Pécsi Napló, 1940. április (49. évfolyam, 73-97. szám)
1940-04-07 / 78. szám
1940 április 7. PÉCSI NAPLÓ TI NOHH írja: Sásdi Sándor Az emberekben mindig benne élt a vágy, hirtelen, gyorsan meggazdagodni, máról-holnapra sok-sok pénzhez jutni. Ennek a velünk született vágynak köszönheti hihetetlen népszerűségét az osztálysorsjáték. A sorsjegy ára ma úgy szerepel a kisember költségvetésében, mint a villanyszámla, vagy a gyerekek cipőtalpalására szükséges összeg. Talán igazuk van. A napokban mondta valaki: — Mások szórakozásra költik a pénzt, én, akármilyen keservesen is, de előkotorom zsebemből minden húzáshoz a hét pengőt. Két egynyolcados sorsjegyet kapok érte és ezzel megvásároltam a reménységet. Ez az akasszia áron vásárolt reménység tartja bennem a lelket. Húz a gond, a baj, ez is kellene, az is kellene, de csillapítgatom az elkeseredésemet, hogy: „Nyugalom, közeledik április hatodika, majd akkor...“ — Ha panaszkodik a feleségem, hogy más asszonynak milyen jó élete van, nem dolgozik, uralkodik, kivágom a tromfot. Ne busulj, két cselédet tarthatsz, annyi ruhád lesz, hogy bartánéid megpukkadnak, nyaralunk a Balatonnál és ... — Legyint a feleségem. Lekicsinylően, bántó módon legyint, mert tehetségtelennek tart, nem hiszi, hogy az árvalányok kezében egyszer fennakad a sorsjegyszámom. Bevallom, néha magam is belefutok a kételkedési periódusba. Ennek az előzménye az, hogy napokon át hiába lesem a rádióban annak a két számnak a bemondását, amelyet álmomból felverve is egyszuszra ki tudok mondani. Hiába böngészem akkorában az újságokat is, szemüveggel se találom a két számot, az utolsó húzási napon a maradék reménységet gyűjtöm össze verdeső szívemben, elfutok az árushoz is, ahol osztályonként lefizettem a hét pengőket, tőle várok egy biztató szót, azt, hogy rosszul hallottam, rosszul láttam, mert igenis kihúzták az egyik számot, igaz, nem jelentős az összeg, de... — De ilyenkor már beérném azzal a bizonyos nem jelentőssel is, a sokkal kevesebbel, mint amennyiből két cselédre, sok ruhára, balatoni nyaralásra telik, beérném annyi kis kevéssel is, hogy a lelket tartsa bennem, hogy a reménység icikepicike morzsáját megőrizhessem, ámde az árus is csak annyit mond: „Sajnos, ezúttal pechünk volt...“ — „Ezúttal“ — mondja megfelelő kihangsúlyozással, amelyben benne van: „No, de majd a legközelebbinél megmutatjuk, majd akkor csőstül dűl a pénz.“ Kiérzem mindezt az „ezúttal“-ból és a rosszul kiszolgált, a becsapott Kundschaft elkeseredésével, dacosan mondom: — Többé sohasem veszek sorsjegyet. Inkább kidobom az ablakon a pénzt. — A sorsjegyárus nevet, ő tudja, amit tud. A kártyásnak, az iszákosnak, a morfinistának a fogadkozásában nem szabad hinni. Ezt tudja az árus és két hét múlva, ahogy összetalálkozunk, úgy súgja, mint egy édes titkot: „Mindkét számát félretettem.“ — Süsse meg, nem kell! így felelek, köszönés nélkül rohanok tovább, de ebédnél eszembe jut: „Azt mondtam, nem kell. Bolond volna, ha el nem adná. Lehet, hogy máris eladta...“ Nem ízlik az ebéd, az ebéd utáni szivar sem, szundikálás se kell, kisomfordálok az ajtón, mintha lopni indulnék. Ugyanezzel a tolvaj-suhanással lopódzam be egy másik ajtón, ahol a régi mosoly fogad. Nem, nem bolond, a kissé csúfolkodó mosoly tulajdonosa, nem adta el a két számot, tudta jól, hogy bejövök, még ma bejövök. Kihúzza a fiókot, szó nélkül odaadja sorsjegyeimet, az én külön, saját sorsjegyeimet, leteszem a hét pengőt és némi vidám színezettel a hangomban, azt mondom: „Alászolgája ...