Képes Vasárnap, 1940 (62. évfolyam, 1-52. szám)

1940-05-26 / 21. szám

Az elmúlt hét háborúja és nemzetközi politikája A rettentő erejű német támadás új és ed­dig ismeretlen taktikával és harcászati mód­szerrel kezdődött. Ez az új módszer nincs el­lentétben a régi német támadási módszerrel, inkább annak továbbfejlesztése. A régi, Nagy Frigyes koráig visszanyúló „kannibáli“ straté­gia semmit nem változott, hanem inkább töké­letesedett, azzal az új taktikával s a szövetsé­geseket meglepő támadási metódussal, amelyet a németek most alkalmaznak a belgiumi és az északfranciaországi csatamezőkön. Ennek az új taktikának a lényege — amennyire az eddigi jelentésekből ki­vehetjük — a következő: a technika nyújtotta összes előnyök legteljesebb kihasználása (ami tüneményes gyorsaságot tesz lehetővé); a repülők, a tankok és a gyalog­ság legteljesebb összműködése; mozgás, soha egy pillanatra sem szünetelő támadás, hogy az ellenség sehol meg ne vethesse a lábát — nagy­jából ezek jellemzik az új német taktikát. A harctéri helyzet Az elmúlt hét péntekje a szövetséges had­seregek „fekete napja“ volt. A németek ellen­állhatatlan lendülettel törték át a Brüsszel előtti belga erődvonalat és bevonultak a vá­rosba, annak dacára, hogy az angol csapatok Louvain várost erős harcok közt védték. A szövetségeseket még egy másik, sokkal nagyobb csapás is sújtotta: Sedantól nyugatra a német seregek átlépték jó száz kilométernyi széles­ségben a Maginot-vonal folytatását, az úgyne­vezett Daladier-vonalat, s innét megkezdték az előnyomulást Franciaországba. Ezt a rést csak­hamar kitágították és Sedantól egészen Rethe­­tig nyomultak előre. Nyugat felé Saint Quen­­tinig nyomultak előre és hétfőn a Saint Quen­tin és Cambrai közötti szakasz volt igen vé­res harcok színhelye. A németek hétfőn este a következőket je­lentették: „Nemcsak a Belgiumban folyó el­lenségüldözés, hanem az északfranciaországi előhaladás is folyamatos maradt. A belgák az északi szárnyon ellenállást fejtenek ki és vi­tézül harcolnak. A franciák a támadások elhá­rításában és az ellentámadások során szintén nagy erővel küzdenek...“ A párisi hivatalos (Havas) jelentés kedden a következőket mond­ja: „Jóllehet az éjszaka (hétfőn éjszaka) folya­mán több összeütközésre került sor, a helyzet­ben lényeges változás nem állott be és a Som­me és a Cambrai közötti helyzet zavaros ma­radt. Az ellenség támadásait az arcvonal több más pontján visszavertük, így az Aisne men­tén és Rethel vidékén.“ A keddi nap folyamán ismét nagyon ko­molyra fordult a szövetségesek helyzete. A déli német jelentés szerint a német csa­patok a La Manche csatorna felé szorítják a szövetségeseket, elfoglalták Arrast, Amienst és a csatorna partján eljutottak Abevilleig, közben a francia 9-ik hadsereget összezúzták és parancsnokát, Giraud tábornokot elfogták. Így szól a német jelentés. Közben a franciák Laon várost feladták. A kedd délutáni francia és angol hivatalos jelentések arról szólnak, hogy St. Quentine Cambrai táján rettentő erős és véres­ harc dúl és a németeknek egyes harcikocsi osztagai messze előre száguldoztak a La Manche csa­torna felé. A helyzet komolyságáról tanúsko­dik Reynaud francia miniszterelnöknek kedden délután a szenátusban tartott beszéde, amely pesszimisztikus hangulatú ugyan, de