Pedagógusok Lapja, 1973 (29. évfolyam, 1-24. szám)
1973-11-08 / 20. szám
A visegrádi tanácskozás anyagából A felsőoktatás mai kérdései Lapunk előző számában már beszámoltunk a felsőoktatási tanácskozás első napjáról. A második napon Kanczler Gyula, a Művelődésügyi Minisztérium főosztályvezetője tartott előadást a felsőoktatással kapcsolatos időszerű kérdésekről. Az alábbiakban a referátumot és az azt követő vitát ismertetjük. A kulcskérdés Az egész magyar oktatási rendszer továbbfejlesztésének kulcskérdése a pedagógusképzés korszerűsítése. Az elmúlt két évtizedben érthető, indokolt módon mi elsősorban a műszaki és az agrárterület értelmiségi szakember-szükségletét igyekeztünk kielégíteni. Ez szükséges és helyes lépés volt. Az elemzések alapján meggyőződésünk, hogy az elkövetkező évtizedben határozott lépést kell tennünk a pedagógusképzés minőségi és mennyiségi fejlesztése érdekében. Aligha vitatható, hogy a szakismeretek és a pedagógiai ismeretek, a mesterség és a hivatás szintézisére van szükség. Olyan szakemberekre, akik magas színvonalon értenek mesterségükhöz, és tekintélyüknek is ez a biztos tudás az alapja. Van tehát tennivaló bőven, hogy a pedagógusképző intézmények a sokféle igényt kielégíthessék. A művelődésügyi miniszter még az idén a kormány elé terjeszti a pedagógusképzés továbbfejlesztésével kapcsolatos elképzeléseket. Elő kell készítenünk a pályakezdést megkönnyítő intézkedéseket is — gondolunk itt a pályázati rendszer további finomítására és az életkörülmények javítására —, melyek néhány esztendő alatt megvalósíthatók, és szintén a jobb pedagógus-ellátottságot szolgálják. Véleményem szerint az egységes pedagógusképzés elsősorban az alapvető célok egyeztetését követeli meg. Tehát főként tartalmi kérdések tisztázandók. Az óvónőképzőktől az egyetemekig alapelvekre, így nem utolsósorban annak világos meghatározására van szükség, hogy milyen szakembereket kell egy-egy adott intézményből útjukra bocsátani. Felül kell vizsgálnunk egyebek között a középiskolai tanárképzés jelenlegi helyzetét, távlati terveit, hogy a meglevő ellentmondásokat megszüntessük. Az egyetemeken főként a pedagógiai, szakismereti, pszichológiai képzésre kell az eddiginél nagyobb figyelmet fordítani. A nevelőmunka fejlesztése A másik nagy kérdés, amellyel foglalkozunk, a nevelőmunka továbbfejlesztése. Ehhez a felsőoktatási intézményeinkben az alapvető tárgyi feltételek megvannak. Statisztikai adatainkból az is kitűnik, hogy egyetemeinken a diáklétszám kedvezően alakult. Egy oktatóra 5,4 hallgató jut. Ez akkor is nagy eredmény, ha nagy „szóródást” is takar, s jó néhány fiatal főiskolánkon korántsem ilyen kedvező a kép. Sok helyütt gondot okoz a teremhiány, amely megnehezíti az optimális órarend kialakítását. Általában elmondhatjuk: a nevelőmunka egyik hátráltatója az intézmények épületeinek korszerűtlensége. Új, korszerűbb épületekre van szükségünk több helyen. Nem kétséges, hogy még számos probléma akadályozza az oktatási folyamat korszerűsítését. Sokat segítene olyan komplex nevelési tervek kialakítása, amelyek évfolyamonként, szakonként, ágazatonként differenciáltan határozzák meg az intézmények feladatait, és meghatározott időre valamennyi nevelési tényező tevékenységét összehangolnák. A hagyományos intézeti struktúra gyökeres megváltoztatása ma még nem időszerű feladat, de már ma gondolnunk kell rá, hogy a korszerű oktató-nevelő munka megköveteli majd a szervezeti változásokat is. Jelenleg még viták zajlanak az épülő győri műszaki főiskola szervezeti felépítéséről, egy azonban bizonyos: már a várható követelményeket is figyelembe kell venni. A Művelődésügyi Minisztérium sok száz szakember bevonásával, véleménye alapján közép- és hosszú távú terveket alakít ki, amelyeket vitaanyagként megküld majd az intézményeknek. Tovább