Pest Megyei Hirlap, 1965. október (9. évfolyam, 231-257. szám)

1965-10-31 / 257. szám

ffSI MEGYSMhd&p Magadra kiálts! Fiatal író első­ drámája a Katona József Színházban• Csemnői > I szüret »ké­t perc múlva nyolc óra aftt mondják a darab első stbail percében, egy kisváro­si ügyészségi irodában. S ezt a munkakezdés előtti öt per­cet az író, Salamon Pál fel­használja arra, hogy natura­lista hűséggel bemutasson két embert Surányit, akit már hétfő reggel, s nyilván egész héten át a vasárnapi meccs izgalma foglal el, és ügyé­szünket, aki ezzel tér ki a kedvenc csapat méltatása elől, nem volt ideje elmenni a mérkőzésre. (Később meg­tudjuk, hogy szívből utálja a futballt.) Ehelyett arról me­reng, miszerint hétfőn a leg­rosszabb. De szombaton is rossz, mert akkor az ember már pontosan tudja, ez nem az a szombat, amitől valamit várhat. A vasárnap — maga a halál. Legjobb a péntek, akkor még van remény. Az öt perc eltelt, és kez­dődik a hát első tárgyalása: egy gyerek, miközben a szü­lők­ vendéglőben, vacsoráztak, teleette magát orvossággal. A kérdés: keressék a felelőst, vagy ejtsék el a vádat? Negyedóra múltán azt mondja az egyik tanú — egy fiatal orvosnő — a vizsgálat vezetőinek: mondják, maguk nagyon unatkoznak? — s el­kezdődik a dráma. A szülők remegnek, ne­hogy őket hibáztassák. A körorvos azért szál­lította a beteget a közeli sza­natóriumba, hogy tíz perc­cel hamarább szabaduljon meg tőle. Az ügyeletes orvos­nő megijedt , két éve dol­gozik az üdülő­szanatórium­ban, közben maga is „üdülő­vendéggé" vált, leszokott a cselekvésről. A főorvos nem vállalta a műtét rizikóját, to­­vábbküldte a gyereket a me­gyei kórházba. A felelőssé­get feltehetően csak azért nem tudták tovább passzol­ni, mert a beteg időközben meghalt. De mégis: most már az ügyész tart, joggal, a rá­zós eset bolygatásának eg­zisztenciális következményei­től. Az orvosnő, aki ragaszko­dik annak felderítéséhez, hogy tulajdonképpen mi is történt itt, végül magára marad. . (Azaz, lesz egy stabil párt­fogója. Amikor „izgága­sága" miatt főorvos-főnöke erő­szakkal az idegklinikára szál­líttatja, mellé áll az osztály főorvosa. De ez az idegorvos olyan fehér hajúan atyai, bölcs és pozitív, mint maga az áldást osztó jóisten, sem­mit nem tesz, nem is tehet.) Ez az alaphelyzet jó ap­ropó a fiatal, tehetséges Sa­lamon Pálnak, hogy szenve­délyesen társadalmi támadja az egyéni megalkuvást, amely három szinten játszó­­dik a darabban: előbukkan a vitákban, amelyeknek legtöbb résztvevője a közönyös cse­­lekvéstelenséget vagy a bűn­részességet ne-verd-a-fejed-a­­falba bölcsességnek álcáz­za. A hivatalosabb megbeszé­léseken, ahol kerülik a sar­kokat és éleket. És a fel­vonások közé beiktatott tele­fonbeszélgetésekben, ame­lyekben kialakítják vagy leg­alábbis ki próbálják alakíta­ni a dolgok adott, hivatalos irányát. És megmutatkozik a megalkuvás egy negyedik szinten is: a cselekvésekben. Kár, hogy az igazság szán­dékát hordozó hősök mint­ha kissé túlzottan kételked­nének olykor önnön vélemé­­­­nyükben. Gyakori határozat­­­­lanságukkal­ szemben a da­rab tulajdonképpeni vád­lottja, a főorvos rendíthetet­len kősziklának hat. S bár­­ köztudott, hogy a kívülről magunkra aggatott és racio­nálisan biztosság megtervezett maga­­látványosabb, im­­pozánsabb és hamisabb, mint az átélt — mely újból és új­ból kritikát támaszt saját stabilitásával szemben — darab e két szimpatikus hő­­­sétől mégis megkérdezhet­jük: ha ők sem biztosak magukban, miért várják, hogy környezetük komolyan vegye őket? Kételkedésük oka tán ma­gányuk. Nem is igen próbál­ják egy szélesebb környezet támaszát keresni. Itt van például Fráter Anna. Két éve él, dolgozik a városban. Miért csak a főnökének van­nak barátai? Miért nem szer­zett munkájával, magatartá­sával annyi hitelt, hogy ne lehessen egyszerűen bezárni az idegosztályra, ha nem éppen útjában áll?valaki­Mindez nem von le a da­rab valós erényeiből. Salamon Pál, azonfelül, hogy felké­szült színpadi szerzőként­­ mutatkozik be, forró érzelmi­­­­séggel és hideg ésszerűséggel veti fel kérdéseit, langyos­sággal aztán senki nem vá­dolhatja!