bizakodó. A francia közhangulatot valószínűen igen hűen tükrözte­ vissza Blum Leon szocialista vezérnek egy cikke, amely saját lapjában je­lent meg. Súlyos szemrehányásokkal illeti a francia politikusokat és a hadvezetőséget. A Briand-féle biztonsági politika, melyhez a franciák oly sok reményt fűztek, teljesen meg­bukott és az egész defenzív stratégiát a leg­siralmasabb csőd sújtotta. A Maginot-vonal áttörhetetlensége mint valami csalóka délibáb foszlott szét. A francia sajtó hangja, de főleg Reynaud kedd délutáni beszéde, mind arra vallanak, hogy Franciaország és Angolország történel­mének legsúlyosabb óráit éli. A nyugati háborúnak jelentős eseménye volt a szövetségesek hadvezetésében végbe­ment változás. Gamelin tábornokot, kinek had­­vezéri képességétől a franciák és angolok oly sokat vártak, hirtelen elmozdították és Wey­­gand Maxime tábornok, Foch tábornagy egy­kori vezérkari főnöke lépett a helyére. Wey­­gand kinevezését Angolországban, Franciaor­szágban, sőt Amerikában is igen élénk öröm­mel üdvözölték, az új fővezér működése elé, a világháborúban véghezvitt sikerei alapján, a legnagyobb bizalommal néznek. Az Egyesült Államok külpolitikája Vájjon az Egyesült Államok kormánya nem változtatja-e meg az európai események hatása alatt eddigi külpolitikáját, ugyanúgy, mint 1917-ben és nem avatkozik-e be az európai bo­nyodalomba? Ezt a kérdést ma az egész világ­sajtó széltében-hosszában tárgyalja. Az Egyesült Államok világpolitikai szerepe és magatartása rendkívül jelentős tényező. Az el­múlt évtizedek folyamán nagyon megszilárdult az amerikai népek egymással való szolidaritása és az északamerikai angolszász köztársaság voltaképpen az összes amerikai köztársaságok élén áll anélkül, hogy kimondottan hegemóniát gyakorolna felettük. Az Egyesült Államok vi­szonya Angolországhoz ma egészen más, mint 1914 előtt volt. A múlt világháború összehozta őket és kapcsolataik annak ellenére, hogy az Egyesült Államok kormányai nem igen avat­koztak az európai politikába, igen barátságosak maradtak, amit legjobban VI. György király­nak washingtoni látogatása és rendkívül szívé­lyes fogadtatása bizonyít. Lassanként kikristá­lyosodott az elmúlt két évtizedben az Egyesült Államok köztudatában az a felfogás, hogy a két birodalmat sors- és érdekközösség kap­csolja össze. Az érzelmi közösség már 1914 előtt megállapítható s ezt használta ki Wilson elnök annak idején a beavatkozásra. Kétségte­len az, hogy a közös nyelv, a közös kultúra és vallás ezt a két­ nagy nemzetet lassanként csak­nem egy óriás nemzetté kapcsolja össze. Ezért részrehajló az 1937-iki semlegességi törvény. Ez a törvény megtiltja, hogy az ellen­séges államoknak az Unió hadiszert szállíthas­son, de kimondja a készpénzfizetés elvét. És ez a demokratikus hatalmakra nézve kedvező. A külpolitikát a Monroe elnöktől származó s 1823-ból való tan szabályozza, amely kimondja, hogy Amerika nem avatkozik be európai álla­mok ügyeibe, de viszont azt sem tűri, hogy más államok Amerika ügyeibe beavatkozza­nak. Ez a tan lassanként elavult. Wilson elnök 1917-ben túltette magát rajta. 