a demokratizmus útján Fontos feladatunk a felsőoktatás irányításának fejlesztése is. Alapvető célunk egyrészt a demokratizmus, az intézmények önállóságának erősítése, másrészt a helyi szervek felelősségének fokozása. A minisztérium nem a rendeletek tömegével kívánja fokozni az irányítás hatékonyságát. Jó ellenőrzésre, tájékoztatásra, egészséges vitákra van szükség. A szakszervezetnek ezen a területen is jelentős szerepe van. A közös gondolkodás fórumainak megteremtése — mint, a jelen tanácskozás is — szintén hozzájárul a közös gondok orvoslásához. Kétségtelen, hogy az intézményi demokratizmus szélesítése a feladatunk, és nem léphetünk vissza néhány visszaélés, kedvezőtlen tapasztalat miatt. Meggyőződésünk, hogy nincs itt az ideje alapvető strukturális változtatásoknak, a jelen feladata a meglevő lehetőségek jó kihasználása, az intézményi önállóság és ezen belül az alkotó gondolkodás, az öntevékenység kibontakoztatása útján érül sor, a jelenlegi „szétaprózottság” azonban nem zárja ki, sőt megköveteli a szorosabb együttműködést. Vannak már jó példák. Ezek közé tartozik a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium és a Művelődésügyi Minisztérium, valamint a keszthelyi Agrártudományi Egyetem és a veszprémi Vegyipari Egyetem összefogása, amely új intézmény nélkül is lehetővé tette az agrárkémikus szakemberképzést A továbbiakban az előadó a káderfejlesztésről, az utánpótlásról szólt részletesebben. Szükséges, mint mondotta, a tudományos ösztöndíjasok eddiginél hatékonyabb támogatása, a kutatói állások gyarapítása, a kutatói segédlétszám növelése. A tudományos munkatársak bérezését a jövő évben kívánják rendezni. Végezetül hangsúlyozta: az Elnöki Tanács 1973. augusztus 31-én törvényerejű rendeletet alkotott az oktatási rendszer továbbfejlesztéséről, amely a többi között utal arra is, hogy nyíltabbá kell tennünk a felsőoktatást. Ez számos tennivalót követel meg, nemutolsósorban a felvételi rendszer további tökéletesítését is. Szorosabb együttműködést Ugyancsak fontos feladat a felsőoktatási intézmények együttműködésének kiszélesítése. Jelenleg 64 felsőoktatási intézményben mintegy nyolcvenezer hallgató tanul. Az elkövetkező években szervezeti összevonásokra vagy radikális létszámváltoztatásra nem ke Vélemények, javaslatok Az előadást követő vitában többen rávilágítottak a pedagógusképzéssel kapcsolatos tennivalókra. A képzés volumenének növelése, mint mondották, önmagában nem szünteti meg a pedagógushiányt. Egyetértettek az előadóval, miszerint a személyi ellátottság nagymértékben függ az életkörülmények javításától. Napjaink egyik legnagyobb közoktatáspolitikai problémája a képesítés nélküli pedagógusok alkalmazása. A számadatok hátterének a vizsgálata meggyőzően bizonyítja, hogy főként a kedvezőtlen élet- és munkakörülmények okoznak pedagógushiányt az ország nagy területein. Ugyanakkor a pedagógusképző intézmények nem mondhatnak le alapvető feladatukról: jól képzett szakembereket kell kibocsátaniuk. A mennyiség és minőség elve azonban csak akkor egyeztethető össze maradéktalanul, ha munkájukhoz az eddiginél nagyobb támogatást kapnak. Többen szóvá tették, hogy a mindössze egy százalékos évi bérfejlesztés tovább szélesíti a szakadékot a felsőoktatás és más értelmiségi pályák között. A lemaradás közvetlenül a bérrendezés után mintegy húszszázalékos volt, és joggal feltételezhető, hogy azóta tovább növekedett. Hosszabb távon a kétszázalékos jutalmazási keret is éles ellentmondást okoz. A demokratizmussal kapcsolatban a hozzászólók kiemelték: a döntéseket nem mindig előzi meg széles körű véleménycsere, márpedig az intézkedések végrehajtásához a jó előkészítést, a folyamatos meggyőzés is hozzátartozik. A vita végén Kanczler Gyula válaszolt a kérdésekre, majd Király Andrásné zárszavával fejeződött