★­0 darab első felvonásában az ügyész unalmában legyeket fogdos. Az baj, hogy csak látjuk ezt a a mozdulatot, de nem eléggé, hogy egy kis érezzük vidéki irodában vagyunk, amelyet valóban ellepnek a legyek. Szóval a legyek nincsenek jelen, és ez baj. S így nincs jelen a rendezésben, a színész­mozgatásban, a díszletekben a környezetnek az a lera­­gadtsága , amelyről többek mellett ez a tehetséges és merész darab szól. A sze­replők jöhettek volna nyolcadik kerületből, a Petőfi a Sándor utcából, vagy akár Ausztriából. Pedig Salamon Pál nem általánosít, ő a helyszínt és a cselekményt egy hazai, vidéki városba he­lyezte. bel A szerepek megformálása­Básti igazgató főorvosa emelkedik , ki magasan. Be­lép a tárgyalóterembe, ahol tulajdonképpen ő a vádlott,­­ de egy perc múlva már a­­ jegyzőkönyvet diktálja, j Ügyes, megalkuvó, fölényes mindvégig. Váradi Hédi azt,­­ amit az első felvonásban jól­­ megteremtett, nem viszi eléggé végig a másodikban. Olyan gyerekesen viselkedik az idegklinikán, hogy elhis­­­szük egy pillanatra, valóban idegbeteg. Kálmán György ügyésze épp annyi rokonsá­got mutat egy Camus figurá­val, mint a szerző által meg­írt hőssel. P. A. A Csemői Állami Gazdaság­­ szőlőinek zömét a II-es számú 1 üzemegységben szüretelik, 723­­ holdról. Hét brigád gyűjti a­­ szőlőt, s a nyársapáti pince­­­­gazdaság dolgozza fel. Kilenc­­­ ezer mázsára szerződtek. A­­ szüreti szerszámok kikerülnek­­ a használatból. Míg a szőlőte­­­­rület növekszik, a feldolgozás­­ egyre inkább központosított­­ munka lesz.★ A Béke brigád egy hónap óta szüretel, minden reggel 7-től délután 5-ig. Míg elhajt a megrakott kocsi a nyársapáti telepre, leülnek a sorok közé. A férfiak­nak, a nők cigarettára gyújtó­külön csoportba húzódva beszélgetnek. A szőlő-­­ tőkék lombja már összezsugo­­­rodott, s reggelente sülik az­ ujjat a fagyos fürtök. * I — Olyan munka ez, mint­ más — mondják az emberek.) A régi szüreti szokások eltűn­­­tek, helyüket a szüret utáni­ birka­vacsora foglalta el. Ez­­ nem ér ugyan a régi színes­­ mulatságok nyomába, de a két­ évvel ezelőtti emlékezetes. Az­­ asszonyok nevetgélve mesélik. 3 Néhányan sokat ittak. Úgy lát­­­szik, a borból atavisztikus erő­ tör fel, szőlőkaró után vágyott.1. Többen meg is ragadták ... 3 * I Felszedelőzködik a brigád !­ harminchat dolgozója. Egy-egy 3 sort fognak. Marik Gyuri a 3 legfiatalabb puttonyos fürttel 3 a kezében jár az asszonyoktól 3 a kocsiig. Bekap egy-egy sze­­­met. Egy vödörrel is kitesz ez 3 estére. Vízhordó jár a csapat 3 után, bort itt nem szabad in­ 3­ni. Halad így is a munka. 3 * Hát a zsebnek nagy ese­­­mény-e a szüret? — A szőlő tavasszal, nyitás­ 33 kor és permetezéskor jól fizet 5 —, mondja Bálla János üzem- 3 egységvezető. 2500 forintot is 3 keresnek. Most csak 1200 kö­­­rül. Szőlőt nem visznek haza,­ mint a tsz-ben. 3 * Bencsik Dánielnek 600 négy- 3 I szögöle otthon is van. Cseme-n­yeszelő. — A szűkebb család szűre-33 teli? 3 — Szűkebb? Hat gyerme­­­­kem van, öt fiam. Tizennégy éve szüretel már 3 itt, ugyanebben a brigádban. 3 Együtt kezdett a gazdasággal. 3 — Hogy-hogy nem maga hát 3 a brigádvezető? — Keveset tanultam én ah­­­­hoz, hogy brigádvezető legyek. 