Képes Vasárnap, 1940 (62. évfolyam, 1-52. szám)
1940-05-26 / 21. szám
Az elmúlt hét háborúja és nemzetközi politikája A rettentő erejű német támadás új és eddig ismeretlen taktikával és harcászati módszerrel kezdődött. Ez az új módszer nincs ellentétben a régi német támadási módszerrel, inkább annak továbbfejlesztése. A régi, Nagy Frigyes koráig visszanyúló „kannibáli“ stratégia semmit nem változott, hanem inkább tökéletesedett, azzal az új taktikával s a szövetségeseket meglepő támadási metódussal, amelyet a németek most alkalmaznak a belgiumi és az északfranciaországi csatamezőkön. Ennek az új taktikának a lényege — amennyire az eddigi jelentésekből kivehetjük — a következő: a technika nyújtotta összes előnyök legteljesebb kihasználása (ami tüneményes gyorsaságot tesz lehetővé); a repülők, a tankok és a gyalogság legteljesebb összműködése; mozgás, soha egy pillanatra sem szünetelő támadás, hogy az ellenség sehol meg ne vethesse a lábát — nagyjából ezek jellemzik az új német taktikát. A harctéri helyzet Az elmúlt hét péntekje a szövetséges hadseregek „fekete napja“ volt. A németek ellenállhatatlan lendülettel törték át a Brüsszel előtti belga erődvonalat és bevonultak a városba, annak dacára, hogy az angol csapatok Louvain várost erős harcok közt védték. A szövetségeseket még egy másik, sokkal nagyobb csapás is sújtotta: Sedantól nyugatra a német seregek átlépték jó száz kilométernyi szélességben a Maginot-vonal folytatását, az úgynevezett Daladier-vonalat, s innét megkezdték az előnyomulást Franciaországba. Ezt a rést csakhamar kitágították és Sedantól egészen Rethetig nyomultak előre. Nyugat felé Saint Quentinig nyomultak előre és hétfőn a Saint Quentin és Cambrai közötti szakasz volt igen véres harcok színhelye. A németek hétfőn este a következőket jelentették: „Nemcsak a Belgiumban folyó ellenségüldözés, hanem az északfranciaországi előhaladás is folyamatos maradt. A belgák az északi szárnyon ellenállást fejtenek ki és vitézül harcolnak. A franciák a támadások elhárításában és az ellentámadások során szintén nagy erővel küzdenek...“ A párisi hivatalos (Havas) jelentés kedden a következőket mondja: „Jóllehet az éjszaka (hétfőn éjszaka) folyamán több összeütközésre került sor, a helyzetben lényeges változás nem állott be és a Somme és a Cambrai közötti helyzet zavaros maradt. Az ellenség támadásait az arcvonal több más pontján visszavertük, így az Aisne mentén és Rethel vidékén.“ A keddi nap folyamán ismét nagyon komolyra fordult a szövetségesek helyzete. A déli német jelentés szerint a német csapatok a La Manche csatorna felé szorítják a szövetségeseket, elfoglalták Arrast, Amienst és a csatorna partján eljutottak Abevilleig, közben a francia 9-ik hadsereget összezúzták és parancsnokát, Giraud tábornokot elfogták. Így szól a német jelentés. Közben a franciák Laon várost feladták. A kedd délutáni francia és angol hivatalos jelentések arról szólnak, hogy St. Quentine Cambrai táján rettentő erős és véres harc dúl és a németeknek egyes harcikocsi osztagai messze előre száguldoztak a La Manche csatorna felé. A helyzet komolyságáról tanúskodik Reynaud francia miniszterelnöknek kedden délután a szenátusban tartott beszéde, amely pesszimisztikus hangulatú ugyan, de bizakodó. A francia közhangulatot valószínűen igen hűen tükrözte vissza Blum Leon szocialista vezérnek egy cikke, amely saját lapjában jelent meg. Súlyos szemrehányásokkal illeti a francia politikusokat és a hadvezetőséget. A Briand-féle biztonsági politika, melyhez a franciák oly sok reményt fűztek, teljesen megbukott és az egész defenzív stratégiát a legsiralmasabb csőd sújtotta. A Maginot-vonal áttörhetetlensége mint valami csalóka délibáb foszlott szét. A francia sajtó hangja, de főleg Reynaud kedd délutáni beszéde, mind arra vallanak, hogy Franciaország és Angolország történelmének legsúlyosabb óráit éli. A nyugati háborúnak jelentős eseménye volt a szövetségesek hadvezetésében végbement változás. Gamelin tábornokot, kinek hadvezéri képességétől a franciák és angolok oly sokat vártak, hirtelen