be a kétnapos felsőoktatási tanácskozás. Napjainkban gyakran esik szó arról, hogy a pedagógiai elmélet fejlődése nem tart lépést a társadalom, a tudomány és technika fejlődésével. Ez a megállapítás — úgy véljük — még inkább érvényes a pedagógiai gyakorlatra, jól tudjuk, ezzel korántsem mondtunk újat, de hadd toldjuk meg az említetteket egy merész általánosítással, senki se képzelje, hogy mindannyian, akik a tanításra, nevelésre vállalkoznak, azok hozzáértő munkásai is ennek a mesterségnek. Miért merjük ezt a kijelentést megkockáztatni? Elsősorban azért, mert az iskolák életét szabályozó dokumentumok számának emelkedésével szaporodnak a konfliktusok is. Tudunk olyan iskoláról, ahol két középiskolai tanárt azzal bíztak meg, hogy a tízpercekben járja végig az épületet, és a dohányzáson rajtakapott tanulókat vezesse az igazgatóhoz. Sőt azt is kihirdették, hogy akit háromszor rajtakapnak, az veheti a sátorfáját. A minap az egyik osztályban előfordult fegyelmezetlenség után, ahelyett, hogy az elkövetett hibáért az elkövetőt vonták volna felelősségre, az egész közösség nyakába zúdították a bajt. Rossz a közösségi szellem — mindenki megérdemli a büntetést — hangzott el a tanáriban és senki nem akadt, aki szót emelt volna ez ellen. Érdemes-e tükröt tartani elénk, a pedagógusok elé akkor is, ha a képmás nem harmonikus, hanem torz? Úgy véljük, igen. Mindenekelőtt a nagy szakmai hozzáértéssel, hivatástudattal dolgozó többség, valamint az ifjúság érdekében is. A szószaporítás elkerülésére, a fentiek indoklása helyett, találomra választottunk ki egy levelet a hozzánk érkezettek közül. Beszéljen önmagáért! „A korszerű pedagógiai felfogás lényege, hogy hisz az értelmes erőfeszítések sikerében, egyszóval optimista. A pedagógiai gyakorlatban ugyanakkor lépten-nyomon találkozunk olyan eljárásokkal, amelyek pesszimizmust sugároznak. Társadalmunk például az ember értékelése során az egész embert nézi, annak magatartását, egész munkáját, s egyetlen botlásából, helytelen tettéből nem von le egész embert elítélő, annak értékeit semmibe vevő következtetést. Gondosan mérlegeli az egyén minden megnyilvánulását, tevékenységét, s annak figyelembevételével igyekszik helyes véleményt kialakítani róla. Sajnos még ma is van olyan iskola, ahol ezzel szembe kerülnek. Helyszín: egy nagy múltú iskolavárosunk gimnáziuma. Május elején — két nappal a IV. osztályosok tanévi munkájának befejezése előtt — az iskola 3 napos „Honvédelmi napokat” szervezett. Az egyik napon a tanulók a határban az előírásos gyakorlatokat versenyszerűen végezték: 10— 12 fős csoportokban forgószínpadszerűen oldották meg az egyes állomások feladatait, követelményeit. Az egyik csoport tagjai a céllövészet utáni első állomásig nem futva tették meg az utat. Ezért az őket ott fogadó testnevelő tanár közölte velük, hogy a csoport minden tagjának lerontja a jegyét. S május 7-én, az osztályozó konferencián a testnevelő tanár igazgatói és nevelőtestületi segédlettel érvényt is szerzett a hirtelen kimondott ígéretnek , minden tanulónál lerontották valamilyen tantárgy (testnevelés, magatartás vagy Szorgalom), jegyét. Egyetlen gyerekes viselkedés szolgáltatott kellő alapot ahhoz, hogy a IV. osztály végén egy egész közösséget büntessenek. Véleményem szerint az iskola — figyelmen kívül hagyva a korszerű pedagógiai felfogást — az értékelést, az osztályozást a megtorlás, a büntetés eszközéül használta. A nevelők közül senki sem kereste az okot, az indító rugókat, meg sem kérdezték a csoport tagjait. A megbüntetettek között volt olyan tanuló is, akiről az osztályfőnöke mind a magatartás, a szorgalom és a tanulmányi munka tekintetében egyaránt csak jót mondott. Gyakran adtak hangot annak a véleményüknek, hogy sok ilyen tanulóra lenne szükségük. Ez a tanuló, kitűnő tanulmányi eredménye