Pesti Hírlap, 1880. október (2. évfolyam, 272-302. szám)
1880-10-11 / 282. szám
1910. október n. pedig egy Kvapillával. Tizenöt évig őrizte meg Kvapii neje iránti hűségét s csak ezután bolondult bele Pantalló generalisné szobaleányába. Egy este Pantallóné sötét folyósóján várakozott a vén kecske szerelmes tárgyára. Ekkor jött Pantallóné s Kvapii azon hiszemben, hogy az a szobalány, megölelte a vén generalisnét s nagy dühbe lő, mely még fokozódott akkor, midőn megtudta, hogy a csók nem is neki, hanem másnak volt szánva. Sietett a férjt Erdma asszonynál bepanaszolni. Kropil nagy kínokat állott ki, nem mert hazamenni, s összevissza csókolta. A vén Pantellóné egy budai szállóban rejtőzöt el. Ott találta meg egy biztos, ki visszavezette családjához. Itt heves jelenet fejlődik ki férj és feleség közt, mely azzal végződik, hogy Endmvia asszony egy üveg paradicsommal önti le a hűtlen férjt s ígéri, hogy ha még egyszer megtántorodik, vitriollal fogja leönteni. Több tárgy nem lévén, az ülés véget ért. Megemlítjük még, hogy a közönség a felolvasásokat élénken megtapsolta. SZÍNHÁZ és MŰVÉSZET. „A KARÁCSONFA.“ — A legújabb párisi látványosság. — Párisi levelezőnk lapunk mai számában már megemlékezett a „Porte Saint-Martin“ színház legújabb látványosságáról. Párisi lapok a következőkben adnak még néhány érdekes részletet a nagy hatással előadott, habár egész téves helyszínezettel, de Magyarországban játszó darab ismertetéséből. A cselekmény, mint ez egy „tündéries látványosságnál“ magától értetődik, igen fantasztikus természetű. Egy vén sarkantyúgyáros, a szerzők, úgy látszik azt hiszik, hogy a sarkantyugyártás Magyarországon igen jövedelmező iparág — Pálma grófi várt szerezte meg, melyről azt hallotta, hogy benne kincs van elrejtve. Első gondja az uj birtokosnak, hogy a régi várat egészen leromboltassa. Végre egy sötét, mély pincébe jut, melyben Eucalyptus nevű varázsló azon talizmánokat adja át neki, melyek ott valamely régen elhunyt Pálmai gróf által elrejtettek. A varázsló azonban vonakodik megmondani a bitorlónak és fiának Popoffnak (ez is magyar név) e talizmánok titkait, melyek nélkül azokat használni nem lehet. E talizmánok egy hegedű és egy gyufatartó. A harmadik talizmán, egy bábu, Frisk a magyar kisasszony által visszautasittatik, kit kényszeríteni akarnak, hogy Popoffhoz menjen nőül. A A talizmán Pálma igazi birtokosának kezébe kerül, ki a szép Friskát szereti. E bábu a látványosságban nagy szerepet játszik. Kiűzi a betolakodott bitorlókat a grófi kastélyból, mire azután a darab valamennyi személye világgá megy és a legkülönbözőbb helyeken, búcsúkon és sokadalmakon, „kék barlangokban“, az „öröm tavának“ partjain stb. találkozik ismét, míg a varázs végre a darab különböző szerelmi párjai érdekében hatni, kik végül, el is veszik magukat — még pedig egy nagyszerű apotheozis csodaszép keretében. Látni való, hogy ennél hóbortosabb cselekményt nem igen lehetett volna összetákolni. Meg kell azonban vallani, hogy e naiv szöveget, mint már párisi levelezőnk felemlítette, igazán csodálatos kiállítással adják. Nagyszerűbbnél nagyszerűbb díszletek, gyönyörű jelmezek és meglepő változások váltakoznak egymással. A gépezetek csodákat mivelnek. Népszínházunk megszerezhetné a látványosságot és azzal oly nagy sikert érhetne el, mint annak idején „Szorogoval“, vagy az „utazásokkal“. A zenét Le coq írta és többek között egy pár igen csinos couplet-t szerzett, melyeknek nem kis részök volt a darab sikerében. A ballett zenéje J *■ cobitól való. Van is