Pesti Hírlap, 1841. július-december (53-104. szám)
1841-09-18 / 75. szám
Szombat Pesti Hírlap #5. Megjelent’ hírlap minden héten kétszer : szerdán és szombaton. Félévi előfizetés a’ két fővárosban házhozhordással 5 ft, borítékban 6 ft, postán borítékkal fi ft pengő pénzben. — Előfizethetni helyben Landerer Lajos kiadótulajdonosnál, hatvani-utczai Horváth-házban 483-ik szám alatt, egyebütt minden cs. kir. postahivatalnál. — Mindenféle hirdetmények fölvétetnek, ’s egyegy hasábsorért, petit betűkkel, 5 pengő krajczár számittatik. September 18 1841. TARTALOM. Kinevezések. Vásárszabadalom. Vezérczikk. (Adó.) Pozsonyi lóverseny. Magyar gazd. egyesület. Megyei dolgok. Pest (csanádi levél, ezéhek, dunabalparti vasút.) Fejér (kisgyülés, ellenmondás elfogadhatása feletti vita, főispán kéretik, hogy rendőrbirák választására rendk. gyűlést ne tartson). Hont (eredménye a’ magtár iránti nyomozásnak.) Baranya (termés szűke és fegyvergyakorlat, pécsi püspök jótékonysága) Tolna (fels. király arczképe nemesi pénztár költségén megszerezve.) Rövid közlések. 1. Zemplén II. Ugocsa, 111. Heves. Győr (Marics Dávid főispán). Különféle. Ág. és per. gyűlés Turóczban. Komárom (a’hid egy terhelt szekér alatt leszakad). A’ lugosi vashengeri-hid összeomlott. Monok (gyújtogatás és statárium). Pápa (dohányzási tilalom). Külföldi napló. Angol, Franczhon, Norvégia. Értekező: Balogh János a’ tisztujitószék reformjáról. 11 — Ellenészrevételek a’ 72-ik számú Pesti Hírlap vezérczikkére. ■—Fáy András. — Hiv. tudósítások. Hirdetések. MAGYARORSZÁG ÉS ERDÉLY. A’ nm. m. kir. udv. kamara Pöschl Józsefet királymezei erdőmesteri és számtartói hivatalra alkalmazó. (H.k). a cs. ’s apost. kir. felsége méltóztatott Jobbaházi Döry vérségnek Tolna vmegyében fekvő Tevel helységet mezővárossá emelni, egyszersmind azon vásári szabadalommal felruházni, miszerint évenkint háromszor, úgymint: Szent Veronika, Sz. háromság és Sz. Tekla utáni hétfőn és kedden országos, — minden csütörtökön pedig heti vásárok tartathassanak. Vezérczikk. (Adó.) Midőn lapjaink 67 -ik számában gróf Sztáray Albert ő méltóságának a’ Századunk 66-ik számában, közrebocsátott nyomadékos szózatát említenek . Ígéretet tettünk, hogy a’ háziadó kérdésének fejtegetéséhez a’ nemes gróf által adott irányban hozzájárulni kötelességünknek ismerendjük. Ideje szavunkat beváltanunk. Teszszük pedig ezt a' sükernek annál több reményével, minél tagadhatlanabb , hogy e’ kérdésre nézve a’ legközelebbi hónapok sokat derítettek a’ közvélemény borús egén. Midőn nyolcz hónap előtt egy nemes megyében a’ háziadó terheinek egy részben a’ nemesség által is elvállalása országgyűlésen inditványoztatni kivántatott, emelkedtek szózatok, mellyeket lapjaink 21-ik számában alkotmányunkkal merőben ellenkező szellemből eredetieknek mondánk, ’s most újra mondunk; az igazságnak eme’ postulatumáról az állíttatott, hogy nem egyéb, mint vagyontalanok harcza vagyonosak ellen; és a’ sarkalatos törvények tanácskozás alá vételének tilalma emlegettetek, és emlegettetek, hogy illy alkotmányunk életerébe vágó ujitást sem a’haladás sem a’ nemzeti jólét eszméje okvetlenül nem kíván!! Nem tagadhatjuk, hogy ámbár sokkal inkább igényeljük a’ véleményszabadságot, mint sem azt másokban is ne tisztelnek, mindazáltal érzékenyen fájt 1841-ben illy ügynek ellenében illy ellenvetéseket hallani; azonban éltetett a’ biztos