mellett, sok társadalmi munkát vállalt és végzett. Sokféle időigényes KISZ-feladatot oldott meg. Az osztály propagandista-szervező titkára, az egész évfolyam kultúrfelelőse, az iskolai KISZ-bizottság tagja volt. Két éven át technikai vezetője volt az iskolai KISZHíradónak, amellyel kapcsolatban már 1/18 órakor mennie kellett az iskolába. Szaktanári irányítással sokszor vett részt az iskolai hangosító eszközök szerelésében és működtetésében, az iskolai és iskolán kívüli rendezvények, a városi és külső területi, vidéki ünnepségek alkalmával. Fentieken túl szívesen segítette tanulmányaikban osztálytársait is. Volt idő, amikor társadalmi munkában órarendszerűen foglalkozott egy-egy osztálytársával, korrepetálta azt. Osztályfőnöke, nevelői tudtak minderről, mégis az utolsó év lezárásakor, a gimnáziumi végső értékeléskor elfeledkeztek róla, ő is részesült a kollektív megtorlásban, büntetésben. Jól tudom, hogy levelemből kiderül, hogy saját fiamról van szó, és azt is ismerem, hogy más fórum is akadt volna számomra, hogy szóvá tegyem sérelmünket. Amiért ezt az utat választottam, az pusztán azért történt, mert jó lenne, ha ez az egyetlen eset is elgondolkodásra késztetné a nevelőket és a felettes szerveket, s a gyakorlati pedagógiai eljárásokban sokkal több szerepet kapna a korszerű pedagógia.” Eddig az írás. Lehet, hogy levélírónknak van igaza s tényleg ez az „egyetlen” eset, mi mégis úgy véltük: a rólunk — pedagógusokról — alkotott kép teljességéhez ez is hozzátartozik. —e —r Egy levél tanúsága Hol vagy, szabad idő? ISMEREK KÉT HIMAAZISTÁT. Tanév közben bármikor találkozunk, mindig sietnek, mindig az órájukat nézik, s ha rákérdek, fásultan válaszolnak: elmegy a busz, nem érek az angolórára, beszámolót kell készítenem, holnap délelőtt legalább elkérnek a matekóráról, úgyse tudnék készülni, mert... És itt álljunk meg, mert meghökkentő, hogy csökkenthetjük a tananyagot akármilyen mértékben, ha nincs egészséges munkamegosztás a diákok közt, akkor a legaktívabbak tanulni sem érnek rá, mert annyi az egyéb elfoglaltságuk, a különóra, az iskolai, az úttörő-, a KISZ-megbízatás, hogy még szusszanni sem jut idejük: minden órájuk, minden percük foglalt, a pihenés, a szabad idő elérhetetlen számukra. Ifjú ismerőseim a jobbak közé tartoznak. Márpedig elterjedt nézet, hogy a jó képességű, az agilis gyerek univerzális, olyan típus, akire mindent rá lehet bízni, akire bármikor lehet számítani, így aztán elhalmozzák őket különféle feladatokkal, funkciókkal. A „futtatott” gyerekeket nemcsak az iskola ostromolja, hanem követel, méghozzá nem is keveset, a hiúságtól elvakított szülő is. NEM VITATJUK: jó szándékú serkentés ez, motorja a büszkeség, az apai és anyai önérzet. Jó érzés látni, hogy a gyerekre számítanak, hogy könnyen veszi az akadályokat, hogy minden megbízatást látszólag könnyen és jól teljesít, hogy sorra kapja a dicséretet. S ilyenkor aztán nem egy szülő még inkább elgaloppírozza magát, megcélozza a lehetetlent. Nem elégszik meg azzal, hogy fia, lánya jól tanúl, hogy kiváló KISZ- vagy úttörővezető, szakköri tag, sportoló, hanem újabb „akadályt” állít. Van művészi torna, van balett, van vívó-, búvártanfolyam, van különóra angol, német, olasz, spanyol nyelvből. S van zenei képzés is. Hadd játsszék az a gyerek legalább egy-két hangszeren, tanuljon szolfézst! S a gyerek megy, csinál mindent úgy, mint egy tökéletes automata. Elégedett is mind a szülő, mind az iskola, mert van kivel büszkélkedni: a megbízható, „univerzális” gyerek, aki mindent megcsinál, aki mindig segít, így igaz. Már csak önmagán nem tud segíteni. IDŐBEOSZTÁSUKAT nem ők találták ki, nem ők tervezték. Látnak-futnak szakkörről szakkörre, búváredzésről zongoraórára, s arra nem jut idejük, hogy kutassák, felfedezzék önmaguk értékét. Nincs lehetőségük arra, hogy