Pesti Hírlap, 1993. július (2. évfolyam, 151-177. szám)
1993-07-27 / 173. szám
2. (152.) ÉVFOLYAM 173. SZÁM 1993. JÚLIUS 27., KEDD Pestig Hírlap A Ha Tóth Bálint valaki, azaz költő, akkor nem azért lakik nyáron Nagykovácsiban, télen meg Budán, mert úri kedve úgy tartja, bár ez utóbbi sem volna elképzelhetetlen. Ám — míg kibuszozom a világ egyik legszebb vidékére, hol még sosem jártam — inkább abban a hitben próbál meghagyni engem az én Istenem (katolikus lévén, házigazdáméval megegyezően), hogy az egyik évszakban innét, a másikban meg onnét lehet szebben látni a csillagképeket. Tóth Bálint verseiből is kiolvasható, hogy többmúzsányi ihletet sugározhatnak azok onnét fontról néha, mint e földi valóság csillagszemük Térképük ott a kis sárga parasztház egyik falán is, azt nézegetem, mert bekergetett bennünket a nyári zivatar. Még időben értem tehát Nagykovácsiba, a zuhé előtt. Előbb az 56-oson, aztán a 63-ason, mint Benjámin László hatvanas évekbeli versében, amikor e soroknak is keresgéltük számmisztikáját. Bálint úr — miközben a sorsról ejtünk néhány szót — szeretettel emlékszik Benjáminra — nehéz esztendeiben ő is lendített valamit a megkésett első kötet kiadásában. Mint annak címe is mutatja: „nehéz örökség”-e volt a költőnek. A hetvenes évek végén üzente innét, Nagykovácsiból — idézvén példaképeit — „Nyakas legények, hajlott öregek /, mikor az Örsre hívatták be őket /, mert tudták azt, az ember úgy erősebb /, ha háta mögött tudja az életet, / csak annyit szóltak indulás előtt: / Fölveszem a halálos ingemet.” Ha valóságosan nem is jutott odáig, mint e költeményben, átélte, mert megélte, milyen lehet az az érzés, amikor bármi megtörténhet az emberfiával. S ha ráadásul ez utóbbi poétává is akart lenni Magyarországon, akkor még érthetőbb, miért hozott ide az 56-os, majd a 63-as a nagykovácsi parasztházba, ahol olyantól kérek eligazítást bizonytalanságaimban, aki előbb Rákosi, utóbb Kádár börtönében is ült: összesen öt évet jobb lenne a költészetről beszélgetni, de mostanában másra kíváncsiak az emberek. VERESS MIKLÓS — Persze, a Csurka-ügy! — Tóth Bálintnak nem nagyon van ínyére, el is kezd szöszmötölni a konyhában, távolról hallgatom morfondírozását, hogy minek ilyesmikkel előhozakodni, de végül kimondja a véleményét is. — Nézd, engem úgy ismernek, hogy sohasem mondok egy rossz szót sem az írótársaimról, pláne olyan valakiről, aki ugyanúgy megszenvedte a forradalom utáni éveket, mint én. Az író azért író, hogy leírja, ami vele is megtörtént. Ebben a háromperhármas-ügyben — amelyet annál nevetségesebbnek érzek, mennél többet nyilatkoznak róla — sem az a bántó, hogy ami történt, megtörtént, hanem az, hogy Csurkától azt várta volna az ember, amikor politikai pályára lép, fölvilágosítja az elvbarátait legalább: nézzétek, ez meg ez volt, nem tagadom. S akkor két lehetőség van: vagy vállalják ezzel a sorsával együtt, szőröstülbőröstül, vagy azt mondják, hogy akkor jobban teszi, ha megmarad „csak” írónak. Azért nem értem Csurkát, mert tudhatta volna, hogy előbb-utóbb valaki majd előhozakodik ezzel az aláírás-esettel, s akkor már csak magyarázkodni lehet. A másik ezzel kapcsolatos ámulkodásom, kérlek szépen, az, hogy nem értem a biztonsági szolgálatot sem, mert mit várhattak valakitől, akinek ha valamiféle jelentést kellett volna gyártania, akkor is úgy játszhatott velük, mint macska az egérrel; szóval, jól körülnéztem volna én is abban az ügyosztályban, ahol bárki intelligensebb lett volna Csurkánál. Különben is nevetségesnek tartom, hogy bármelyikünk olyan meglepőt tudhatott volna — akár te, akár én, akár egy harmadik társunk — mondani a másikról, ami