“ — Szégyenkezve veszem észre az uccán, hogy fütyörészek. Intem, csendesítem magamat, de hiába, meggyújtotta már képzeletemet a reménység, nem utalok megállni egy ház előtt, amelyen cédulát látok: „Szabad kézből eladó“. Ha nem sietnék irodába, bemennék, szétnéznék benne vevőként, megtudakolnám, adómentes-e, téglából építették-e, milyen a pincéje, a padlása, mennyi a hozama, jó tőkebefektetésnek ígérkezik-e. — Ettől kezdve, zsebemben a két sorsjeggyel, jobban bírom az igavonást, gyakran mondom a feleségemnek: „Ne búsulj..“, a nagyobbik fiúnak motorbiciklit ígérek, a kicsikének, miután bízhatom a titoktartásában, megmutatom azt a bizonyos házat, azzal a bizonyos cédulával és enyhe büszkeséggel rebegem: „Ezt fogjuk Pécs, április 7. Legutóbbi pesti utam alkalmával az Országos Magyar Idegenforgalmi Hivatalban sok minden féléről elbeszélgettem dr. Rohringer barátommal. Dr. Rohringer Endre miniszteri titkár neve nem ismeretlen a pécsiek előtt. Az Országos Magyar Idegenforgalmi Hivatal páratlan agilitású és szakkörökben európai nevű főtisztviselője, akit a párisi világkiállításon a köztársaság Nagy Aranyérmével tüntetett ki, több ízben fordult meg Pécsett, legutóbb a felvidéki és kárpátaljai idegenforgalmi irodák főnökei pécsi tanulmányútának vezetőjeként járt városunkban. Beszélgetés közben megtudta, hogy érdeklődőm D‘Annunzio kevésszámú személyes magyar barátjai után. örömmel közölte, hogy készséggel bemutat az OMIH egyik főtisztviselőjének, Zsák A. Józsefnek, kit évtizedes barátság szálai fűznek a „Tűz“ halhatatlan költőjéhez. Mint Rohringer dr. elbeszéléséből meg- tudtam, Zsák A. József D'Annunziohoz fűződő barátságán túlmenőleg is egyike a legérdekesebb és tehetségesebb emberpéldányok- nak. Az erdélyi származású úr kora ifjúságában, mint Fraknói püspök munkatársa dolgozott a vatikáni levéltárakban, ahol főleg a magyar humanizmus korának római és itáliai kapcsolatait kutatta. Történelmi, filológiai és theológiai tanulmányai során jóformán a fél világot beutazta és a Szentföld kolostoraiban épp úgy otthonosan mozgott, mint a párisi szalonokban, a madridi, vagy szentpétervári diplomata és tudós —, művészkörökben. Ragyogó publicisztikai képességeivel és páratlan nyelvtehetségével — kilenc nyelven beszél — felcsapott Londonban újságírónak. Hosszú ideig részben vezércikk írója, részben művészi és tudományos rovatvezetője volt az egyik legnagyobb angol napilapnak. Angliában a katolikus egyház és az angol társadalom közötti kapcsolatok kimélyítése körül kifejtett érdemeiért, a pápa a Jeruzsálemi Szent Isír Lovagrend középkeresztjével tüntette ki. 1921- ben a római quirináli magyar követség sajtóattaséja lett és ezt a tisztséget 1927-ig látta el. Jelenleg földbirtokos, azonban az Országos Magyar Idegenforgalmi Hivatal felismerte Zsák A. József külföldi összeköttetéseinek rendkívüli idegenforgalmi értékét — londoni és római körökhöz régi barátság, a francia társasághoz házassága révén rokoni kapcsolatok fűzik — és Zsák A. József jelenleg az OMIH egy vezető állását tölti be. Amikor Rohringer dr. bemutatott Zsák A. Józsefnek, az embernek rögtön az volt a benyomása, hogy egy rendkívüli egyéniséggel áll szemben. Az őszhajú, bronzarcú, villogószemű, nagyon elegáns úr, csupa sugárzó vitalitás és szikrázó intelligencia. Mikor meg-s tudja, hogy nagy barátjáról szeretnék vele 20 darab Bokorrózsa .8.