéz időre termett volta. Ez pedig leginkább az alábbi történetkében mutatkozik, melyben a humor a nagylelkűséggel párosul. S. község egyik utcáján jól megtermett magvar szidja a szerbeket: — Agyon köll lűni a kutyát, rakásra ! Szemtelen, hitvány, gyilkos fajzata ! Agyon köll verni ! A’ kő neki ! Fő kő akisztani ! — úgy van ! éljen ! Abzug Petár ! Le a kanászszal ! Éljen Ferenc Jóska...! — zúgja a népség. Ép ebben a puskaporos pillanatban fordul be az utca sarkán a mit sem gyanító szerb pópa, kire dühösen veti magát a ma­gyar „pógár.” Következő percben már a fél­­ d kis ujjúnkat háromszor vagy négyszer végigfektetjük rajta és e primitív módon konstatáljuk, hogy ettől a kimondhatatlan nevű várostól addig a fontos faluig ennyi meg ennyi kilométer: ez a térkép ! Bizony amúgy is nagyon hiá­nyos ez a sebtiben elkészített, nélkülözhetet­len hadi eszköz, (hisz tudjuk kérem nagy a konkurrencia és a közönség nem vár) hiányoz­­nak róla hegyek, utak, sőt folyók is, de azért még, dacára a dacárandóknak, még megjárná, ha... nos igen, ha igazán térkép volna. Mert bizony nagy csúfságot hozott be­csületben megőszült fejére ez az összetett főnév; régen nem az már, aminek tetszeni akar, nem a térnek hűséges, igazmondó képe. Talán földanya tölti ki most évtizedeken át felgyülemlett haragját az embereken, kik nem átalották hegyesre hegyezett ceruzájuk­kal szemérmes testét papírra vetni ? Keresve keresem a vér patakjait, hullák hegyeit — de nincsenek a mappán ; kivágott erdők, felrobbantott hidak és elpusztított vasutak pedig még ott díszelegnek csalóka képén a térnek. Városok és falvak régen lángok martalékai lettek már, ámde ő a tárgy szuverén öntudatlanságában nem vett róla tudomást, mint ahogy az országhatárok is oly pontosan vannak bele rajzolva, mint hogyha nem semmisültek volna meg büszke, szőke germán és Hadúr arcú magyar harco­sok dübörgő léptei alatt... Bizony a tér­képe nagyon megváltozott! Szegény, elmaradt mappám te ! Te még nem tudod, hogy több mint két hónapja új tér­képet rajzol a legnagyobb tudós és legszár­­nyalóbb képzeletű költő, a mindenható Vég­zet ! Két nemzetet választott hatalmas pen­nájának és vérnek hívják a tentáját. Piros, nehezen szétfolyó embervérnek... B. R. Z dön a pópa, mig támadója mellén térdelve nyugodtan keresi elő a bicskáját. Aztán baljával megragadva a szerb szakállát, ma­gasra emeli a fényes pengét. Földbe gyökerezett lábakkal, némán áll­nak az emberek, s elszörnyedve látják, amint a kés lecsap és villámgyorsan metszi le a halálsápadt pópa szakállát ! A támadó aztán a nép óriási hahotása közben bocsátja el ellenfelét, aki természe­tesen siet otthagyni a kedélyes borbélyt. Érdekes látvány egy ormánsági falu ilyenkor, estefelé. Mikor a nap nyugovóra hajlik s a to­ronyban az estelit elhúzzák, kitelepszik a lakosság a ház elé. Az öregek letelepednek a lócára, a lányok, legények, (aki be nem vo­nult) pedig körül­állják őket, s ilyenkor el­kezdődik a tereferélés, politizálgatás. A há­borúra való tekintettel különösen az olasz hadjárat, meg „Bosznia okumpálása” ak­tuális. A faluvégről egy meglett férfi közelít, kezében a „Kis Újság.” Azonnal körülveszik, hogy megnézzék a rárajzolt képet. Ott pedig az oroszok futása látszik, amint katonáink páholják kegyetlenül. — Hű, a szentviz, agyalik ám ükét! — A’kkő a muszkának ! Most megtané­zik ! — Hej, hall, ha mink is ott vanánk! Aztán elkezdődik a virtuskodás, amely ha mind teljesedésbe menne, hamar vége volna az orosz ármádiának. Nincs az a tábor­nok, aki úgy tudna hadakozni, mint ők ! Lassan kint pedig besötétedik egészen, mikor tisztességes szándékú ember nem dü­börög az utcán. Utóbb aztán mindenki jóéjt kívánva hazaszállingózik. Ott, egy kis ház szobácskájában épen aludni viszi gyermekét egy menyecske. Akkor levetkőztette, szépen összeteszi a kezét imára. A nyitott ablakon tisztán kihalatszik a „miatyánk”, aztán a következő rövid mondat — Édes jó Istenkém, tartsd meg a kato­­nákat! Aztán csend. És az, aki ilyenkor felettünk őrködik, bizonyára meghallgatja a három éves fiúcska naiv imádságát.... Kodolányi János.

Next