1918 után a kor­mányok visszatértek a Monroe-elvhez s Ame­rika nem lépett be a Népszövetségbe, de a bi­rodalom nem tudta magát elkülöníteni az európai poltikától. A nagyhatalmakat annyira összekötik az érdekszálak, hogy az elkülönülés lehetetlenség. Maga Roosevelt sohasem volt az elszigetelődés híve; a semlegességi törvénnyel sem értett egyet. Többször hangoztatta, hogy az Egyesült Államok kötelesek háborút viselni, mihelyt háborús megtámadás fenyegeti bárme­lyik amerikai államot. Közben azt is hangsú­lyozta, hogy a demokratikus nagyhatalmakkal az Egyesült Államoknak szolidaritást kell vál­­lalniok. Ez már a Moonroe-elvnek nyílt meg­tagadása. Az amerikai sajtó szerint az ameri­kai közvélemény, amely 1919-ben végleg hátat akart fordítani Európának, az új események hatása alatt visszatért Wilson elnök politikájá­hoz, akitől annak idején a leghatározottabban elfordult Roosevelt elnök Roosevelt elnök, nem törődve a hagyomá­nyos semlegességi elvvel, állandóan beavatko­zik az európai ügyekbe. Európába küldte nem­régiben Sumner Welles alállamtitkárt, hogy a háborús nagyhatalmak szándékait kipuhatolja, és állandóan közvetít Mussolini és a szövetsé­ges hatalmak között. Az elnök a közelmúltban igen erős kapcsolatokat teremtett a Vatikánnal is. Mussolini az amerikai kapcsolatoknak min­dig nagy jelentőséget tulajdonított, aminek az is a magyarázata, hogy Itáliának az Egyesült Államok a legfontosabb nyersanyagforrása, azonkívül milliószámban élnek olaszok az Egyesült Államokban és a latin Amerikában. Roosevelt a múlt hét csütörtökén a szená­tusban nagy beszédet mondott, melyben erő­teljes szavakkal ecsetelte Amerika veszélyez­tetett állapotát, rámutatva arra, hogy a két óceán ma már nem védi meg külső támadás ellen a köztársaságot. A világszerte feltűnést keltő beszéd végén 1200 millió dollár hadihitel megszavazását kérte a kongresszustól és felha­talmazást kért arra, hogy az amerikai repülő­­gépipar teljesítőképességét felemeljék évi 50.000 gépre. Felkérte a kongr­esszus tagjait, hogy semmi olyat ne tegyenek, ami megakadályoz­hatná az amerikai repülőgépeknek szállítását idegen hatalmaik számára. Idegen hatalmak alatt az elnök és a kongresszus természetesen a demokratikus nagyhatalmakat értették. Eköz­ben az Egyesült Államok belpolitikai életében olyan változás megy végbe, amely világpoliti­kai szempontból is rendkívül nagy jelentőségű. Roosevelt harmadszori megválasztása most már biztosnak látszik. Szó van arról, hogy az elnök koalíciós kormányt alakít, s beveszi a kormányba politikai ellenfeleit, a köztársasági pártiakat; az elnökválasztáson pedig a republi­kánus párt nem állít jelöltet Roosevelt ellen s ezzel szemben megkapja az alelnökséget. Az Egyesült Államok kezdeményezésére huszon­négy amerikai állam tiltakozott Luxemburg, Hollandia és Belgium megtámadása ellen. Mint a Német Távirati Iroda jelentette, ezek az amerikai államok „jogtalannak és kegyetlen­nek“ bélyegezték ennek a három országnak megtámadását Az Egyesült Államok hadügy­minisztere a következő kijelentéseket tette: „Meg kell fontolni, vájjon az amerikai demo­kráciák nem akkor takarítanak-e meg több vért és pénzt, ha nyomban hadat üzennek.