mérlegeljenek, válasszanak abból a sokból, amit a világ az ébredő értelem elé tár. Nincs, mert helyettük gondolkodtak, mérlegeltek, sőt ami még rosszabb: döntöttek. S vajon mi a biztosíték arra, hogy jól? Meghökkentő példa: szakköri foglalkozásokon a megyei úttörőházban láttam gyerekeket, akik ha nem figyeltek rájuk, házi feladatukat írták, vagy épp egy másik „jelenésre”, előadásra, feladatra készültek. TARTHATATLAN HELYZET. A szabad idő, a pihenés a diáknak is létszükséglet. Hiánya sorvasztja az önálló gondolkodást, fojtja az alkotókészséget, szürkíti az érzelemvilágot. Igaz, lassú folyamat ez, nem máról holnapra termi kóros gyümölcsét, hanem évek múltán. Együttesen, de különkülön is keresnünk kell a kiutat. Igazi közteherviselésre van szükség. Pécsi István Tokaji látkép V. Erdélyi Lenke festménye Lapok egy iskola történetéből . A nagyatádi iskola megsárgult értesítőit lapozgatom. Az első éppen 50 esztendős. Mi foglalkoztatta fél évszázaddal ezelőtt az itt dolgozó pedagógusokat? „Tekintettel arra, hogy vidékünkön a polgári iskolák működése, illetőleg célja alig ismert — írja az igazgató — azt hiszem, nem végeztem felesleges munkát, amikor az érdekelt szülők felvilágosításaképen összeállítottam azokat a pályákat, melyekre a polg. isk. képesít. A polg. iskola II. osztályának elvégzése az ipari szakiskolába, bányász iskolába való beiratkozásra jogosít... a polgári iskola IV. osztályát végzett tanulók lehetnek kellő gyakorlat megszerzése után postamesterek, vasúti altisztek, bírósági végrehajtók, díjnokok, telekkönyvvezetők...” Tíz évvel később: „Ifjúsági egyesületünk, az önképzőkör, a megalakuláskor megkezdett ösvényen haladt tovább kitűzött célja felé. A cél: hazafias, munkás, önállóan gondolkodni tudó polgárokat nevelni, a gyermek lelkét művelni, irodalmunk gyöngyeit megismertetni... E célból az önképzőkör tagjai rendes és díszgyűléseken szavaltak, felolvasást tartottak, utána a vezető-tanár útmutatása szerint az előadásról bírálatot mondottak.” Az 1923—1924. tanév értesítője már komolyabb tervekről árulkodik: „Az iskola államosításának ügye a törvényhatósági jóváhagyás késedelmes elintézése következtében az elmúlt iskolai évben már nem juthatott tető alá, de megvan a reménye annak, hogy a jövő tanévet már mint állami polgári iskola fogjuk megnyithatni. Az iskola államosításával egyik régi óhajunk menne teljesedésbe. Hátra volna még az iskolának jövőbeni elhelyezése, megfelelő új iskolaépület építése. Az e tekintetben tett intézkedésekről röviden a következőkben számolunk be: Nagyatád nagyközség a múlt évi értesítőinkben jelzett 100 milliós építési kölcsönt az államtól felvette, és azonnal építési anyagba, téglába és épületfába fektette; az új iskolaépület elhelyezésére a község belterületén 2 kat. holdnyi telket biztosított s egy, a telek fekvésének megfelelő tervrajzot készíttetett. Hogy azonban a mai viszonyok mellett a készített terv mikor ölthet testet, az egyenlőre még a jövő titka.” 1933—34. tanév: „Az fokozódó forgalomban a közlekedés rendjének biztosítása s így a balesetek számának csökkentése céljából minden osztályban egy-egy tanár ismertette a veszélymenetes utcai közlekedésre vonatkozó szabályokat. Az alkohol és a nikotin káros hatására az egyes tantárgyak keretében hívtuk fel nyomatékosan atanulók figyelmét, sőt a tanulók előtt állandóan kifüggesztett szemléltető képben is bemutattuk az alkoholnak az emberi szervezetre gyakorolt romboló hatását." (Az 1933—34-es tanév értesítőjéből.) Nincs új a nap alatt. Vagy mégis? „Az általános iskola V. b és VI. b osztályában a mulasztások, különösen a téli és tavaszi hónapokban, rendkívül nagymértékűek voltak, ennek magyarázatát ruha és lábbeli hiányában találhatjuk” — állapítja meg keserűen a nevelőtestület az 1946—47-es tanév végén. Laczkó András