nem volt köztudott dolog. Ráadásul, ha valaki valóban kompromittáló dolgokat közölt volna valakiről, annak azzal kellett volna szembenéznie, hogy úgy jár, mint 1849 után Kuthy Lajos, akiről sokan állítják, hogy nem volt olyan rossz író, amint kortársai vélekedtek róla aztán, hogy jellemhibáira rájöttek. Meggyőződésem, hogy Csurka még közvetve sem ártott senkinek, csak magának. Azt a gyomorbajos főnökét kellene faggatni a BM-nek, akinek a kezében összefutottak a szálak, hogy mire volt jó ez az operettbe illő beszervezés. Egyrészt azért, mert amúgy is ott voltak a hivatásosak, másrészt sokkal egyszerűbb, ha valaki valamit meg akar tudni, rákapcsolódni a legjelentősebb írók telefonjára, s lehallgatni azokat. Persze, itt azért különbséget kellene tenni az ötvenes és hatvanas-hetvenes évek között. — Mint a költők többsége, te is jártál mindazonáltal olyan irodalmi társaságba, ahol feltétlenül megbízott mindenki mindenkiben. De nem fordult-e elő, hogy mégsem ártott az óvatosság? — Nézd, kérlek, engem az első börtönéveim után, amikor szabadultam, sokáig figyeltek. Erről már eleget beszéltem, mert úgy megmaradt bennem a látvány, ahogy egy szőke pasi néz be a Várkert felől az ablakomon, mikor borotválkozom. Aztán megyek át a hídon, mert akkoriban fizikai munkát végeztem Csepelen, a ketteshez, s kopognak mögöttem a léptek. Nem féltem, de azért beleborzongtam, hogy mi történhet, ha belelök a Dunába, s aztán azt állítják, hogy a pszichopata költő üldözési mániájában öngyilkos lett, vagy ilyesmi. De azzal, pláne később, hogy ki mit mondhat rólam, nem törődtem. Ezt többes számban is kijelenthetem, mert emlékszem, hogy egy írószövetségi választás előtt, abban az időben a lengyeleknél Jaruzelski vette át az uralmat; összejöttünk a Rózsadomb vendéglőben Csoórival, Csurkával, s ki is volt még ott, hát Fodor, természetesen, meg Hernádi, s észrevettük, hogy Marschall Laci volt ott még meg szegény Kiss Feri is, szóval, sokan, észleltük, amint a szomszédos asztalnál igen figyel bennünket valaki. Csoóri akkor fölállt, odament ahhoz a férfihez, s nagyon barátian azt mondta: Nézze, látjuk, hogy érdekli a társaságunk, kérjük, üljön át hozzánk, mert mi nem tervezünk összeesküvést, de ha közelebb van, akkor jobban értesül, mi pedig szeretnénk, ha pontosan arról értesülne a hatalom, ami valóban elhangzik. A pasi egy ideig szabadkozott, aztán végül is odaült. Ez persze már 81-ben történt. Akkoriban már lehetett olyasmivel viccelődni, hogy beleszóltunk a telefonba: Őrmester elvtárs, cseréltessék le már a készüléküket, mert ez az orosz gyártmányú nagyon kattog! — Egyszóval, a művészértelmiség úgy védekezett, hogy nem vette komolyan már a veszélyt, s ezzel mintegy azt jelezte, hogy veszélytelen. De ezt nem mindenki hitte el... — Mi annyi mindenen túl voltunk már, hogy az több történelmi diplomával fölér. 1956 után tudtuk csak meg igazán, hogy a nyugati értelmiséget hogy meg tudta mérgezni, téveszteni a bolsevizmus, pontosabban a sztálinizmus. Hogy egy Aragon ódát képes írni a GPU-hoz, hogy Sartre elítéli ötvenhatot, hogy olyan nagy tudósok képesek voltak bohóckodni, mint a Frédéric Joliot Curie meg a felesége, vagy Picasso, vagy a Bertrand Russel... na neki legalább köszönhetünk valamit! Gáli Jóska és Obersovszky Gyula neki köszönheti az életét, mert kijelentette, hogy ha kivégzik őket, lemond a Béke Világtanács elnökségéről... *** A zivatar közben még távolodtát jelzi, az eső csillapodni látszik, s veszem azt is észre, hogy egyre közelebb kerülünk a jelenhez, pedig valójában Tóth Bálint életének régebbi, kevésbé vidám pillanatai magyarázzák mostani véleményalkotását, nyugodt és derűs lelkiismeretét. Pedig fullasztó lehetett: „Az a lélegzetvisszafojtott csend az országnyi sötétzárkában...” 