remény, hogy a' magyar nemesség kebléhez e’ kérdésben is utat talál, mint sok egyébben talált a' századoknak intő szózata, melly arra tanít, hogy a’ ki szabad lenni akar, mindenek előtt igazságosnak kell lennie. Időközben nagy nyomadéku szózatok emelkedtek a’ közvéleménynek irányt adók. Gr. Széchenyi István az adónak elvállalása mellett nyilatkozott; gróf Sztáray Albert a'nemességnek beligazgatási adómentességét abnormis állapotnak , sőt az örök igazsággal ellenkezőnek nyilvánítván, a’ beligazgatási költségeket egészen és kirekesztőleg a’ nemesség által viseltetni kívánja (melly véleményt mi a’ nagyérdemű gróf saját szempontjához mérve, igen okszerűnek és következetesnek elismerünk, azonban politicai hitvallásunk szempontjából indulva, hasonló következetességgel magunkévá nem fogadhatunk); lapjainkban pedig tisztelt barátunk Hegedűs Pál e’ kérdésre nézve mély tárgyismerettel határozottan nyilatkozott. Nekünk hát úgy tetszik , hogy a’ mint a’ tárgy maga már régen korszerű volt, úgy illy előzvények után a’ fejtegetés is korszerűvé vált. Midőn valamelly fenálló positiv szabálynak törvényhozás utjáni megváltoztatásáról van szó , mindenek előtt az iránt kellene tisztába jőni, vallyon a’ kívánt változtatás megegyezik e azzal, mit gr.Sztáray örök igazságnak nevez? Mert tagadja bár a’ históriai positivitáson kívül tekintélyt ismerni nem akaró önzés, gúnyolja bár üres speculatiónak vagy álomképzelgésnek az észjogot, mi mindig szent igazságnak fogjuk vallani, hogy kell valaminek lenni, a’ mi mérlegül szolgáljon a’ gyakran történetes eset, gyakran hatalom és erőszak szülte positiv szabályok jogszerűségének fölbecslésénél. — Már a’ jelen kérdésre nézve az örök igazság kivánata az, a’mi az 1723: 90 törvény czikkelyben a’ magyar törvényhozás által is el van ismerve, t. i. hogy ki a’közállomány jótékonyságaiban részes, részesnek kell lennie a’közterhek viselésében is; következik tehát, hogy ha a’jelen helyzet e’ postulatumnak meg nem felel, annak megváltoztatását az örök igazság ’s általa a’ szabadság, mellyet mi magyarok olly kő indulattal istenítünk, követeli. — Ez minekünk olly tisztán világosnak látszik, hogy annak merő, egyenes, határozott tagadásával még nem is találkozunk; de vannak, kik azt mondják, hogy ez örök igazságnak gyakorlatbani alkalmazása különféle módon történhetvén , honunkban olly módon történt, hogy a’ magyar nemes átadta fekvő vagyonának egy részét tűrhető föltételek mellett a’parasztságnak *), olly föltétel alatt, hogy ebből minden közterhet viseljen. A’ magyar nemes tehát azért nem tartozik a’ közterhekben évenkint részesülni, mivel az adónak tőkéjét minden időkre egyszerre földben lefizette. — E’ véleményt igen sokan „bona fide“ igaznak hiszik, mivelhogy kérelmesb dolog hinni, mint vizsgálódni. Már pedig ha e’ vélemény valóságon épülne, el kellene ismernünk, hogy a’ nemesség adóviselésbeni részesítése igazságtalan kívánság volna; minélfogva e’ vélemény alaposságának taglalatát mellőzni annyit tenne, mint örök időkre változhatlannak ismerni el azon állapotot, mellyet gr. Sztáray az örök igazsággal ellenkezőnek méltán nevezett. A’ ki e fejtegetésnek nem barátja, gondolja meg , hogy alkotmányunk históriai alapokon nyugodván, a’ históriai tények mezején forgást minden politicai színezetek között a’ magát conservativnek nevező felekezetnek lehet elvhűséges következetességgel