Pesti Hirlap Vasárnapja, 1933. augusztus-december (55. évfolyam, 32-52. szám)
1933-08-06 / 32. szám
legyező, szájában egy fogpiszkáló. Vannak emberek, akiknek a szájából állandóan fogpiszkáló fityeg. Rejtély, hogy honnan tesznek szert erre az örökkévaló fogpiszkálóra, mely már kora reggel ott lóg a fogaik között s késő este, sőt valószínüleg éjszaka is ott lóg, amikor alszanak, rejtély, hogy mit piszkálnak vele azután is, hogy csak egy pohár vizet ittak s rejtély, hogy miért szopogatják unos-untalan oly élvezettel, mint a sültcsirke csontját, hogy tulajdonképpen mit is jelent ez számukra, hogy az evés és dohányzás fegyverszünetein kívül, miért nem tudnak tőle megválni soha, de tagadhatatlan, hogy az egész világon vannak ilyen emberek és igen számosan vannak. Géza bácsi is közéjük tartozott. Gyorsan megebédelt, aztán ismét ledőlt kissé szundítani és estig szundított. Este azonban, amikor a föllocsolt, hűvös udvaron vacsorára terítettek, kiöltözve és megfésülve jelent meg, sokáig üldögélt közöttünk a gyertyalámpák fényénél, a csillagok alatt, asztalbontás után is s beszélt a találmányáról, az ő nagy találmányáról, mely egyszerre híres és gazdag emberré teheti őt, minket, valamennyiünket, órákig magyarázgatta nekünk ezt azegyszerű és mégis csodálatos találmányt, az alapelvét, a kivitelét és annak egyes nehézségeit, rágcsálva a fogpiszkálóját, hadonászva a fogpiszkálójával, az asztalkendőre egyenes és görbe vonalakat húzogatva a fogpiszkálójával, melyet a rajz világossága kedvéért néha sóba, paprikába mártogatott. Évről-évre hallgattam fejtegetéseit, de hogy mi a találmánya, hogy mi a lényege és az értelme, azt gyermekésszel még nem foghattam föl. "A többiek, a felnőttek is csak sejtették. Ezek egy darabig kérdezősködtek, aztán ürügöttek, elmosolyodtak s biztatták, hogy szerkessze meg, előbb látni szeretnék. Géza bátyám nem sietett ezzel. Mindenesetre fölcsigázta a várakozást. Ezermesternek, varázslónak nevezték. Ha szabad magamat igy kifejeznem, a mi szűk körünkben máris világhírre tett szert. Valahányszor megérkezett hozzánk, körülvették a rokonok és faggatták, hogy mi újság. Egyszer már egy ábrát is hozott, melyen piros és kék trónnal fel volt vázolva a terv s ezt titkolódzva mutogatta mindenkinek, lelkükre kötve, hogy el ne árulják, különben fuccs az egésznek, ötletét ellopják s mások zsebelik be a tenger pénzt. Főkép nagynénéim és korosabb barátnéik izgultak. „No, Géza, mikor leszel már milliomos?“ — sápitoztak a nyári haboskávéuzsonnáknál. — „De aztán meghivj majd a kastélyodba, de aztán felvégy a négyesfogatodba, de aztán ne szégyeld majd a szegény rokonaidat“ — évődtek vele , kedélyesen hátbaverték őt, majd hozzátették: — „Nézzétek, már most is szabadkozik, hiába, gazdag emberek ...“ ő elértette a tréfát, mosolygott rajta, de aztán egyszerre elkormolyodott s kijelentette: „Nem szabad az ilyesmit elhamarkodni.