elmozdították és Weygand Maxime tábornok, Foch tábornagy egykori vezérkari főnöke lépett a helyére. Weygand kinevezését Angolországban, Franciaországban, sőt Amerikában is igen élénk örömmel üdvözölték, az új fővezér működése elé, a világháborúban véghezvitt sikerei alapján, a legnagyobb bizalommal néznek. Az Egyesült Államok külpolitikája Vájjon az Egyesült Államok kormánya nem változtatja-e meg az európai események hatása alatt eddigi külpolitikáját, ugyanúgy, mint 1917-ben és nem avatkozik-e be az európai bonyodalomba? Ezt a kérdést ma az egész világsajtó széltében-hosszában tárgyalja. Az Egyesült Államok világpolitikai szerepe és magatartása rendkívül jelentős tényező. Az elmúlt évtizedek folyamán nagyon megszilárdult az amerikai népek egymással való szolidaritása és az északamerikai angolszász köztársaság voltaképpen az összes amerikai köztársaságok élén áll anélkül, hogy kimondottan hegemóniát gyakorolna felettük. Az Egyesült Államok viszonya Angolországhoz ma egészen más, mint 1914 előtt volt. A múlt világháború összehozta őket és kapcsolataik annak ellenére, hogy az Egyesült Államok kormányai nem igen avatkoztak az európai politikába, igen barátságosak maradtak, amit legjobban VI. György királynak washingtoni látogatása és rendkívül szívélyes fogadtatása bizonyít. Lassanként kikristályosodott az elmúlt két évtizedben az Egyesült Államok köztudatában az a felfogás, hogy a két birodalmat sors- és érdekközösség kapcsolja össze. Az érzelmi közösség már 1914 előtt megállapítható s ezt használta ki Wilson elnök annak idején a beavatkozásra. Kétségtelen az, hogy a közös nyelv, a közös kultúra és vallás ezt a két nagy nemzetet lassanként csaknem egy óriás nemzetté kapcsolja össze. Ezért részrehajló az 1937-iki semlegességi törvény. Ez a törvény megtiltja, hogy az ellenséges államoknak az Unió hadiszert szállíthasson, de kimondja a készpénzfizetés elvét. És ez a demokratikus hatalmakra nézve kedvező. A külpolitikát a Monroe elnöktől származó s 1823-ból való tan szabályozza, amely kimondja, hogy Amerika nem avatkozik be európai államok ügyeibe, de viszont azt sem tűri, hogy más államok Amerika ügyeibe beavatkozzanak. Ez a tan lassanként elavult. Wilson elnök 1917-ben túltette magát rajta. 1918 után a kormányok visszatértek a Monroe-elvhez s Amerika nem lépett be a Népszövetségbe, de a birodalom nem tudta magát elkülöníteni az európai poltikától. A nagyhatalmakat annyira összekötik az érdekszálak, hogy az elkülönülés lehetetlenség. Maga Roosevelt sohasem volt az elszigetelődés híve; a semlegességi törvénnyel sem értett egyet. Többször hangoztatta, hogy az Egyesült Államok kötelesek háborút viselni, mihelyt háborús megtámadás fenyegeti bármelyik amerikai államot. Közben azt is hangsúlyozta, hogy a demokratikus nagyhatalmakkal az Egyesült Államoknak szolidaritást kell vállalniok. Ez már a Moonroe-elvnek nyílt megtagadása. Az amerikai sajtó szerint az amerikai közvélemény, amely 1919-ben végleg hátat akart fordítani Európának, az új események hatása alatt visszatért Wilson elnök politikájához, akitől annak idején a leghatározottabban elfordult Roosevelt elnök Roosevelt elnök, nem törődve a hagyományos semlegességi elvvel, állandóan beavatkozik az európai ügyekbe. Európába küldte nemrégiben Sumner Welles alállamtitkárt, hogy a háborús nagyhatalmak szándékait kipuhatolja, és állandóan közvetít Mussolini és a szövetséges hatalmak között. Az elnök a közelmúltban igen erős kapcsolatokat teremtett a Vatikánnal is. Mussolini az amerikai kapcsolatoknak mindig nagy jelentőséget tulajdonított, aminek az is a magyarázata, hogy Itáliának az Egyesült Államok a legfontosabb nyersanyagforrása, azonkívül milliószámban élnek olaszok az Egyesült Államokban és a latin Amerikában. Roosevelt a múlt hét csütörtökén a szenátusban nagy beszédet mondott, melyben erőteljes szavakkal ecsetelte Amerika veszélyeztetett állapotát, rámutatva arra, hogy a két óceán ma már nem védi meg külső támadás ellen a köztársaságot. A világszerte feltűnést keltő beszéd végén 1200 millió dollár hadihitel