legkevesebbé neheztelni. Az említett véleményre törvényhozási philosophia szempontjából csak annyit bocsátunk előre, hogy a’ jövendőnek minden terhét, a’ határozatlant, a’ napról napra növekedhető, sőt tapasztalás szerint egy század óta előre alig képzelt arányban növekedettet, egy határozott földdarabbal, melly terjedelemben soha, jövedelemben pedig csak ipar által— melly nem a’ földesúr ajándéka — de ez által sem hasonló arányban növekedhetik; a’ végetlen számot egy bizonyossal in secula seculorum leróni akarni képtelenség. — Ennek előre bocsátásával egyenesen a’ históriai mezőre lépünk, ’s azt állítjuk, hogy az idézett véleményt törvény és história egyaránt megczáfolja, és a’ föltett tény egy részében sem áll. E’ kérdés összefügg a’ parasztság jogállapotának ’s adórendszerünknek történetével általában, ’s azért bocsánatot, hogy ennek fejtegetését szélesebben véve nem mellőzhetjük, mint a háziadó kérdése —ha különzárva tekintethetnék— kivánni látszanék. 1715-ben hozatott be az állandó adó: ha tehát alapos azon állítás, hogy akkor a’ nemesség földben fizette le a’status közterheinek tőkéjét, annak is igaznak kell lenni, hogy ollyasmit adott által, vagy ollyasmit áldozott fel, a’ mivel a’ parasztság annak előtte nem birt. — Lássuk, volt e áldozat a' parasztságnak eredetileges megtelepítése ? A’ hódítás hatalmával elfoglalt országot maga a’ nemes nem művelheté, mert igy hamar éhen halt volna. Még Ulászló boldogtalan emlékezetű korában (1514: 14) is megváltják őseink, hogy a’ nemesség parasztok nélkül nem sokat ér. De rabszolgák által sem művelhető mind, mert ha mindig győztek volna is harezos eleink, mégis nehéz volt volna minden nemesnek elegendő számban, rabszolgákká teendő foglyokra szert tennie; később szelídültek az erkölcsök , a’ béke gyakoribb jön , rabszolgát venni pedig drága dolog volt, mint még ma is az, hol az emberiség gyalázatára még van rabszolga, ’s annál drágább , minél igazabb , hogy a’ rabszolgakezek munkája felét sem éri föl a’ szabadkezek munkájának ; de még fődolog volt a’ bátorlét, személy, lak, birtok biztossága, kivált azon századokban, hol ököl szabott törvényt, szomszédok gyakran összekoezódtak, ’s a’ koezódást ütközettel végezték. Van egy bizonyos valami az ember keblében, melly még a’legdurvább századokban is világosan érezteté, vagy legalább ösztönileg sejditteté vele, hogy a’rabszolgától, kit az emberiség fokáról barmok sorába sűlyesztett, a’ semmivel nem birhatótól hű ragaszkodást nem csak nem remélhetni, de nem is kívánhatni; innen van, hogy a’ legvégső veszélynek utolsó fokra hágása esetén kivül fegyver a’ rabszolga kezébe soha sem adatott egy nemzetnél is; honvédelemre soha sem fordittaték sehol, a’ magyarnál sem, ha tehát élni, ha javakkal bírni kívánt a’magyar nemes, legfőbb jó gyanánt kellett olly embereket tekintenie, öntételének fentartása végett kellett olly néposztályról gondoskodnia, kik bizonyos föltételek mellett ’s bizonyos szabadsággal felruházva , ’s bizonyos tulajdoni jogokba lépve, átvegyék művelni a’ földet, vagy el ne vándoroljanak a’ meghódított földről, ha már ott laktak ; kik valamint idegen nyomás, rablás ellen a’ nemestől ótalmat reméltek saját hasznáért, úgy őt szükség esetében ótalmazni is készek legyenek saját hasznukért.