1951-ben ítélték el hat évre, mert egyetemista társaival együtt valamiféle utópisztikus célú társaságot alapítottak, a vallás és szocializmus eszméinek egyesítésére és a Közép-Európai Egyesült Államok létrehozására. A hivatalos nyelv a latin lett volna. Ma ez ugyanolyan röhögni való, mint Tóth Bálint szerint ama bizonyos három per hármas ügyosztály, de akkoriban komolyan vették. Halálos komolyan. De valahogy rá kellett jönniük a magukat szocialistának valló államvédelmiseknek, hogy van egy ilyen igú társaság. Le kellett bukni. Valamin. S ez se volt akármilyen mű. De nem vers, ha valaki arra gondolna, azoknak a története későbbi. *»* — Ott volt a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja, szóval, az SZKP története, amelyet széljegyzetekkel láttam el, képzelheted, milyenekkel! Ez ott volt kölcsönben egy barátomnál, aki lebukott, a srácot elkezdték nyomorgatni, aztán fölgöngyölítették az egész névsort. Mellesleg nem is lett volna joguk hozzá, mert a mi társaságunk önként felhagyott a szervezkedéssel, de ez már nemigen érdekelte az ávósokat. Meg az sem, hogy ez voltaképpen önképzőköri tevékenység volt, ahogy azt Bertha Bulcsu adja a számba. Mi elálltunk a szervezkedéstől, mert tudtuk, hogy a diktatúrát csak kívülről lehet megdönteni. De hát az ismerősöm nem is ezen bukott le, hanem azon, kérlek szépen, hogy benne volt az Antibolsevista Ifjúsági Gárdában, amitől röhögőgörcsöt kaphatsz, mert ezt az elnevezést gúnynévként adták, de mi aztán vállaltuk, mint a francia festők az impresszionista nevet. A röhögőgörcsöd fokozására még azt is hozzáteszem, hogy nem is ezen, hanem azon, hogy volt két srác, akiknél megvolt az egész névsor, rajta egyébként az én nevemmel, holott erről nem is tudtam. Diszszidálni akart, s ehhez, na, a nagy magyar összeesküvők tipikus példája, mit gondolsz, kit kaptak ki maguknak — hát az első ávóst, aki vállalkozott arra, hogy elvezeti őket a határhoz, persze éppen jó szándékú antibolsevistát alakított. Ott, amikor belevezette őket ávós haverjainak karjaiba, megemelte a kalapját, s közölte a fiúkkal, hogy legközelebb az ügyészségen találkoznak. Ki is végezték mindkettőt, igaz, bevallottak keményebb dolgokat is: leütöttek egy rendőrt a pisztolyáért, meg fölrobbantottak egy bakonyi vasúti hidat, nohát, gondolhatod, hogy nem biatorbágyi nagyságút, mert ez jel lehet a további szervezkedéshez. Ez volt az utópiájuk, hogy lám, lám, és magyar, áll Buda még... Valahol megvan a kivégzési jegyzőkönyvből a másolat is. Na, mindegy, a lényeg az, hogy volt egy névsoruk ugyebár, azon rajta volt közös barátunk, s így eljutottak hozzánk. Az akkori törvények szerint öt évtől a kötésig bármit kaphattunk volna, nekem hat évem ment rá... — És még egy fél ’56 után! — Igen, de az csak vizsgálati fogság volt, s ráadásul csak versek miatt. Az úgynevezett Füveskert-füzeteket keresték rajtam, amelyben Kárpáthi Kamil, Béri Géza és Gérecz Attila versei is szerepeltek, mert egy időben ilyen kis költőtársaság gyűlt véletlenül össze a váci börtönben. Na már most ezeket a verseket Tollas Tibor másolta le, ki a forradalom után Nyugatra került, s a Nemzetőrt szerkesztette. Engem azzal gyanúsítottak, hogy kijuttathattam volna a kéziratokat külföldre, s ha ezt be tudják bizonyítani, akkor kémkedéssel vádolhatnak. Ez — szerencsémre — nem sikerült, s így fél év múlva szabadultam, így mindazt, amit sokan mások, nem éltem át. — Az írók, színészek, börtönök című interjúkötetben, Bertha Bulcsu interpretálásában hosszan beszélsz