3 A mama el-elszaladt egy kis 3 tejföllel a tanítóhoz, én meg 3 otthon maradtam tehenet őriz­­­­ni. Melós ember voltam én 3 mindig, az is akarok maradni. 3 * A beszélgetés közben meg­ 3 I telt a kocsi. Juhász Béla bá­ 3 esi megmentett nekem egy da­­­­gadozó fürtöt, a többit most 3 Fehér Sándor bácsi utolsó út­­­­jára kíséri. A nyársapáti feldolgozó 3 üzemben Csala János, a Béke-3 brigád vezetője várja a szállít­­­mányt. A kiskatonák pedig fá­­­radhatatlanul villázzák a fu­­­tószalagra.s Tapasztalatot gyűjt a hároméves unoka Gyorsan telnek a puttonyok 1965. OKTÓBER 31. VASÁRNAP Hit és szabadság — Majdnem háromeze­r forintnyi ajándékot kap­tam a bérmáláskor ... — A rokonság. A szülői Megmérgeznék az életün­­­ket, ha nem a templom­­­­ban esküdtünk volna ... — De hát végtére is. Ma­­­gyarországon szabad val­­­lásgyakorlás van... Ál­­­lampolgári jog, hogy bár­­­ki templomba járjon ...­ ­ AZ ELSŐ MONDAT, amel­y nagyon is „materiális” for­­­mában rögzítette, hogy it­t sokkal inkább megfoghat­ó javakról, mintsem valláso­s világnézetről van szó­­ : egy falusi párttag szájából­­­­ hangzott el. A második „szerzője” pár­tonkívüli, községi tanácstit­kár a megye egyik kis köz­ségében. A harmadikat egy állam­polgári öntudattal felvérte­zett ember mondotta a ké­­lőbbi mondat felelevenítése kapcsán. Nos, hát kezdjük azzal a bizonyos „harmadik” mon­dattal: állampolgári jog-e vagy sem, hogy Magyarorszá­gon bárki templomba jár­hasson, egyházi szertartáso­kon vehessen részt? Közjo­­gilag nagyon egyszerű és tömör a válasz: természete­sen jog. Elképzelhetetlen a szocialista demokrácia a lel­kiismereti szabadság nélkül megengedhetetlen, hogy bár­kit — egyedül csak azért, mert vallásos — hátrány, megkülönböztetés érjen. Mi sem idegenebb, éppen kommunistáktól, mint az, hogy a az ész érvei helyett a szank­ciók nyomatékával lépjenek fel az idealista világnézetet vallókkal szemben. Igaz, volt idő, amikor templomba járni, már eleve elrendeltetést jelentett az il­lető káderlapjának szövege­zésében, amikor fontosabb volt egy munkás, vagy egy bérelszámoló viszonya a val­láshoz, s mint viszonya a mun­kához, a­ népi demokrácia ál­­lamrendjéhez. Ma azt vall­juk és gyakoroljuk, hogy a vallás mindenkinek magán­ügye, s attól még kitűnő munkás, nagy eredményeket elérő mérnök lehet, mert templomban esküdött, vagy mert megkereszteltette a gyermekét. De a kommu­nisták sohasem tagadták, sőt mindenkor hangoztatták, hogy a materialista világ­nézet talaján állnak, s az sem titok, hogy a magyar népi demokrácia — amely­nek állama a szocialista társadalmat szervezi — elvei­ben és gyakorlatában e vi­lágnézet aktív propagandis­tája. SAJÁTOS TÖRTÉNELMI VONÁS az nálunk, hogy az állam és az egyház ketté­választását a proletárdikta­túra államának kellett meg­valósítania, s nem a pol­gári államnak, amely meg­tette ezt sok évtizeddel ez­előtt például Franciaország­ban. És nálunk talán az is „sajátos” történelmi vonás, hogy a proletárdiktatúra ál­lama, a kommunisták mes­­­sze tapintatosabbak, majd­hogynem megértőbbek az ideológiai ellenféllel szem­ben, mint amilyen megér­tést tanúsít mondjuk a pol­gári Nyugat e kérdésben. De hát, ha így van, sőt né­ha túlságosan is „így van”, akkor egyáltalán miért baj az, ha egy párttag gyermeke megbérmálkozik,­ ha egy ta­nácstitkár, aki ráadásul még nem is párttag, templom­ban esküszik? A PÁRT TAGJÁNAK LEN­NI nem kötelező. Aki belép, pontosabban, akit zése után felvesznek jelentbe­a párt, a kommunisták tagjai sorá­ba, az magára nézve köte­lezően elismerte, hogy azo­nosítja magát a kommunisták világnézetével, a kommunis­ta etika szerint akar élni, dolgozni, a szervezeti sza­­bályzat betartásával segíteni a párt munkáját és szemé­lyes