—Ez, nézetünk szerint, a’ magyar parasztság eredete; ezeknek állapotja úri kénykedvtől függő rabszolgaszerű soha sem volt, hanem mindig szelídebb, ’s törvényhatározattól függött. És illy ,,colonus“-ok a’nemesnek legnagyobb kincsei voltak mindenkoron; még alig van egy százada, hogy a’gazdagság’s hatalom ,colonus‘ számra becsültetett. Azt tehát, a’mi legfőbb kincs, a’ mi nyereség vala eredetileg, áldozatnak nem nevezhetni. Sőt egyenesen innen következik, hogy a’ magyar paraszt állapotja már eredetileg bizonyos statuspolgárszerűség alakjában jelenik meg, melly még az Ulászló korábani paraszt lázadásra következett időkben is fenmaradott, esannyira, hogy bár a’ szabad költözködést elveszitené, adózása mégis , vagy felkérőli elkergettetése földesura kényére bízva soha sem volt, hanem mindig törvény által lön határozva, ’s bár fölhagyatott a’földesurnak, hogy ha régi szokás szerint valahol a' paraszt többel adózott, azt az ur tovább is a’ szerint szedhesse („juxta antiqua et justa urbaria“ mint a’ törvény szól) ; de hogy az eredeti régi szokáson felül terhelhesse jobbágyait, arra a’ magyar törvény engedelmet soha sem adott; ’s ha mégis megtörtént, ’s ha igen gyakran történt meg, törvényellenes cselekvés volt, mellynek még tehetségben is eltörlése az utóbbi országgyűlések dicsőségei közé tartozik. Ne nézzétek, uraim! hiú fejtegetésnek emel viszszapillantást nemetlen polgártársaink jogállapotjának eredetébe. A’ magyar statusélet épülete nem három meleg nap rögtönzött műve, nemzetünk történeteivel fejlett az együtt, egyszerre. Illy nemzetnél a’ békés reform utján nem lehet felejteni, nem lehet megvető szemhunyoritással mellőzni a’ históriát. Nektek a’ 19-ik század gyermekeinek jutott osztályrészetekül e’ nemzetnek múltját és jövendőjét közvetíteni; nektek nem az élvezet, nektek a’ fáradalom dicsősége jutott, — a’ fáradalomé, mellynek hivatása a’ világnak példát mutatni, minőt az évkönyvek még nem mutatnak, hogy egy nemzetnek aristocratiája nem három napok tűzmelege előtt meghajolva, hanem az igazságszeretet szent ösztönétől buzdittatva igazságos lenni tudott, akart, mert. E’ mása nélküli példának dicsősége békés fejleményhez van kötve ; a’ békés fejlemény pedig — ismételve mondjuk —■ nem ignorálhatja a’ históriát; nem tekintheti egy nemzet életét olly tabula rasa gyanánt, mellyre milliók lehelik az első betűt. —■ Ne nézzétek hát — még egyszer kérünk — hiú fejtegetésnek eme’ visszapillantást. Adóügyről van szó; tisztába kell jőni a’ kérdésnek fekvésével; tisztába pedig nem jöhetünk a’ nélkül , hogy a’ viszonyos jogállapotnak eredetét szemügyre vennők. — Ezt megtevők, mennyire vázolatban lehetett. Jövő számunkban adórendszerünk eredetének ’s phasisainak vázolatát kisértendjük meg ’s a’ kettőt egybekapcsolván , és eredményét a’ beligazgatási költségek, vagyis úgynevezett házi adó tárgyára joghistoriailag alkalmazván, hiszszük, el fog oszlani a’ bonae fidei dalvélemény, ’s tisztában fog állani, mikint igaz , ’s nem csak észjogi szempontból, de törvény. *) Irodalmunk haboz, mikint nevezze a’ misera plebs contribuens-t. Egyik ,pórc, másik ,paraszt', harmadik Jobbágy', negyedik ,úrbéresi ’stb. kifejezéssel él. Nevezzük parasztnak , tiszteletes nevezet az, ép úgy, mint a’ farmer, payson , Landbauer. Svédországnak parasztrendje is van. Lafayette pedig élte utolsó éveiben egykor a’törvényszék előtt tanukép jelenvén meg, midőn rangja kérdeztetek , igy felelt: „Paraszt és követ vagyok."—Szerk.