Pesti Hírlap, 1879. július (1. évfolyam, 179-209. szám)

1879-07-01 / 179. szám

1879. július 1. és őt kell kérnünk, hogy kormányozza az országot, me­lyet most Said basa kormányoz. Ha ő felsége nem veszi figyelembe a követelést, akkor a nép elszánja magát és oly uralkodót fog a trónra ültetni, a­ki óhaj­tásait meghallgatja.“ E kiáltvány példányaiból még a palotá­ban is találtak és nagy volt a rémület annak lakói közt. A szultán környezete el akarta hi­tetni Abdul Hanoiddal hogy e lázító irat valódi szerzője Kheireddin basa, de a nagy­vezérnek mégis sikerült meggyőzni a szultánt, hogy ez nem egyéb nyomorult rágalomnál. Egy­előre sikerült ugyan helyreállítani az egyetértést a padisah és nagy vezére közt, de a helyett a minisztériumban a régi kutya-macska barátság uralkodik, melynek következtében semmiféle re­form se jöhet létre. Egy londoni hírlap, az imperialista irányú „Morning Post“ jelenti, hogy Napoleon Lajos hg. végrendeletét végre felbontották, s abban azon óhajtás volna kifejezve, hogy a párt Viktor hercegre ruházza át reményeit. Úgy­­látszik, hogy a bonapartista párt viszonyait e végrendelet nem nagyon tisztázta. A pártlapok azzal vigasztalják magukat, hogy immár az imperializmus mélyebb gyökereket vert. Egyéb­iránt a „Gaulois“ és „Pays“ máris egy csinos legendát költöttek a jövendőbeli császárság ja­vára és helyére. E két lap nagy elérzékenyü­­léssel beszélt, hogy a Szt. Ágoston templomban tartott gyászisteni tisztelet alkalmával egy fehér galamb lebegett az ájtatos gyülekezet feje fölött, s háromszor lebocsátkozott azon kőből faragott sasra, mely az egyik falpárkányzatot díszíti. A Gaulois elismerésre méltó szerénységgel jelzi, hogy néhány hölgy a galambban a szentlélekre ismert, míg Cassagnac Pál a „Pays“­­ben azon véleménynek ad kifejezést, hogy a megölt herceg lelke szállt a galambba. A republikánus lapok konstatálják, hogy a kormány rendkívüli elnézést tanúsít azon államellenes párttal szemben, mely a zuluföldön történt gyászesetet nyolc napon át a köztársa­ság elleni heves polémiára zsákmányolta ki, de egyúttal arra is utalnak, hogy veszélyes volna e türelmességet nagyon túlhajtani. FŐVÁROSIÜGYEK. — A fővárosi pénzügyi s gazda­sági bizottság mai ülésében Viola főjegyző felolvasta a közraktári kölcsön felvétele ügyében kikül­dött albizottság jelentését, mely a következőkben kul­minál : az első építkezési szükséglet 1.538.790 frtra rúg, beleértve azon 700.000 frtot is, melynek viselését a kor­mány elvállalta. Az albizottság a kérdésben forgó összegnek f­ggő adósságként fölveendő kölcsön megkötését java­solja. Az első három év alatt a főváros csak a kamatot fizeti és a tőke törlesztést csak a negyedik évben kezdi meg és azt 10, esetleg 16 évre fölosztva teljesítendi. A fölveendő összegekre nézve három ajánlat érkezett, melyek közül az I. hazai takarékpénztár az egész 1.6­­0,000 frt kölcsönt hajlandó a főváros közjavadal­mainak lekötése mellett utalványozni 6% kamattal és oly föltételekkel, mik­épen megfelelnek az albizottság most körvonalazott javaslatának. A bizottság ennélfogva — Mohamedánok, — félelem, — különös magas, szikár, barna