“ Ezek után azt a régebbi álláspontunkat, hogy az Egyesült Államok beavatkozásáról szó sem lehet mindaddig, míg az elnökválasztás le nem zajlik, meg kell változtatnunk. Olaszország magatartásában semmi sem változott. A kormány készen áll arra, hogy bármely alkalmas pillanatban beavatkozzék. Oroszország, amely — mint már meg­ ragaszkodik a balkáni helyzet fenntar.. ., továbbra is ismeretlen és rejtélyes tél alatt­ nemzetközi politikában. Igező a Bar,a ‘ Vntal. Bar-sur-Seine Langres Châtillon-sur-Seine Montbard Semur-en-Auxois Pouilly-en-Auxois Beaune le Creusoty /Chagny / o x Arbois [ Chalon-sur-Saóne o Maiche Pontarlier Ve ve; ° Saanen Montreux \Charolles Leuk Vilii nche ^St. Chamond >£Etienne + 4160 Jungfrau Beaujeu /oThoissey \ o ( / #oTrévoux Matterhorn 4478 Zermatt f»a g o i y' Bourg-St. Maurice Montmélian^^ EL A Maginot-vonal és az új hadifejlemények A legújabb hadijelentések minden bizonnyal meglepetéssel szolgáltak azoknak, akik eddig a híres Maginot-vonal bevehetetlenségében hit­tek. A tudósítások szerint ugyanis Germer né­met utászfőhadnagy, vakmerő támadással fel­robbantotta, majd elfoglalta a vonal északi vé­gének legszélső páncélművét, az 505-ös erődöt. Meglepetést okozott az a villámgyorsaság is, ahogy a németek belgiumi és északfranciaor­szági betörésükkel ennek a félelmes erődrend­szernek úgyszólván a hátába kerültek. Mind­ezekből közvetlenül adódik a következtetés, hogy a franciák híres keleti védővonala el­vesztette értékét, mielőtt ágyúi egyáltalán szó­hoz juthattak volna a nagy háborúban. De ha ez helytálló, mind márt felvetődik a kérdés: miért áldoztak rá annyi fáradságot és költséget. Miért fordítottak két milliárd pen­gőnek megfelelő, roppant összeget, ennek a kétszáz kilométeres föld­feletti és földalatti védőműnek a kiépítésére? A legvalószínűbb felelet erre az, hogy a francia hadvezetőség egy elkövetkezendő há­borúban, úgy látszik, döntő jelentőséget tulaj­donított az erődvonalak védőerejének. Fran­ciaország lakossága csak mintegy 45 millió, Németországé még hat-nyolc esztendővel ez­előtt is megközelítette a hetvenmilliót. A Né­met Birodalom, a maga túlnyomó lakosságtöbb­letével, gyors és erélyes hadfejlesztésével és dinamikus terjeszkedési politikájával, aggodal­mat keltett nyugati szomszédjában. Nem kel­lett hozzá nagy képzelőerő előrelátni, ilyen kö­rülmények között, egy hirtelen német betörés következményeit. Ez a betörés, legközvetle­nebbül Belgium és Svájc között érhette volna Franciaországot, ezen a gyengén védett, mint­egy 200 km hosszúságú kiszögelésén. Az itt tá­madó német haderőnek aránylag nem lett volna nehéz dolga előrenyomulni francia föl­dön, az ország szíve felé. Ennek a veszélynek elhárítására épült a Maginot-vonal az országnak erre az „Achilles­­sarkára“. Építői abban bíztak, hogy hatalmas páncélkupoláival, kelet felé meredő ágyúival és önműködő fegyvereivel hatásosan feltart­hatja a német támadást, mindaddig, arráig m­rö­götte a francia haderő kellőképpen felkészül és az ország minden anyagi és erkölcsi­ erejét mozgósította a harcra. Bíztak abban, h­i mint a történelem korábbi szakaszaiban , is erődháborúra kerül a sor, azaz mozgá­ás helyett egyhelyben maradnak majd a­ nküzig seregek. Arra is számítottak bizonyára, hog a Maginot-vonal elleni támadás olyan szörnyű veszteségeket okoz majd a németeknek ami lényegesen gyorsítja majd a háború szt­gmukra győzelmes befejezését. Hiszen, ha valóban sor kerül ilyen táv,naci visz­za, a német haderő minden bizonnyal súlyos áldozatokat lett volna kénytelen hozni, mind emberben, mind hadianyagban, s ké­tséges hogy eredményt