Pesti Hirlap Vasárnapja, 1931. július-december (53. évfolyam, 27-51. szám)
1931-07-05 / 27. szám
Pecti HIDI AD VASÁRNAP ■ L || I I IBI Im Bin ■ 27. SZÁM — ■■ VASÁRNAPJA» ÉLETKOR. Hol az a szabály, amely megmondja, hogy ki az öreg, és ki a fiatal? Olvasom az újságot. Szemembe ötlik egy napihír. A cime: „Meggyilkolta öreg férjét“. A cim után így folytatja a lap: „Miskolcról jelenti tudósítónk: Ma reggel holtan találták ágyában Csonka Márton negyvenegyéves kereskedőt“. A többi ezúttal nem lényeges. Szóval a negyvenegyéves férj, az már öreg férj. Ránéztem a nyomtatott betűre és megcsóváltam a fejem. Ejnye, hogy az ördög vigye el, hát a negyvenegyéves férfi már vénembernek számít?De ez még semmi. Olvasom a másik cikket. „A Kossuth Lajos tér járókelői tegnap délután nagy utcai botrány zajára lettek figyelmesek. Egy idősebb úr már régóta feltűnő izgalommal sétált le s fel a gyalogjárón. Később egy fiatal pár jelent meg az utcán, erre az idősebb úr nekik esett és úgy a férfit, mint a nőt ütlegelni kezdte. A verekedőket az utca közönsége választotta széjjel, majd pedig megérkezett a rendőr. Az igazoltatás folyamán kiderült, hogy az idős úr Csontadiák Teofil harminchatéves mérnöke, stb. A történet egyéb részei ezúttal szintén nem tartoznak a tárgyhoz. Ez már több a soknál. Hát aki harminchatéves, az már „idős úr“? Elkezdtem én ezen gondolkozni. Az ilyen újsághíreket bizonyára igen fiatal hírlapíró írja. Mondjuk, huszonkét esztendős. Visszaemlékszem a magam huszonkét esztendős korára. Mikor éppen a fele voltam mai koromnak. S ahogy ebbe a hajdani koromba visszanézek, megpróbálom felidézni akkori szemléletemet: hogyan gondolkoztam egy harminchatéves, vagy pláne negyvenegyéves úrról? Mi tűrés-tagadás, csakugyan „idősebb úr“-nak tartottam az ilyet. Most pedig nem veszem éppen jó néven, ha a mai huszonkétéves néz rám ugyanilyen szemmel, pedig kétszer annyi vagyok, mint ő. Nem jól esik, ne tagadjuk. Emlékszem, milyen furcsán éreztem magam egy köszöntés alkalmával. Az utcán találkoztam egy jó ismerősömmel, fiatal repülőtiszttel. Elmenőben előre köszöntem neki, mert mindenkinek előre köszönök, csak annak nem, aki merev gőggel a szemem közé néz és várja. Egyszóval azt mondtam neki: szervusz, ő erre igen nyájasan így felelt: szervusz, kedves bátyám. Tyü, a kiskésit neki, nagyon szívén döfött engem az a szó, hogy „kedves bátyám“. Harmincegy éves voltam én akkor. De az illető katonatiszt huszonnégy volt. Jóval fiatalabb, mint én. Az igyekezet is látszott rajta, hogy megtiszteljen és előzékeny legyen hozzám. Fejcsóválva mondogattam magamban, hogy nekem ugyan megesett, már én is „kedves bátyám“ lettem. Bácsi. Ez is furcsa szó, hogy bácsi. Tizennégy évvel ezelőtt egy jóbarátom négyéves kisleánya úgy hívott engem, hogy bácsi. Természetes, hogy úgy hivott, egy négyéves kisleány nem is szólíthatja másként a felnőtt férfi ismerősöket. Akkor én harmincéves voltam és családos ember. Ugyanakkora fiam volt, mint az a kisleány. Aztán elmúlt öt esztendő. A kisleány kilencéves lett és természetesen tovább is bácsinak szólított engem, a harmincötéveset. (Mert az a borzasztó ebben a dologban, hogy ha más öt évet öregszik, ugyanakkor — mondhatnám: automatice — mi is öt évet öregszünk. Nincs kivétel.) Egyszóval megint elmúlt öt esztendő. A kisleány tizennégyéves lett és tovább bácsizott engem, a negyvenéveset. De most itt a baj. Az az ifjú hölgy, akit valaha a térdemen lovagoltattam, most tizennyolcéves. Társaságbeli hölgy. Együtt vagyunk meghíva vacsorára. Az utcán úgy vagyok köteles neki köszönni, hogy „kezét csókolom“. És már régóta nem tegezem többé, mint mikor a térdemen lovagolt, ő most már mit mondjon nekem? Tovább mondja, hogy bácsi? Én elvégre belemegyek, de hát őszintén szólva, ha például társaságban bemutatkozom egy tizennyolc éves hölgynek, aki elvégre férjes asszony is lehet, egy kicsit.. . hogy is mondjam ... talán mégis csak túlzás, ha azt mondja, hogy: „ó, nagyon örvendek, szoktam a bácsi írásait olvasni“. Bocsánat, hogy ennyire intim dolgokkal hozakodom a nyilvánosság elé. De az a két újsághír, amit fentebb szóvá tettem, mégis csak viszket egy kicsit. Ezennel felszólalok a negyvennégyes korosztály nevében. Tessék tudomásul venni, hogy nem vagyunk öregurak. Soraimat a huszonkétéves hírlapíróhoz intézem főként. Tudd meg, te huszonkétéves, hogy öreg az öregapád. Ezt meg akartam neked mondani, kedves bátyám, Harsányi Zsolt. 3