emberek, kiknek egész öl­tözete gyapotnadrágból s fehér sipkából áll ; a sok homok és légy miatt minden második em­ber csak félszemü. Éghajlatuk mindamellett igen kitűnő : egész nap szép az idő ott és a tél soha sem áll be. E rémitő közlésnél, melyet szándékosan mondtam el hallgatóimnak, mindnyájan az ijedt­ség kifejezésével tekintenek reám. — Nincs telök ! — kiált föl a vén Bikoff, a bakter, kinek mély hangját még ünnepélye­sebbé teszi orrának hiánya; — hát hogy a ma­nóba élhetnek azok? De isten büntetéssel súj­totta az átkozott pogányokat; nem érdemlik, hogy telök legyen! — Ah, Szergej Mihajlovics! suttogja Mia­­zoff, — nem veszed észre, hogy a barin csak tréfál ? Hogy ne volna telök ? Hisz az le­hetetlen ! A társaság elhallgat és látom, hogy Sapo­­gin házigazdámhoz közélg s valamint fülé­be súg. — Igazad van, Alexei Feodorovics, szinte elfelejtettem. Barin, teszi hozzá, felém fordulva, te tudsz olvasni, ugyebár? — Tudok. Miért ? — Hát látod, Dmitri Ivanoff, a levélhordó, egy ujságlapot hagyott itt nekünk és azt mond­ta, valami fontos történet olvasható benne ; tu­dod mi szegény ördögök negramozni (tudatla­nok) vagyunk és Arkadi apó, a pap, ma este nem jöhet át hozzánk. Légy oly kegyes nekünk a fontos történetet fölolvasni. (Vége köv.) PESTI HÍRLAP: ez ajánlatot pártolja, s azt a pénzügyi s gazdasági bizottság el is fogadta. A második tárgy a kőbányai sertés­szállásokhoz építendő utat­ illeti. Az út kiépítése, úgy­­szintén­ a múlt ülés alkalmából felemlített homokbánya helynek kijelölése a sertéskereskedelem érdekében sür­gősnek találtatott és a bizottság a gyors kivitelt fogja javasolni. Hu­szár Adolf szobrász azon kérelemmel for­dult a fővároshoz, hogy a szedreskertben egy műterem építése céljára olcsó áron engedjen át neki 6—900 négyszög­öl telket. A bizottság kötelességének tekinti hazánk jeles művészét tőle kitelhetőleg támogatni és egyhangúlag a telek átadása mellett nyilatkozott. A kér­dés csak a felett forgott, hogy minő módon tétessék lehetővé, hogy a telek ne legyen a kitűzött cél alól el­vonható. Minden eshetőségek kikerülése végett a bizott­ság elhatározta, hogy a kérdéses telket folyamodónak 30 évre ingyen átengedi. Tavaszy An­drás bizottsági tag azt javasolja, hogy a telek örök áron 5 fztal négyszögölenként adassák el a művésznek. Minthogy ezen javaslat nem talált viszhangra, a többség szavazata ellen Tavaszi külön véleményt jelentetett be. Ezután kisebb lényegtelen tárgyak intéztettek el.­­ A főváros tisztviselőinek nyug­­díjszabályzatát a jogügyi bizottság már letár­gyalta. — A fővárosi magánépí­tési bizott­ság mai ülésén a várkert építő bizottság az öntő utcától, hol a román stylü bástyatorony van, az alagútig terjedő várbástyák ujjáalakításának — a dalmű színház építő bizottsága pedig a színpad, nézőtér és festőterem tetőzetének terveit mutatta be, melyek jóváhagyattak. “­ szmáUFIPészet. 