Pest Megyei Hírlap, 1983. január (27. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-29 / 24. szám

8 PEST MEGYEI HÍRLAP MAGAZIN Vendégségben Nógrád megye M­adách Imre és Mikszáth Kálmán nevét hallva, mindenütt a palócok földjére gondolnak. Az országjárók a balassagyar­mati Palóc Múzeum emlékszobáiban, Csesztvén és Horpácson gyakorta megállnak az emléküket idéző tárgyak előtt. Salgó várá­nak romjainál Petőfi Sándor Salgó című versének sorai jutnak eszünkbe: Nógrád s Gömör közt hosszan nyúlik el I A Mátra egyik erdősé­­ges ága, / Miként sörényes, elfáradt oroszlán / Nézvén sötéten mesz­­sze tájakig. Ez az esztendő pedig éppen Madách Imre emlékév, a költő 160 éve született és száz éve mutatták be Az ember tragédiáját. Ma­dách személyes példát adott azzal, hogy „vidéki magányában’’ is maradandóan érvényes életművet hagyományozott ránk. Nógrád megye tehát bizonyára ismertebb az irodalomban, mint az, hogy van-e ma és milyen irodalmi élet Nógrádban? A régi irodalmi hagyományok elsősorban a korábbi megyeszékhelyhez, Balassagyarmathoz, az újabbak inkább Salgótarjánhoz fűződnek. Ezek helyi földolgozásai közül két művet említünk: Leblancz Zsolt­­né: Irodalmi emlékek nyomában Nógrád megyében 1—5. (Salgótar­ján, 1966—1971) és dr. Szabó Károly: Balassagyarmat az irodalom­ban (Balassagyarmat, 1972) című füzetsorozatát, illetve kötetét. Az 1945 utáni irodalmi tevékenység áttekintése még várat magá­ra. Vannak-e ilyen hagyományok? Igen. Csak példaként említve, 1948-ban jelent meg Vándortűz címmel a Magyar Irodalmi Társasá­gok időszaki értesítője Salgótarjánban. Ugyancsak itt látott nap­világot először 1954-ben a Palócföld, vékony kis füzet formájában. Ez a hatvanas esztendőkben évi négy alkalommal jelent meg, 1973- tól pedig évi hatszori megjelenéssel folyóiratként kerül az olvasók asztalára, Végh Miklós szerkesztésében. Salgótarjánban 1979-ben jelent meg a Palócföld Könyvek első kötete, az Ébresztő idő című antológia. Ezt követte 1981-ben Laczkó Pál Szalmakomiszár és Kelemen Gábor Bakszekér című elbeszélés-, illetve riportkötete. A könyvsorozat a jövőben folyta­tódik a Karancs­alji városban. Talán nemcsak ez a kis északi or­szágrész gazdagodik általa. T. E. Bános János: Ecsegi földre Ide kellene feküdni erre az ecsegi földre s mint lepedőt húzni magamra dilinkós felhőt — örökre fölkacsintani a rózsafára néhány verebet kisajtolni s beléfeledni a mába Szeretni is itt kellene visszanyírni a bajuszomat olyan az arcom mint a tél, s a mindenes patyolat itt kellene összekeverni a sorszámokat s mint tombolát kihúzni a harangokat míg elvonul a délibáb Itt kellene magunkra venni a fészert s tetejét seholsincs oldalát a rakétákat mint csikket elnyomni egy s ha senki se látja hamutartóban rágyújtani egy szilvafára Kelemen Gábori N­agyanyám ballag a lucskos téli utcán: körültekintően vigyáz­za óvatos lépteit, kezében ott az elmaradhatatlan — és sohasem üres — szatyor is. Celofánba csomagolt túróslepényt tesz az asztal sarkára — Délelőtt sütöttem, gondoltam, hogy hozok nektek is belőle —, köténye zsebéből pedig előkotor egy darabka papírt. — Hatvanból sikerült megszerez­nem a Dóri címét, írhatnál neki, ha van egy kis időd. Nem áll rá az én kezem az ilyesmire, írok, mama, hogyne írnék. Ez a legkevesebb. — A bólintást éppen követné hangos igenlésem is, ami­kor észreveszem, az elmulasztott le­vélírás mellett más is nyomhatja most nagyanyám lelkét. — Nem köszön a Stork Bözsi — mondja szomorúan. — Ez még csak hagyj­án, de ha