megszavazását kérte a kongresszustól és felhatalmazást kért arra, hogy az amerikai repülőgépipar teljesítőképességét felemeljék évi 50.000 gépre. Felkérte a kongresszus tagjait, hogy semmi olyat ne tegyenek, ami megakadályozhatná az amerikai repülőgépeknek szállítását idegen hatalmaik számára. Idegen hatalmak alatt az elnök és a kongresszus természetesen a demokratikus nagyhatalmakat értették. Eközben az Egyesült Államok belpolitikai életében olyan változás megy végbe, amely világpolitikai szempontból is rendkívül nagy jelentőségű. Roosevelt harmadszori megválasztása most már biztosnak látszik. Szó van arról, hogy az elnök koalíciós kormányt alakít, s beveszi a kormányba politikai ellenfeleit, a köztársasági pártiakat; az elnökválasztáson pedig a republikánus párt nem állít jelöltet Roosevelt ellen s ezzel szemben megkapja az alelnökséget. Az Egyesült Államok kezdeményezésére huszonnégy amerikai állam tiltakozott Luxemburg, Hollandia és Belgium megtámadása ellen. Mint a Német Távirati Iroda jelentette, ezek az amerikai államok „jogtalannak és kegyetlennek“ bélyegezték ennek a három országnak megtámadását Az Egyesült Államok hadügyminisztere a következő kijelentéseket tette: „Meg kell fontolni, vájjon az amerikai demokráciák nem akkor takarítanak-e meg több vért és pénzt, ha nyomban hadat üzennek.“ Ezek után azt a régebbi álláspontunkat, hogy az Egyesült Államok beavatkozásáról szó sem lehet mindaddig, míg az elnökválasztás le nem zajlik, meg kell változtatnunk. Olaszország magatartásában semmi sem változott. A kormány készen áll arra, hogy bármely alkalmas pillanatban beavatkozzék. Oroszország, amely — mint már meg ragaszkodik a balkáni helyzet fenntar.. ., továbbra is ismeretlen és rejtélyes tél alatt nemzetközi politikában. Igező a Bar,a ‘ Vntal. Bar-sur-Seine Langres Châtillon-sur-Seine Montbard Semur-en-Auxois Pouilly-en-Auxois Beaune le Creusoty /Chagny / o x Arbois [ Chalon-sur-Saóne o Maiche Pontarlier Ve ve; ° Saanen Montreux \Charolles Leuk Vilii nche ^St. Chamond >£Etienne + 4160 Jungfrau Beaujeu /oThoissey \ o ( / #oTrévoux Matterhorn 4478 Zermatt f»a g o i y' Bourg-St. Maurice Montmélian^^ EL A Maginot-vonal és az új hadifejlemények A legújabb hadijelentések minden bizonnyal meglepetéssel szolgáltak azoknak, akik eddig a híres Maginot-vonal bevehetetlenségében hittek. A tudósítások szerint ugyanis Germer német utászfőhadnagy, vakmerő támadással felrobbantotta, majd elfoglalta a vonal északi végének legszélső páncélművét, az 505-ös erődöt. Meglepetést okozott az a villámgyorsaság is, ahogy a németek belgiumi és északfranciaországi betörésükkel ennek a félelmes erődrendszernek úgyszólván a hátába kerültek. Mindezekből közvetlenül adódik a következtetés, hogy a franciák híres keleti védővonala elvesztette értékét, mielőtt ágyúi egyáltalán szóhoz juthattak volna a nagy háborúban. De ha ez helytálló, mind márt felvetődik a kérdés: miért áldoztak rá annyi fáradságot és költséget. Miért fordítottak két milliárd pengőnek megfelelő, roppant összeget, ennek a kétszáz kilométeres földfeletti és földalatti védőműnek a kiépítésére? A legvalószínűbb felelet erre az, hogy a francia hadvezetőség egy elkövetkezendő háborúban, úgy látszik, döntő jelentőséget tulajdonított az erődvonalak védőerejének. Franciaország lakossága csak mintegy 45 millió, Németországé még hat-nyolc esztendővel ezelőtt is megközelítette a hetvenmilliót. A Német Birodalom, a maga túlnyomó lakosságtöbbletével, gyors és erélyes hadfejlesztésével és dinamikus terjeszkedési politikájával, aggodalmat keltett nyugati szomszédjában. Nem kellett hozzá nagy képzelőerő előrelátni, ilyen körülmények között, egy hirtelen német betörés következményeit. Ez a betörés, legközvetlenebbül Belgium és Svájc között érhette volna Franciaországot, ezen a gyengén védett, mintegy 200 km hosszúságú kiszögelésén. Az itt támadó német haderőnek aránylag nem lett volna nehéz dolga előrenyomulni francia földön, az ország szíve felé. Ennek a veszélynek elhárítására épült a Maginot-vonal az országnak erre az „Achillessarkára“. Építői abban bíztak, hogy hatalmas páncélkupoláival, kelet felé meredő ágyúival és önműködő fegyvereivel hatásosan feltarthatja a német támadást, mindaddig, arráig mrögötte a francia haderő kellőképpen felkészül és az ország minden anyagi és erkölcsi erejét mozgósította a harcra. Bíztak abban, hi mint a történelem korábbi szakaszaiban , is erődháborúra kerül a sor, azaz mozgáás helyett egyhelyben maradnak majd a nküzig seregek. Arra is számítottak bizonyára, hog a Maginot-vonal elleni támadás olyan szörnyű veszteségeket okoz majd a németeknek ami lényegesen gyorsítja majd a háború sztgmukra győzelmes befejezését. Hiszen, ha valóban sor kerül ilyen táv,naci viszza, a német haderő minden bizonnyal súlyos áldozatokat lett volna kénytelen hozni, mind emberben, mind hadianyagban, s kétséges hogy eredményt ért volna el. Tárgyilagos megállapítás szerint is, a Westwall-on kiviig nincs és nem is volt még erődrendszer a vágón melyet a haditechnika olyan tökéletessé*’ ,-j mányaival szereltek volna fel, mint a h, ginot_ vonalat. Ez azonban még egyáltalán n,.m lenti, hogy a Maginot-vonal bevehetetlen" Köz_vetlen homloktámadás esetén is bizonyáig elg_ fordult volna, hogy több erődje ellenségig k£z_ re jutott az a hatalmas és kimentő erőfeszítés számottevő, amivel egy ilyen ostrom volna és a késleltetés tényezője, mert a vonat minden körülmények között meg tudott volna felelni annak a feladatának, hogy hosszabb ideig feltartóztassa az ellenség rohamát joőt adjon a mögéje húzódott országnak, hogy, minden erejét összeszedje a nagy csapás ell3^rjt^_ sára. Úgy látszik, a franciák későn látták be ,hogy a Maginot-vonal ,csak úgy teljesítheti igazán feladatát, ha nem kell számolni azzal, h® az ellenség két végénél, északon, vagydélen, eset_leg meg is kerülheti. Északon, Belgiumon len pedig Svájcon át Baselén és környék* ^ ke_resztül. Legközvetlenebbnek az első eáL^tSség látszott, hogy a németek 1914 mintáján, Bel_ giumon át igyekeznek lerohanni majd Franciaországot. Ezért épült azután később a Maginat_ vonal északi végéhez csatlakozó újabb erődrendszer, a Daladier-vonal, ez azonban már lényegesen gyengébb. Valószínűleg bíztak az időközben újjáépült belga erődrendszerekben s abban reménykedtek, hogy ezekkel együtt legalább is olyan hatásosan torlaszolják majd el az ország északi határát, mint a keletit a Maginot-vonallal. A háború első nyolc hónapjában, az események mindenben igazolni látszottak a Maginotvonal híveit. A háború mindjárt kezdetben „állóháborúvá“ merevedett s az ellenfelek kölcsönösen páncélkupoláikba és földalatti kazamatáikba vonulva, szembefordított ágyúcsövek tövében néztek farkasszemet egymással. „Németország ostromlott tábor“ — szóltak akkoriban a helyzetjelentések és bizonyosra vették, hogy Németország erejét és harcikedvét előbbutóbb aláássa, hogy hadereje a Maginot-vonal előtt vég nélkül tespedni kényszerül, egyidejűleg pedig mind súlyosabban érzi nyakán a tengeri ostromzár fojtogató szorítását. Ugyanakkor viszont, Franciaország, a hatalmas erődláncolat oltalma mögött, lázas igyekezettel és mind hatalmasabb arányokban folytatta hadikészülődéseit. Akkor azután egyszerre bekövetkezett a nagy változás. Az „ostromlott tábor“ lakója, a villámcsapás gyorsaságával és robajával kitört táborából. Nem kockáztatta meg a nagy veszteséggel járó frontális támadást a félelmes kupolák, az aknamezők és az önműködő fegyverek légiója ellen. Hanem Dánia és Norvégia után az 1912-i Schlieffen-tervnek megfelelően, Hollandián és Belgiumon keresztül megkerülte a Maginot-vonal északi végét és úgy tört be Franciaországba. A német tüzérség és a légibombázás hamarosan végzett a tökéletesnek tartott belga erődökkel. Nem vált be a franciáknak az a számítása, hogy a belgiumi várakkal támogatott Daladier-vonal majd feltartóztatja a német előretörést. És most itt tombol a világnak eddig legborzalmasabb mozgóháborúja Észak-Franciaországban, a büszke Maginot-vonal hátában, melynek Franciaországot egyetlen roppant várta, a világ legjobban védelmezett országává kellett volna emelnie.