4­ * (N­agy falragaszok) hirdetik minden utcasarkon, hogy Bianchi Bianca k. a­­ki rövid időn egyszerre a bécsi színház kegyencévé lett szép és tökéletesen iskolázott hangja folytán, nemzeti színpa­dunkon lép föl háromszor. Első föllépte az „Alvajáró“­­ban lesz, melyet az igazgatóság azzal keserít meg a közönségnek, hogy a vendégművésznő mellett Bak Béla urat is föllépteti. Nem látjuk át, mert kelljen a nemzeti színház igazgatóságának a közkedveltségű Odry szerepét ez este oly énekessel adatni, kinek azért külön föllépti díjat fizet, s ki két ízben bebizo­­nyitá, hogy a nemzeti színpadra nem való. * (Soldosné asszony) háromszor lépett föl Debrecenben. Szombaton este a „Sárga csikó“-ban, vasárnap a „Piros bugyelláris“-ban, s hétfőn a „Veres­­hajú“-ban. *(Felekiné aszonynak)a nemzeti szín­ház érdemes művésznőjének, tegnap leánygyermeke szü­­ ­dDOBÁNY és IRODAJOHL AKADÉMIAI ÜLÉS. A szünidők előtti ez utolsó ülésen Pulszky Ferenc elnökölt. Első­sorban Zichy Antal tett jelen­tést Széchenyi István gróf hátrahagyott és akadémiánk által megvett nagybecsű kéziratairól. E kéziratok legbe­csesebb részét a naplók képezik, melyeket a megdicső­­ült már fiatal korában kezdett el írni és e szokását egész élte alkonyáig megtartotta. A becses anyagot, melynek előleges átvizsgálásával értekező volt megbizva, értekező 5 osztályba vélte sorolhatónak. Ezeket egyen­­ként ismerteti, kiemelve belőlük egyes jellemző vonáso­kat. Az egész gyűjteménynek kétségkívül legbecsesebb, legtartalmasabb része az V. osztály, mint amely a nagy államférfiunak életpályáját foglalja magában. Ez adatokból, bármily jellemzők s becsesek le­gyenek is, értekező véleménye szerint gr. Széchenyi István életrajza még nem állítható össze. Sok dolgot, melyben magának is főrésze volt, fölületesen érint, végre tömérdek a kivágás és törlés, mely nyilván az ő ren­deletére, meghitt kéz által, de tán túlzott szigorral is, a könyvek egyes lapjain végrehajtatott. Még csak egy megható vonást közöl a dicsőültnek volt hitvestársa iránti magasztos szerelméről s Wesselényivel való ifjú­kori barátságáról s egy meleg apostrophát intézve a sokat szenvedett nagy emberhez, kinek nemsokára em­lékszobrát emelendjük fel, jelentését végezi. Utána Szász Károly tett jelentést a pázmándi ünnepélyről, bemutatva a Horváth Endre fölött az aka­démia nevében tartott emlékbeszédét. A jelen volt tagok kívánságára Szász K. szép beszédét fel is olvasta, mely nagy tetszéssel fogadtatott. Az ülés után folyóügyek intéztettek el. Titkár Wen­inger Vince halálát jelenti a társulatnak s in­dítványára az akadémia az elhunyt tagtárs fölött jegy­zőkönyvi részvétét fejezi ki. Jelenti továbbá, hogy Szász Károly az irodalmi bizottság elnökévé, S­zi­lá­d­y Áron pedig annak előadójává választott meg.­­ A legutóbbi nagygyűlésen megválasztatott külföldi tagok közül Fouqne, Tazar és Waitz megválasztatásu­kat meleg szavakban köszönték meg az akadémiának. Elnök ezek után jó szünnapokat kívánt a tagoknak, mire az ülés véget ért. * (A „Nemze­ti H­­­r­­­a­p“),mai 1617-dik szá­mával vesz végbúcsut olvasó közönségétől és munka­társaitól, s mától kezdve megszűnik. Megszűntét azért sajnáljuk őszintén,­­mert a kormánypárti lapok közül legkomolyabban volt szerkesztve, s a hasábjain megje­lent dolgozatok gyakran értékesek is voltak. Politikai irányával nem rokonszenveztünk, de irodalmi érdemeit