“ Nem, ő nem hamarkodta el. Évekig tartott, amíg találmányát megvalósította. Ez minálunk történt, egy észbehajló, szomorú nyáron, augusztusban. Előzőleg hetekig tárgyalt a mesteremberekkel. Asztalosok és lakatosok egymásnak adták a kilincset, folyton valami hibát talált munkájukban, visszadobta nekik többször, szidta őket, mint a bokrot, de végül mégis csak elkészült a minta s Nagyboldogasszony napján bemutatta nekünk. Éppen le akartunk telepedni az ünnepi ebédhez, amikor ő rejtélyes mosollyal intett a szobalánynak és a szakácsnénak és azok egy súlyosnak látszó alkotmányt cipeltek be, melyet az ebédlőasztal mellé helyeztek, egy kis asztalkára. Mi csak bámultunk. Egy simára gyalult favázat láttunk, egy körülbelül másfél méter hosszú és egy méter széles deszkát, azon különféle vasalkatrészeket, csapágyakat, forgósarkokat s két hatalmas, élesre fent pengét, mely egy fogantyúban végződött. Ez volt az ő találmánya, az ö gépe, az ö kenyérvágógépe, mely nevét örökké emlékezetessé teszi előttem. Minden fölösleges bevezetés helyett dolgozni kezdett. Kezébe kapta a frissen sütött, még szegetlen kenyeret s a deszkára erősítette, a számára lefektetett sínek közé. Megragadta a fogantyút, ami által párhuzamosan egymás mellé rögzített két penge mint egyetlen emelőkar a magasba lendült, aztán ez a két penge, ez a két nehéz lovassági kard, ez a két félelmetes szablya recsegve, csikorogva lezuhant a kenyérre, oly pokoli zajjal, hogy anyám elsápadt és befogta a fülét. Apám valamit kiáltott feléje, amit nem lehetett érteni s egyre integetett, hogy hagyja már abba. De ő nem engedte magát zavartatni. Még az se zavarta, hogy a kenyér egyszer-kétszer kiugrott a gépből, a földre gurult, mintha tiltakoznék a kíméletlen bánásmód ellen. Géza bátyám utána rohant, fülöncsípte a szökevényt, visszanyomta sinei közé s folytatta munkáját, tovább emelgette a nehezen forgó pallosokat és csatabárdokat, le-föl rángatta őket, az izomereje minden megfeszítésével, úgyhogy beleizzadt és belevörösödött, közben pedig, hogy a gép lármáját némikép ellensúlyozza, jókedvűen rikkantgatott és kacagott: „Sebaj. Több is veszett Mohácsnál Egy-kettő, egy-kettő. Vegyétek és egyétek. Megy ez, mint a parancsolat. Úgy megy, mint a karikacsapás. Darabold-darabold. No esztek? No nesztek. Kinek kell még? Először, másodszor, senki többet, harmadszor.“ Tíz-tizenöt perc alatt valóban földarabolta az egész kenyeret. Akkor leült a hirtelen támadt csöndben, megtörölte verejtékes homlokát s még mindig kacagva körülnézett, leste a hatást. Dermedten meredtünk rá. A kenyérvágógép föladata az volt, hogy örömüvi után szétvagdalja, elaprózza a kenyeret s ennek a föladatának határozottan meg is felelt, de működése oly meglepő és viharos volt, oly vegyes érzéseket támasztott bennünk, hogy nem mirigyért tudtunk szóhoz jutni. Sokáig hallgattunk. Valaki kifogásolta, hogy túlontúl zajos, valaki megjegyezte, hogy az alakja kissé ormótlan s a kések talán céltalanul is olyan hoszszuak. Géza bácsi bólongatott. Elismerte, hogy a találmány még korántsem tökéletes. Nem is egy hibája van, de száz és száz hibája, főkép a mi kontár-iparosaink miatt, de ezeket a hibákat idővel lassanként mind el lehet tüntetni. Gondoljunk az első mozdonyra, hasonlítsuk őket össze a mai mozdonyokkal. Semmi se megy egyszerre. Ami alakját illeti, az azért volt szükséges, mert ez a találmány nemcsak a mi országunknak szól, hanem minden országnak a világon, olyan országoknak is, ahol esetleg ilyen óriási kenyereket sütnek. Hogy van jövője, azt a vak is látja. Számos előnye közül csak azt emelte ki, hogy a kenyérhez alig kell hozzányúlni kézzel, a munkát úgyszólván maga a gép végzi el helyettünk. „Az elgondolás mindenesetre szép“ — szólalt meg valaki. „Szép?“ — kérdezte Géza bácsi kicsinylben s megállapította: „Gyönyörű.“ Bevallom, hogy nekem, mint gyermeknek, namcsak az elgondolása tetszett, hanem a kivitele is .