vénségemre én kí­vánok neki illendően jó napot!, akkor sem biccent vissza. — Rád is megorrolt Bözsi né­­ném, mama? — Rám is. Meg mindenki másra, aki a famíliádhoz tartozik. Magukra ismertek egy írásodban Storkék — a lányuk hozta nekik az újságot Pestről —, most aztán örök a harag. Hogyisne, amikor világcsúfja let­tek, merthogy nagydobra verted, miként bántak el az öreganyjukkal. —, Sajnálom a kellemetlenséget, mama, sajnálom. Én csak segíteni akartam... — Húzza csak Stork Bözsi az or­rát, tudom, hogy segíteni akartál. A kislibáknak is, ugye, annak ide­jén, mégis mennyire megvertek. Anyám kezében megáll a vasaló, nagyanyám morcos arca kisimul és mindhárman kacagunk. — Emlékeztek még arra? Szá­mon tartott csínyjeim legemlékezete­sebbje a libaeset. Anyám egy pillanatra ráncolja a homlokát, kutat az emlékezetében és nagyanyámhoz fordul. — Négyéves lehetett a gyerek, én meg — ha jól emlékszem — a hús­véti vásárba indultam. A kép itt van előttem, mintha csak tegnap történt volna. Anyám kora reggel pakolt a háziko­sarába, hogy az erdőn keresztül idő­ben megtehesse a tizenegynéhány kilométeres utat a húsvéti vásárba, én meg hallgattam a felnőtteket. — A lúdra ügyeljen anyu, nagyon ügyeljen! Rosszul jött ki minden. Ma van a vásár, meg mása kelnek a kislibák is. Anyám útnak indult a többi vásá­rozó asszonnyal, nagyanyám meg vitt magával a falu másik szélére, magához. Egy óra múlt el? Talán kettő? Nem tudom, de egyszer csak eszembe jutott a fonott kosárban ülő lúd és újra hallottam a reggeli mondatot is: A lúdra ügyeljen, anyu, nagyon ügyeljen! Töredék Trappoltam végig a falun, a ve­gyesbolt előtt pedig egy kíváncsi kérdezőnek odakiáltottam az egyetlen szót, ami állandóan hozzá­tartozott a futásaimhoz: Szökök! Szaladhattam a Hedronynak, az Acsádnak, a Rovenkának, a Rózsa­­málynak, az alvégről a felvégre — vagy fordítva — mindig megkérdez­te valaki: — Hova szaladsz, te gyerek? — Szökök — lihegtem futás köz­ben. Na végre, itt a mi öreg házunk, a kihalt udvar sarkában ott gun­­­nyasztott egy rozzant disznóól. Óva­tosan nyitottam a karám ajtaját, a belső ólban pedig disznó helyett lu­dat láttam, ott trónolt egy szalmá­val bélelt fonott kosárban. Megáll­tam előtte, egy kicsit féltem ettől a hatalmas jószágtól. Hogyan is szok­ta anyám felemelni? Közelebb lép­tem, a lúd meg felém nyújtotta kecses nyakát, széttátott, sárga cső­rének közepén ott rezgett egy hos­­­szú vörös nyelv. Szszszszszszsz... szszszsz... szsz.. 1 — Az anyád! — fejem nagyot koppant az áldeszkában, amikor rémülten vadállattól­ hátráltam e félelmetes Nagyobb csirkefogó voltam ám én már ekkor, mint hogy egy tojást ülő lúd kifogjon rajtam. Addig-ad­­dig mesterkedtem, míg egy karóval az ól legtávolabbi sarkába tuszkol­tam a ludat, a fészekaljban pedig ott virítottak a piszkosfehér, jókora tojások. Leguggoltam, az érintéskor a tojások melege szinte sütötte a kezemet. H­opp, mi ez? Valami csipog. Hal­kan, vékonyan, mintha nagyon messziről jönne a hang. Kis kezem­mel a tojások közé túrtam. Nocsak, az egyik meg eltört. Felemeltem, aztán ijedtemben majdnem eldob­tam, merthogy a csipogás a tojás­ból, egy háromszög alakban felpat­tant picinyke nyíláson keresztül hallatszott. — Nyughass, te! — A karóval az ól sarkában mérgesen sziszogó lúd felé böktem és vizslattam tovább a tojásokat. Jé, ez is törött... ez is ... meg ez is... Lekuporodtam mellé­jük a szalmába. Újra kézbevettem egy tojást, rés mintha nőtt volna a héjon, erő­­­sebb lett a csipogás is. Ez az a