elismerjük. *(Dr. Dárday Sándor) „Közigazgatási Lapok“ című szakközlönye mától kezdve szintén megszűnt. * (A szombathelyi kath. főgymna­­s­i­u­m) ez évi értesítőjét vettük, dr. Kunc Adolf igaz­gató által szerkesztve. A tüzetes értesítést egy jóravaló dolgozat előzi meg, az ó-héber költészetről Dallos Jó­zsef tollából. Az intézetben 15 tanár van alkalmazva, csinos gyűjteményekkel rendelkezik s a lefolyt évben 388 tanuló látogatta, kik közül 24-en tettek érettségi vizsgát. Mikor a yankee izzad. Izzadunk mindnyájan. Szeretnénk megszabadulni a nagy melegtől, de tiltja­­ az etiquette. Sokkal prak­tikusabb e tekintetben az angol, de legpraktikusabb a yankee. Ilyenkor (az „ugorka-idényben“) igen meleg szo­kott lenni náluk; a hőség ott sokkal nagyobb, mint itt, s nem tartozik a ritka esetek közé, hogy 30 forin­t melegben kell dolgozniok a szorgalmas, sétálniok a, lusta yankeeknek. S azért úgy a new-yorkiak, mint átalában . Egyesült­ Államok lakói nyáron nem viselnek n­y­a­kló­val­ó­t. Mi a nyakravalót illetőleg igen konzervatívon vagyunk; nálunk minden embernek nyakravalót kell viselnie, ha a tisztességes emberek közé akar Boroztatni. New­ Yorkban ilyet nem is látunk nyáron, de még gallért sem. Nem tagadható, hogy a nézőre rész benyomást gyakorol, ha pl. színházban a nagyszámú és díszes férfiközönség közt egyetlenegy nyakravalót vagy gallért sem lát, mert az említett pipere-cikkek az íz­léssel bíró ember előtt nem minden fontosság nélküliek . Hanem ez annyira elterjed szokás­ottan, hogy maga a­ köztársaság elnöke sem viselt n­y­a­k­r­a­­valót a múlt nyáron; hogy e nyáron visel-e ? azt nem tudom, de nem is hiszem. De nem csak a nyakravaló és gallér terén hoz­tak reformokat a tisztelt óceántúli urak, hanem a cipőt, kalapot és kabátot is igyekszenek egyszerűsíteni, ké­nyelmessé tenni, sőt amennyire lehet, meg is csonkítani. Mindenik new-yorki kalap egy-egy kis monstrumná mond­ható. Szalmából készítik, tetején van egy dió­ nagyságú szerelő, oldalán pedig (karimája felett) szintén akkora hét—nyolc lyuk van, azon célból, hogy a viselő feje szellősen maradjon. De a számos lyukon át behatolj­­ának a forró napsugarak; ezt tehát azzal akadályozza meg a yankee, hogy kalapja alatt nagy szőlőlevelet visel, körülbelül olyat, mint amilyenre nálunk a vajat szokás kenni. Cipőjével sem bánik valami kényesen. Nagy da­rabokat hasít ki belőle, úgy hogy inkább harisnyát mint cipőt hord. Kinek daganata vagy tyúkszeme van a lábán, az kivágja a fölötte levő bőrdarabot és többé nem „genirozza“ semmi. De azért ez is igen tisztességes, sőt finom viselet! Mikor jutunk mi eddig! A yankee nevetve fog ki a nagy melegen, mi pedig kínoztatjuk magunkat, holmi jeges kávéval vagy fagylalttal iparkodván elűzni a hőséget. Hát még a kabát! „Egy ingben“ járni mily élve­zet, mily „boldog élvezet!“ De már az valóban neve­letlennek mondható ember, ki kabát nélkül mer utcára menni ! Nálunk igen, a Panama-szorostól éjszakra nem. Itt sem sétálnak ugyan kabát nélkül, de valami rövid út kedvéért nem is ölti fel. És ott e­z is igen tisztességes. Hejh, mikor mondhatjuk majd erre, a­mit úgy szeretünk mondani: „Tout comme chez nous!