elég festői, szép és bizarr ballett a darabban. A gyönyörű jelmezek rajzait Grévin, a „Journal amusant“ és a „Journal pour rire“ híres rajzolója készítette. * (Wiltné utódai.) Egyik helyi lapban olvassuk : Az opera igazgatósága gondoskodott, hogy Wittné asszony távolléte alatt a drámai hősnők szakmakörét lehetőleg betöltse. Két vendégművésznőt szerződtstetett, kik jó névvel bírnak és amint hallatszik , szép színpadi jelenségek. Az első : B o r s i de G iui asszony, ki először már e hó 19 én föllép a „Faust“-ban , második vendégjátéka pedig az „Álarcos bál“-ban lesz. Ő november végéig fog itt énekelni. Decemberben Wisiak Emma vendégszerepel, ki a múlt télen Nápolyban nagy asszony hatással működött. Januárban már Willné asszony tér vissza s három hónapig marad itt. * (A „nagy gyermekek“-et). Gondinet új bohózatát, melyről lapunk mai tárcája szól, Bécs számára kizárólagos joggal két bécs színház vásárolta meg : a városi- és a Carlszinház. Érdekes kérdés most az, hogy kinek fog az előadás joga odaítéltetni: Bukovicsnak-e vagy Tevelének? Mert Molnár egy kicsit poéta is. „A színpad és titkai“ című könyvében még pusztán szakember volt. De abban a műben, mely most előttünk fekszik, vannak szinte lírai lendülettel írt részletek, egyes fejezetek pedig egészen novellisztikai alakban jelennek meg előttünk. Amint mondtuk, az egész könyvön vörös fonálként vonul végig a szerző egyénisége. Ha valakire, úgy rá alkalmazható a buffoni szabály, hogy a styl — az ember. Ez a styl épen olyan izmos és erőteljes mint szerzője. Az egyes kifejezésekben, úgy mint az egész mű előadásában egy erőművészt látunk. A legizmosabb nyelv ez, amelyet képzelni lehet. S ezzel ki van mondva fölötte az ítélet: a jó és rossz egyaránt. Nélkülözi finomított nyelvünk kellemes szófordulatait, könnyű elmésségeit és franciás dhic-jét. Erőtelj ügyesség nélkül. Egy óriás, aki nem tud tornázni. Izmok ruganyosság nélkül. Humora is, hogy úgy mondjuk, vaskos, szinte túlangolos. Amiben határozott nagy haladást látunk eddigi műveivel szemben, az Ítélete művésztársairól. Bölcs mérsékletet tanúsít és igaz , mértékkel osztogatja dicséreteit és gáncsait. Az emlékiratok előttünk fekvő része a szerző pályáját csak a világosi gyásznapig rajzolja, s így az egész műnek csak mintegy bevezetését képezi. Érdekkel várjuk a következő köteteket. FECSKE. PESTI HÍRLAP Petőfi és szülei: „Visszaemlékezések Petőfi Sándorra“ cím alatt közöltük Mészáros István egy terjedelmes közleményt a „Vasárnapi Lapok“-ban. A cikkben rendkívül sok új és érdekes adat van, melyekből sietünk egyetmást közölni, azon viszonyra vonatkozólag, mely Petőfi és szülei közt állott fenn. Szerző ez elbeszéléseket Kissné Révesz Zsófia asszonytó’ ''állotta, kinek édes atyja rákoskeresztúri mészáros ^^..ter volt. Hogy Petőfi mennyire szerette és tisztelte az ő édes anyját, — írja a „V. Lapos“ — legjobban bizonyítják saját költeményeiben olvasható idevágó nyilatkozatai. Mert Petőfi mint mindenben, úgy gyermeki szivének érzéseiben, ezek kinyilatkoztatásában sem hódolt a konventionális világ felfogásának. És Petőfi amilyen fokozatban haladt hőnevének tetőpontjára, és oly fokozatosan adott kifejezést szülei iránt érzett szeretetének. Hogy atyjára haragudott volna, hogy az iránt nem viseltetett volna a kellő tisztelettel, gyöngédséggel, amint ezt sokan egy pár költeményéből szeretik kimagyarázgatni, nem áll. Hogy Petőfi világot, embert megvető óráiban, feldúh kedélyével néha kikelt atyja nagy szigorúsága ellen, ezt semmi egyébnek, csak