arról, hogy nem féltél. Ma is így tartod? — Inkább úgy fogalmaznék, hogy a dühnek volt óriási szerepe abban, amit elviseltem. A dühnek, hogy velem bármiféle lealacsonyító dolog megtörténhet, ezért igyekeztem ellenállni. De, kérlek szépen, amikor ott volt Pintér tizedes, aki félelmesebb volt, mint egy Drakula, szóval, el tudom képzelni, hogy bárki beijedhetett. Nagyképű hazugság csak, hogy az ember ilyen meg olyan hős tud lenni, én kénytelen voltam rájönni, hogy még olyan példaképeimet is megtörték, mint Mindszenty. Csak beinjekcióznak valakit, és már nem az történik, mint a jobb kémfilmeken manapság. Nekem — bizonyos szempontból — szerencsém volt néha. Amikor például kurtavasba vertek, önkéntelenül megfogtam a kezét — ez reflexszerű volt — annak a hóhérjancsinak, aki hátrakötözte, mire az elvigyorodott: Baszd meg, ennyire tetszem? Utána már két óra hosszat voltunk így — olyan nyugalom vett rajtam erőt, hogy a beethoveni Örömódát fütyörésztem, hiába cidrizett a barátom mellettem, hogy ezért külön is megbüntetnek. Amikor pedig magánzárkára ítéltek, kivívtam a smasszerek elismerését is, akik nem tudhatták, hogy mit ér az egy költőnek, pláne, ha istenhívő, és ráadásul üres pillanataiban ki tudja találni minden nap, minden óra, minden perc liturgiáját. Sokat szenvedtem, de lelkileg nem tudtak megtörni, s ezt nem csupán vallásos hitemnek köszönhetem talán, de annak, hogy ha másként nem, fejben elkezdtem verseket írni. Kárpáthi Kamilnak és a költőzárkának ajánlottam például az Aere perenniust, amely adalék ehhez. „Ha meghalok, társaim, írjatok meg, / s a művetekben élek majd tovább... Nincs gyermekem, s ha a sors megtagadná, / hogy arcom önkezem mintázza meg, / majd a jövőnek tisztán felmutatnak a sohsem múlót alkotó kezek”. Ha ebbe belegondolsz, megértheted, hogy csak saját magamról beszélhetek, mert nekem ez volt a megtartó hitem, s nincs jogom mások fölött ítélkezni. De visszatérve Csurka Pistára, azt is vegyük már fontolóra: mi egy huszonéves, apjáért, a jövőjéért aggódó, s ráadásul összevert fiatal aláírásának súlya annak a pufajkásnak a gaztettével szemben, aki fegyvertelen tüntetőket golyószóróztatott le; vagy hóhérokéval, akik ötven forintért meg néhány deci pálinkáért kínoztak embereket, anélkül, hogy tudták volna: vétkeztek-e vagy ártatlanok? S közben Csurka érez lelkiismeretfurdalást, míg a hóhérok hallgatnak elégedetten. Tulajdonképpen ott kezdődne az igazságtétel, a valódi, ha így mérnénk föl az igazi bűnösök valódi szerepét, mondjuk, 1944- től... Halálos ingek Tóth Bálint költő ezzel leakasztja édesapjától rámaradt kettős távcsövét, mely éjszakai vadászatokhoz is megfelelő, jelezvén, hogy a buszon indulásáig való időt már jobb lesz, ha valóban valamiféle agyszellőzködésnek szenteljük, s fölinvitál az aszálytól szenvedő hétszilvafák közt a szénafűben a hegyoldali telek legtetejébe. Onnét nézzük azt, amit Nagykovácsinak neveznek: piros tetőket, erdőket, hegyhátat. Engem zavar kissé ez a többdioptriás szerkentyű, mert befelé nézek. Grúziát látom, ahol — mintha megsejtenék benne, amit átélt — a költődelegációból Tóth Bálintot választják ki maguknak a georgiaiak valódi poétául, ő pedig annyira beleszeret abba a tájba, hogy a reptér egy sarkában füvet szed emlékül. Pedig már vett egy dísztőrt, kindzsárt is. Közben ottfelejti útlevelét, oda se neki, külön autón hozzák utána az aerodromra. Addig vár a repülőgép. Tóth Bálint zsebében a fűvel, a csomagtartóban a kindzsállal biztonságban tudja magát, visszaint mosolyogva, mintha valamikornak, egy országnak. Aztán Moszkváig alszik, végigálmodik egy történelmet. LÁSZLÓ GYULA GRAFIKÁJA INTERJÚ 13