“ Izzadunk tehát és ha eddig tűrtünk, tűrünk to­vábbra is, mert nem hiszem, hogy találkoznék egyhamar oly merész reformátor, ki a mi társadalmunkba is át akarná e szokásokat ültetni. Mi majd csak megyünk a vá­­­rosligetbe, Rákos-Palotára, Gellért-, János- és Sas he­gyekre ,hűselni, bennt a városban hadd izzadjunk ! És itt, amint a kirándulásokról szólok és bámu­lom azt a bábeli rendetlenséget, mely nálunk a kocsik meneténél uralkodik, eszembe jut valami, szintén észak­­amerikáról, annak nagyvárosairól. Ha okosnak tartjuk azt a szokást, hogy ott nyak­ravaló­s gallér nélkül járnak az emberek, mikor melegük van, bölcsnek kell mondanunk az ottani utcai forgalom rendszerét. A kocsik négy sorban haladnak, két sor jön, kettő megy. Ezen rendet megzavarni semmikép sem lehet, és nem is szabad. A nők irányában különösen lovagiasak a yankeek; minden „police-man“ (minden utca­sarkon áll egy) köteles a hölgyeket az utca egyik feléről a másikra átvezetni és ezt oly ■eleganciával végzi, hogy azt gondolná az ember, szívességből teszi.­­ A „police-man“ a hölgyeket kezeknél fogja, füt­tyent, mire az első kocsisor megáll, második füttyentésre a kocsisor megindul, és e műveletet minden kocsisornál végzi, mig csak az utca másik felére ér a hölgygyel. Nincs is aztán ott sem kocsisok épületes vesze­kedése, sem előrehajtás, elgázolás, s más egyéb nagy­­városias utcajelenet, minőkhöz ami jóval kisebb Buda­pestünkön oly bő alkalmunk van hozzászokhatni. És az a new-yorki becsületes polgár, kinek csa­ládja valami kirándulásra ment vasárnap délutánján, egy pillanatig sem aggódik sorsuk felől, vagyis legalább nem fél, hogy mikor a kocsisor közé jutnak felülni óhajtva, valamely jó kedvű kocsis csupa vigyázatlan­ságból rájuk hajtat.­ a letett. Az újszülöttet a szt. Pál napra való tekintettel, Paulának vagy Pálmának fogják keresztelni. *(A nubiai fejedelmi család) nem csak a nagy közönségben, hanem a művész világ­ba­n is kiváló érdeket kelt . Tegnap Huszár Adolf szobrász és F­e­s­z­t­y Árpád fiatal festész is gyö­nyörködtek az afrikaiak gyönyörű idomaiban és pompás bronze­szm­ükben. El is határozták mindketten, hogy ha lehetséges, Huszár mintázni fogja őket, Feszty pedig egy afrikai tájat fog festeni, és rája a núbiai magas uraságokat. (Fiatal festészünk, mint halljuk, már tanul is „arabusul“ és hogy a pálmás forró vidéket ne csak fejből fesse meg, a télre Afrikába kel át.) • * (Meissonier) Pária leghíresebb festőinek egyike még 1869-ben megkezdte a zuluk által megölt, de akkor még „császári herceg“ arcképét festeni. A közbejött 1870-iki bukás folytán az arckép befejezetle­nül került a művész lomtárába, most azonban ismét előkereste és gyorsan bevégezte Meissonnier, s Eugénia császárnénak küldi ajándékba. * (A Széchenyi-szobor) már elkészült­. A bécsi cs. kir. éreöntőde műve, melynek igazgatója, a közelebb lefolyt időben nálunk is járt s ez alkalommal a szobor sikerülését fölötte dicsérte s kijelentette, hogy a cs. kir. ércentőde mindig büszke leend­ő művére. Ez alkalommal az igazgató a szoborért járó utolsó részle­tet (12,000 irtot) is fölvette.

Next