világfájdalomtól zsibongó és felizgatott lelkének szabad tulajdonítanunk. Petőfi szerette, tisztelte atyját is, mert Petőfi félt az ő atyjától. Atyja nagy haragja elől mindig kitért atyja elől, mikor ez botot vagy kést fogott rá magával nembiró perceiben, mindig menekült. Petőfi Tehát nem mert dacolni atyjával, még akkor sem, mikor ez megtagadva tőle még a kenyeret is. Petőfi Sándor tűrte atyja szigorúságát, éhezett miatta — de azért folyvást szerette, tisztelte, mert bántotta saját önérzetét, hogy nem tudott szerezni szüleinek, hogy azok kényelmesen megélhessenek. Petőfi sokszor az apai ház szénapadlásán volt kénytelen meghúzódni, hogy atyja közelében, ennek haragját kikerülje . Pesten laktakkor sokszor volt kénytelen a „szedres kert“be*) kijárni és ott élősködői szedren. Petőfi azért újra meg újra visszatért a szülei házhoz. Szive, lelke sokkal jobb, sonkás nemesebb volt, mintsem hogy dacolni akart avagy tudott volna atyjával. De hogy P. édesanyja iránt érzett szeretetét még a legelkeseredettebb állapotában se érti semmi sértő gondolat, bizonyosan tudjuk. És valóban, Petőfi az ő anyja iránt érzett szeretetét, szivének szentek szentjében hordta a hova nem férhetett be soha semmi rész gondolat. Az igaz is,,hogy az öreg Petrovicsnénál soha anya méltóbban és hálásabban még nem pazarolta szeretetét gyermekére. És soha gyermek még nem viszonozta anyjának szeretettét melegebben vissza, mint P. Sándor. Sándor — mint K.-né beszéli — akár ment, akár jött, mindig össze-vissza csókolgatta édesanyját, akit vagy „édesanyáménak vagy csak ,,anyáménak szólított. Anyja pedig őt „édes fiam“-nak, „Sándor fiam“-nak vagy csak „Sándor“-nak szólította. Ha pedig másoknak beszélt róla, akkor az öreg Petrovicsné mindig az Őrj Sándor fiáról beszélt. Sándor csókjait anyja is viszonozta, mindanynyiszor ha jött Sándor, édesanyja elébe szaladt, ráborult és igy csókolgatta össze fiának, orcáját. És akkor, a mikor megérte Petőfi, a mi után 1846-ban sóvárgott lelke, hogy együtt, boldogságban éljen szüleivel — a jó öreg szülők teljesen el voltak telve az ő Sándor fiukkal. Ekkor már az öreg Petrovics is szerfelett boldognak érezte magát. Hogy is néha meggondoljuk, hogy közös ebédjük után az öreg Petrovics, rágyújtva pipájára s feltéve okuláréját, kénnyelmes kanapéra dőlt — és igy olvasta fia halhatatlan költeményeit. „Bezzeg nem mondja most, hogy beszennyeztem nevét — erősíti meg Petőfi. *) Az új lófuttató helyen. Az öreg Petrovicsné nem ért rá, Sándor fia költeményeinek az olvasásába soha sem. Neki annyi sok szöszmötölni, tenni, rakodni valója volt mindig, hogy ülni is alig ért rá. Főzött, varrt, mosott, vasalt az ő Sándor fiára, aki már ekkor csinosan és tisztán öltözött, vasalt, hófehér ingnyakkal és kézelővel, gondozott hajat és bajuszt hordott. Mikor itt készült hagyni Pestet, hogy felcsapjon katonának, édesanyja sírva, csengve kérte, hogy na hagyja el őket, mert mi lesz ő belőlük. Petőfi lelkesülve ezt felelte rá : „Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete.“ A jó anyát, a szerető hitvest megtörte a lelkében folyvást sajgó, életet emésztő fájdalom. Elvesztette hű társát, az ő jó apjukját, aggodalomban élt két jó fia miatt, akik messze tőle a kész veszedelem szörnyű karjaiban voltak. Megtört összetöpörödött a szenvedő asszony s beletántorgott nyugvó helyébe, hogy onnan soha többé fel ne keljen és a honnan örökké csendes helyére, a koporsóba emeljék szerettei. Az öreg Petrovicsné Reveszéknél betegedett meg. Betegsége csak egy hétig tartott. És fiai nem hitték, hogy nagy szomorúságnak néznek elébe. Kissné elbeszélése szerint Budavár ostromával esik össze az öreg Petrovicsné betegsége, halála. Innen magyarázza ki azt, hogy Petőfi miért nem lehetett ott édesanyja haldoklásánál és hogy ezért kellett neki mint kislánynak udvarosukkal átmenni Budára, hogy megvigye a hírt P. S.