-P 20 „ Ganna-gumó 6.-P 20 „ Dahlia „ 6." P a legszebb fajtákban postán szállítva, utánvéttel tinnrhuóruli unguvai, auztiui Faiskolája Czegléd. Telefon: 39. Oktató árjegyzék ingyen megvásárolni...“ A gyerek kerek kék szemével rámnevet, kimondja szókincse egyik kéttagúját, amelyet pontosan nem értek, viszont jólesik tudnom, hogy a gyerek kitart mellettem a szerencse-hívésben... így beszél az ember, aki tudja, milyen nehéz ma vagyont szerezni munkával és, aki hét pengőért vásárolja meg időnkint az éltető, bút-bajt feledtető reményt, beszélgetni, készséggel áll rendelkezésemre. Lehetetlen szabatosan visszaadni ennek a ragyogó csevegőnek szellemes és színes előadását. Csupán karcsú vázlatát adhatom az általa elmondottaknak. — D'Annunzioval ezerkilencszázhétben a római Centocelle repülőtéren ismerkedtem meg, amikor a Wilbur Wright első repüléseit tartotta és száz líra lefizetése ellenében bárkit ötperces légi utazásra vitt a maximálisan száz méter magasságba szárnyaló, akkor még igen primitív gépmadár. Amikor leszálltam a gépből, egy feltűnő eleganciájú aprótermetű renaissance szakállú és cézári koponyájú úr sietett felém, aki izgatottan érdeklődött impreszszióim után. A nagy élmény erejétől szinte lázban égő férfi Gabriele D'Annunzio volt, Itália legdivatosabb költője. Kérdéseire kifejtettem azt a meggyőződésemet, hogy a repülés technikai tökéletesedése közelebb fogja hozni egymáshoz a világ népeit és a fizikai távolságok legyőzése át fogja hidalni az érzelmi távolságokat is. Talán a világ békéjét hozza a repülőgép korszaka. D'Annunzio azzal a mondattal válaszolt, melyet később híres repülőregénye, Paolo Tarsi hősiességéről szóló könyve címlapján láttam viszont: „Talán igen, talán nem". Még azon este véletlenül San Carlo éttermében találkoztam a költővel. Csak most tudta meg, hogy magyar vagyok és extrém természetével rajongó elragadtatásba tört ki. A nyelv minden káprázatos színét ragyogó előadása tűzijátékában szikráztatva elbeszélte, hogy ami kora ifjúsága óta mint homályos, tudatalatti ösztönös megérzés élt lelkében, az idők során egyre tudatosabbá válik benne, s megingathatatlan hite, hogy ő már élt e világban és pedig éppen Magyarországon, a magyar renaissance ragyogó kertjében, Corvin Mátyás udvarában. Úgy érzi, hogy udvari költője és titkos diplomatája volt a nagy hollós királynak. Bár nevét nem tudta adni előző énjének, mégis meglepett az a rendkívüli tájékozottság, mellyel Mátyás korának, a magyar történelem legdicsőbb évtizedeinek minden aprólékos eseményét ismerte, oly alapossággal, mint magyar professzorok is nagyon kevesen. Ez annyival is meglepőbb volt, mert Mátyás korán kívül a magyar történelemről ekkor még semmit sem tudott !Petőfi és Szent Erzsébet alakja csak később ragadta meg képzeletét.) Bár a magam részéről nem titkolt kétkedéssel fogadtam ragyogó improvizációnak képzelt elbeszélését, ő makacsul ragaszkodott ahhoz az állításához, hogy Mátyás korát nem történelmi tanulmányok közvetítésével ismerte meg, hanem személyes élményeit, ötszáz év előtti emlékeit mondja el A felejthetetlen római éjszaka után többízben levelet váltottam a költővel. A háború D’Annunzio mátyás király udvarában 7. oldal.