ért volna el. Tárgyilagos meg­állapítás szerint is, a Westwall-on kiviig nincs és nem is volt még erődrendszer a v­ágón melyet a haditechnika olyan tökéletessé*’ ,-j mányaival szereltek volna fel, mint a h, ginot_ vonalat. Ez azonban még egyáltalán n,.m lenti, hogy a Maginot-vonal bevehetetlen" Köz_­vetlen homloktámadás esetén is bizonyáig elg_ fordult volna, hogy több erődje ellenségig k£z_ re jut­ott az a hatalmas és kimentő er­őfeszí­­tés számottevő, amivel egy ilyen ostro­m volna és a késleltetés tényezője, mert a vonat minden körülmények között meg tudott volna felelni annak a feladatának, hogy hosszabb ideig feltartóztassa az ellenség rohamát joőt adjon a mögéje húzódott országnak, hogy, min­den erejét összeszedje a nagy csapás ell3^rjt^_ sára. Úgy látszik, a franciák későn látták be ,hogy a Maginot-vonal ,csak úgy teljesítheti igazán feladatát, ha nem kell számolni azzal, h® az ellenség két végénél, északon, vagy­­délen, eset_­leg meg is kerülheti. Északon, Belgiumon len pedig Svájcon át Baselén és környék* ^ ke_­resztül. Legközvetlenebbnek az első eáL^tSség látszott, hogy a németek 1914 mintáján, Bel_ giumon át igyekeznek lerohanni majd Francia­­országot. Ezért épült azután később a Ma­ginat_ vonal északi végéhez csatlakozó újabb erőd­­rendszer, a Daladier-vonal, ez azonban már lényegesen gyengébb. Valószínűleg bíztak az időközben újjáépült belga erődrendszerekben s abban reménykedtek, hogy ezekkel együtt legalább is olyan hatásosan torlaszolják majd el az ország északi határát, mint a keletit a Maginot-vonallal. A háború első nyolc hónapjában, az esemé­nyek mindenben igazolni látszottak a Maginot­­vonal híveit. A háború mindjárt kezdetben „állóháborúvá“ merevedett s az ellenfelek köl­csönösen páncélkupoláikba és földalatti kaza­matáikba vonulva, szembefordított ágyúcsövek tövében néztek farkasszemet egymással. „Né­metország ostromlott tábor“ — szóltak akkori­ban a helyzetjelentések és bizonyosra vették, hogy Németország erejét és harcikedvét előbb­­utóbb aláássa, hogy hadereje a Maginot-vonal előtt vég nélkül tespedni kényszerül, egyidejű­leg pedig mind súlyosabban érzi nyakán a ten­geri ostromzár fojtogató szorítását. Ugyan­akkor viszont, Franciaország, a hatalmas erőd­láncolat oltalma mögött, lázas igyekezettel és mind hatalmasabb arányokban folytatta hadi­készülődéseit. Akkor azután egyszerre bekövetkezett a nagy változás. Az „ostromlott tábor“ lakója, a vil­lámcsapás gyorsaságával és robajával kitört táborából. Nem kockáztatta meg a nagy veszte­séggel járó frontális támadást a félelmes kupo­lák, az aknamezők és az önműködő fegyverek légiója ellen. Hanem Dánia és Norvégia után az 1912-i Schlieffen-tervnek megfelelően, Hol­landián és Belgiumon keresztül megkerülte a Maginot-vonal északi végét és úgy tört be Franciaországba. A német tüzérség és a légi­bombázás hamarosan végzett a tökéletesnek tartott belga erődökkel. Nem vált be a fran­ciáknak az a számítása, hogy a belgiumi vá­rakkal támogatott Daladier-vonal majd fel­tartóztatja a német előretörést. És most itt tombol a világnak eddig legborzalmasabb moz­­góháborúja Észak-Franciaországban, a büszke Maginot-vonal hátában, melynek Francia­­országot egyetlen roppant várta, a világ leg­jobban védelmezett országává kellett volna emelnie.

Next