pil­lanat, amikor különös érzés lett rajtam úrrá. Ez a szegényke jószág itt kínlódik a tojásban. Szenved, s akárhogy erőlködik, nem tud kisza­badulni. Olyan kínja lehet, mint ne­kem, amikor bedugtam a fejem egy cserépkorsóba, s amit csak olyan áron tudott tőlem megszabadítani nagyanyám, hogy velőtrázó ordíto­­zásom közepette apró darabokra tört egy fakanállal. Semmi baj, libuskáim, semmi baj. Majd én segítek rajtatok. Piciny körmömet a repedt tojáshéj alá tet­tem és nagy darabokban lefejtettem a libáról. A másodikról, a harma­dikról is ... Mindről, mind a tizen­kettőről. Csúnya, alaktalan, ragadós kis állatkák rezsegtek a zizegő szal­mán, csak azt nem értettem, hogy miért olyan sok a vér. Később, amikor megérkezett nagy­anyám, a lúd már újra ott ült a koraszülött kislibákon. Nagyanyám belépett az ólba, meglátta a véres szalmát és fordult is nekem. — Mit csináltál? Mit csináltál már megint, te égetni való? Szaladtam még időben, ahogy a lábam bírta, a harangláb felé. Messziről hallottam nagyanyám jajveszékelését, hogy anyám szíjat hasít a hátamból, mert oda van ti­zenkét liba. Tizenkét vasárnapi ebéd, majdnem két párnába való toll. Ezen a napon még egyszer sza­ladtam, immár anyám elől. Érde­kes, a verésre nem is emlékszem, csak azt látom magam előtt ma is, hogy lohol utánam mezítláb, s ami­kor elkap és üt, nem fáj semmi. Csak a mezítelen lábát nézem, mert a lábujjai között vért látok. Meg­alvadt és megszáradt vért, éles, sö­tét kontúrokkal a lábujjak között. Este pedig, amikor a lábát áztatja, panaszkodik a több mint húsz kilo­méteres gyaloglásra, kerre, a rossz lábára,a vásári te­l­ihúzza a villanyvasalót anyám, az ablak felé emeli a hófehér, virággal hímzett kötényt . Ez így jó lesz a dinsznótorra —, nagy­anyám még mindig a kezében tartja a cédulát Dóri ózdi címével. — Érdekes, minden liba megma­radt akkor... A kétkedő hangsúly félreérthetet­lenül jelzi, hogy ma is alig hiszi el ezt a csodát. Talán álmélkodna még tovább is, ha meg nem szólalok halkan és bizonytalanul: — Én segíteni akartam, csak se­gíteni. 1983. JANUAR 29., SZOMBAT Szlovák táncok Czinke Ferenc műve Tamás István versei Mezítláb gyere a virágok parazsán szerelmünk ligetébe édes Ölelésemben mezők megvetett ágya a rét s dunnázva fölé gyűrűznek gyapjas éjek­kel magvazó vágyakozásaid bimbós bokrétáját szorongatva óh hidd ha szemem illatos csillagzáporában fürödve megállsz kalászból font arany öv lesz a karom derekadon S vigyázó pásztortüzekként lángot vet a boglyák csipkés lehelete szerelmem meglásd Hullámzó hajadra halk rezdülésben az órák kibomló csókunk fürtös ernyőbe borult olajágáról ajándékozzák majd harmatozó örömkönnyeik Gyere­­h gyere velem édes Cséphadarók útkaparók kereszt­törvénye szerint élünk Garádicsok menyegzős mennyekbe vivő kaptatója menetelésünkre szirmokkal hintve s két oldalt biccentő papsipkákkal szegett díszszázadban mikor feldübörög délceg iszkolásunk Betájoltan vedlik a feslett parádé Vezényszavak csattannak imáinkban az angyalok arcán Szepesi József versei Semmittevés Nappalokká nőtt percek lebzselnek lusta korzón. Hűvös, hétközi csendet mustrál az ég gyanakvón. Fényes szellőkacagást zsarolnak rongyos árnyak. Koldus az élet. Minden árt, de semmi meg nem árthat. Bérlők Részeg és félbolond bérlők szapulnak — szomszédaim. Megértem őket, emberek. Nem való nekem ez a hely, vadonban kéne élnem, vadul, vadak közt, társtalan. Én Itt őszinte nem leszek. Beszövik átkaikkal versem, mint pókok a redőnyt. Át kéne ezeket költeni.

Next