példájával is új tet­tekre ösztönzi a pártonkí­­vüli milliókat. Személyes példájával is! De mit mond az a becsü­­etes, a kommunistákat ép­­pen magatartásuk, áldozat­készségük és őszinteségük miatt tisztelő pártonkívüli, aki azt látja, hogy falujának, üzemének egyik kommunistá­ja mást mond és mást tesz? Mi lehet a véleménye az olyan emberről, aki nem szű­nik hangoztatni kommunista párttagságát, de háromezer forintért megbérmáltatja gyermekét? Hol van itt a szó a és a tett egysége, amiért annyit küzdöttek éppen kommunisták az elmúlt évek a során, s amelynek egységét­­ éppen e küzdelmek hevében, tüzében sikerült megteremte­ni? Jogilag igaza van a párt­tagnak, de mint kommunis­tának nincs; a szabad vallás­gyakorlat lehetőség, de nem kötelesség. Különösen nem azok számára, akik egy mate­rialista világnézet alapján ál­ló párt önkéntes tagjai. És akkor is, ha állami, vagy gazdasági vezetőről van szó... A tanács titkára nem párt­tag ugyan, de mint állami ve­zetőt, egy olyan állam egyik vezetőjét figyeli a dolgozó nép közössége, amely mindig és nyíltan vallotta a materializ­mus igazságát. A vezetőről azt tartjuk és valljuk, hogy rátermettsége, hozzáértése ( és nem utolsósorban tisztán — vagy, ha úgy tetszik: tisztább­­látása emelte egy-egy közös­ség élére. Akarva, akaratla­nul úgy tekintik őt is, mint azt, aki tetteiben az állam politikai és ideológiai céljait példázza, fejezi ki. S ez, s így már ismét nem magán­ügy, nem a lelkiismeret sza­badsága, hanem a szabadság lelkiismerete. A VALLÁSOS TÖMEGEK is megtanulták becsülni kommunistákat és zömükben a megtanulták igen sokan be­csülni azt, aki tagsági könyv­vel, vagy anélkül, nem a val­lásos ideológia talaján áll. Mert a lelkiismereti szabad­ság nemcsak azt jelenti, hogy mindenki lehet vallás«, de azt is, hogy lehet ateista, s hogy a materialista világné­zet hirdetése, az idealizmus­sal szembeni elvi harc nem mond — mert nem is mond­hat ellent — a szabad val­­lásgyakorlás jogának. Nyilvánvaló: az emberi, el­vi­­ magatartás megítélésében másnak kell lennie a mércé­nek, ha egyszerű, vagy ép­pen idősebb párttagról van szó, s megint másnak, ha ve­zetőről esik szó. Nem kön­­­nyű évezredes és már kora gyermekeszméléskor magunk­ba zárt eszmékkel, világnéze­ti formákkal szakítani. Van, akinek könnyebb, van akinek nehezebb­ szerepet játszik eb­ben nyilván a műveltség, tanulás volt és jelenlegi le­­­hetősége, a környezet, az a „társadalom”, amely a nagy egészeként, még nem zárkóz­hatott fel a materializmus igazságához. Sok béklyó, csa­ládi kapcsolat, nemegyszer szülők, nagyszülők nehezen elviselhető haragja, családi kiközösítés, vagy éppen csa­ládon belüli perpatvar nehe­zítheti és nehezíti is a bátor és nyílt állásfoglalást. Az is tény, hogy sokszor már csak üres formaságnak tűnhetnek az egyházi szertar­tások, amelyek alkalmat és ürügyet szolgálhatnak holmi ünnepségekre, családi össze­jövetelekre, avagy csak egy­szerűen a békesség-óhajtás húzódik meg mögöttük. Mégis a jog és „illem” oldaláról nézve, a forma tartalmat jelent, elveket, igazságot, vá­­s­­ágnézetet. Hogy nem kön­­­nyű szembeszállni a maradi­­sággal, a konzervatizmussal? — ki tagadná ... De a kom­munisták, a nép soraiból ki­emelkedett vezetők egyik és nem is kis feladata éppen az ezek ellen való harc. A harc­ról való lemondás a holnap­ról való lemondást jelentené, így és ezért aztán nem egy­szerűen illem, hanem becsü­­­let, állásfoglalás, példaadás és szocializmus építésének ügye, gondja is mindaz, ami­ről a három mondat kapcsán szólni, írni kellett. HIT ÉS SZABADSÁG — nem ellentmondás ez, hanem a legnagyszerűbb azonosság. Hinni a holnapban, az em­berben kell!

Next