-nak, hogy meghalt édesanyja. Innen magyarázza ki Kissné azt is, hogy az öreg Petrovicsné minden ágyulövésre megkérte őket, hogy vigyék le őt a pincébe, mert ő fél az ágyúgolyótól. Kissné át is ment Budára, a mai vasút-híd tájékán kis csolnakon. Azért kellett nekik ily nagy kerülőt tenni, mert Buda várából folyvást ágyúzik. Féltek tehát, hogy rájuk is rálőhetnek. Petőfit tiszttársaival találta a hírtvivő kis leány. Petőfi István épen ekkor őrjáraton volt. A félénk kis lány még félénkebben merte megmondani P.-nek a a lesújtó hirt, a mit a mint megtudott P. elkezdett zokogni, kardját kérte s meghagyva tiszttársainak, hogy István öcscsét tudósítsák, azonal csolnakba ült s jött át Pestre — édes anyja kiterített teteméhez. Fájdalmában megdöbbenve, Csak nagy nehezen tudta elfojtani nagy keserve hangos kitörését. Fájdalma csak akkor tört ki, mikor jó anyja kihűlt tetemére ráborulva végig borzadt rajta az iszonyú, fagylaló fájdalom. Petőfi rábukott anyjára, csókolgatta s zokogva kapta fel és szorította magához azt, aki neki mindene volt. „Nincs már nekem senkim“ — ezt mondogatta P. s anyja hült tetemét visszaeresztve elkezdett a szobában nagy léptekkel, zúgolódva járkálni. Majd újra odament anyjához s levágott annak hajából egy fürtöt s szemfedeléből, koporsójából egy-egy darabot. Egyszerű márványkő a jelölőjük, amelynek szembe néző lapján csak két kezetfogó aranyos kéz s alatta ez a sokat, de nagyon sokat jelentő mondás áll : „Itt nyugszik a legjobban szeretett apa s a legjobban szeretett anya.“ Petőfi, mikor itt hagyta utoljára Pestet, meghagyta Reveszéknek is, hogy a sikere valamikor fel ne írják atyjának, vagy anyjának nevét, mert kikerestetné s kihányatná a német poraikat, porait a Petőfi Sándor szüleinek, Liszt Ferenc Weimarban. (Emlék idei nyaralásából.) A zongora király a nyarat rendszerint s legszívesebben a weinari herceg udvaránál tölti, hol az agg zene-titánnak saját udvartartása van. Olvasóink bizonyára szívesen veszik, ha kitűnő hazánkfiáról s udvaráról kis ismertetést közlünk . A mester kiváló zenészekből egész kis nemzetközi kört alakított magának Weimarban s a boldogok, kikre a választás esik, mind a fejedelmi park felé sietnek a találkozás szokott órájában. A kis kertajtó az időtájt folyvást nyilik-csukódik s csattanásáról hallja a környék, hogy most a bűvös zenéjü „doktor“ vendégei érkeznek. Kevéssel 4 óra után a társaság teljes. S a zenei társalgás azonnal vagy egy quintettel megkezdődik. Minden szem a mesterre tapad, amint zongorájánál helyet foglal. Mellette Alfonzo Bendano nápolyi művész ül, s ez a Liszt zeneudvarának legimpozánsabb alakja. Egész lelkével figyel a mester játékára, számára nem vész el a legfinomabb árnyalat sem. A szellemes fordulatoknál szemei lelkesülten ragyognak, s arcizmai rhytmikus vonaglásban fejezik ki szive elragadtatását a szép andanték alatt. A darabbal és az előadással maga a mester is meg van elégedve, mert néhány részt ismételtet s a zongorapartiét maga végzi. Kis szünet következik, mely alatt többféle csoportozat támad, az ítészek megteszik megjegyzéseiket vagy üdvözlik a szerzőket. Az egyszerű fekete öltözetében is előkelő, szellemesen halvány arcú W. báróné .