Pesti Hírlap, 1894. december (16. évfolyam, 335-364. szám)
1894-12-04 / 338. szám
1894. december 5. PESTI HÍRLAP 5 Utóhang a „Politikai Divatokéhoz. Irta Jókai Kör. Jókai Mór összes műveinek nemzeti diszkiadásából karácsonyra újabb sorozat fog megjelenni. A tiz kötetben, amely az idén már a második series lesz Jókai gyűjteményes munkáiból, meg fog jelenni egyebek közt a Politikai rzivatok is, amelyet a koszorús író most utóhanggal is ellátott. Ez az epilógus azonkívül, hogy a regény történetére vonatkozó érdekes részleteket tartalmaz, elmond egy eddig teljesen ismeretlen epizódot az 1861. esztendőből, amelynek két hőse: Jókai Mór és a mostanában annyit szereplő: gróf Zichy Nándor. A históriai becsű utóhangot, a melylyel most már a Politikai Divatok még értékesebb regénynyé válik, egész terjedelmében itt közöljük. * * *■ Ha valamely munkámhoz, úgy bizonyára a „Politikai divatokéhoz szükséges a fölvilágosító végszó. Valószínüleg föltűnik az olvasónak az a sok hézag, ami e regény folyamatán elárulja magát. A történet, mely egy irányban megindul, egyszerre csak más irányt vesz : az elbeszélés ott, ahol legérdekesebbnek ígérkezik, hirtelen letörik s új fejezetbe csap át. Köztudomású tényeken átugrik a mese s lesz belőle mese, a hol lehetne igaz történet, érdekesebb a költött dolgoknál. A jellemek széles alapon vannak megkezdve s erre az alapra alig van valami fölépítve. A nagy, dicsőségteljes harcból, mely a szereplő alakok tisztitó tüzét képezte, semmi sem jut érvényre, csak a végkatasztrófa , az is csak allegóriákban, amiknek a sorai között kell keresni a komoly valót; a históriai háttér pedig egészen elvész, a korrajz elhalaványul, az előadás hangulatában a hazafias lendület kerültetik. Ennek a magyarázata az, hogy én ezt a regényt akkor kezdtem el megírni, amikor az új alkotmányos korszak (1961-ben) azt a csalóka reményt keltötte fel, hogy az elmúlt szabadság újra életre kel hazánkban. Fölszabadult a politikai szószék és a sajtó. Arégi óhajtásom volt olyan nagyobb regényt írni, mely a szabadságharcot tünteti viszsza. Még ekkor élénken emlékeztem a 48/49-iki világra : minden nagy és apró, tragikus és komikus alakja a dicsőséggel és rémekkel teljes korszaknak ott élt, ott kísértett a lelkemben , és én elég naiv voltam azt hinni, hogy ezt mind föl lehet már támasztani a hamuból, a ködből. Mire aztán elkészültem a regénynyel, akkorra vége lett az alkotmányos korszaknak. Jött az átokterhelt Schmerling-aera. Százszorta rosszabb a Bach-korszaknál, mert „ez" egy becsületes absolutizmus volt, mely kimondta az őszinte jelszót, amihez tartsuk magunkat: „Zahlen unds Maul halten“’; de Schmerlingék egy hazudott alkotmányosság színe alatt követtek el rajtunk erőszakot s ha Bach kormányozni ránk küldte a németeket és a katonákat, azok tisztességes idegenek voltak, a kikkel lehetett beszélni, ha németül tudtunk, de Schmerling ránk eresztette azokat a hazánkfiait, akik gyűlöltek bennünket (mert gyűlölni a magyart csak a magyar tudja igazán). Azok aztán azonfölül hogy mortifikáltak bennünket, még gúnyt is űztek belőlünk, úgy hogy a katonai törvényszék valóságos oltalom volt ránk nézve az adminisztratív közegek dühöngése ellenében. Hát, természetes, hogy ennek az én regényemnek ebben a korszakban nem akadt kiadója. Pesti Napló, Magyar Sajtó szerkesztői kidobtak regényemmel együtt az ajtón, mikor belepillantottak. „Hisz ez a forradalomban játszik!“ Voltak kiadóim, akiknek szintén bemutattam. „Van önnek két bőre, hogy az egyiket leengedheti magáról huzatni ?“ A regény ott penészedett a fiókomban. Egyszer aztán a magyarországi ellenzék megemberelte magát, vezérférfiai elhatározták, hogy egy sajtóorgánumot hoznak létre, mely nézeteiket képviselje. Engem bíztak meg a szerkesztőséggel. Én adtam az uj lapnak a „Hon“ levet. Magam jártam utána Bécsben az udvari kancelláriánál, hogy az engedély megadassák .á. Gróf Forgách Antal elsö kertemre megadta az engedélyt. Én siettem az írásommal föl Budára gróf Pálffy Mórichoz, bejelenteni, hogy van passzusom az új lap kiadásához. — Hjaj, barátom, mondta a helytartó, az még nem elég, hogy a kancellár beleegyezett : még én is itt vagyok. Önnek előbb reverzálist kell adni magáról, hogy lapjában a kormányt pártolni fogja. — Kérem , itt van már a zsebemben a reverzális. Tudtam, hogy ez is szükséges. Az volt pedig ebben a reversálisban, hogy én kötelezem magamat a magas kormányt minden a hazára nézve üdvös intézkedéseiben teljes erőmmel támogatni. A kormányzó nagyon csóválta a fejét: „a hazára nézve üdvös.“ — Hallja, barátom, maga nagyon ravasz ember. Hát csak írjon újságot. De vigyázzon a pennájára, hogy valami ki ne cseppenjen belőle. Az új lap szerkesztősége nagyhamar megalakult, régi, kipróbált ellenzéki politikusokból és új szabadelvű tehetségekből. Újévre oly nagy előfizető közönség gyűlt össze melléje, mely annak fönnállását biztosítani látszott; azonfölül voltak előkelő, nagybirtoka támogatói, azok között első rendben Almássy Pál (a debreceni országgyűlés volt elnöke, ki már egy halálitéletet tartogatott az emlékei között.) Most azután módomban volt a „Politikai divatok“-at a közönség elé hozni a saját újságomban. Folyt a munka akadálytalanul valami hat hélig. Ekkor egy új munkatárs kocogtatott be hozzánk. Egyike a legelőkelőbb magyar főuraknak : vagyonban gazdag, műveltségben alapos, testben, lélekben fiatal: gr. Zichy Nándor. Egy terjedelmes, jól kidolgozott memorandumot hozott, melyben mély szakavatottsággal voltak kimutatva a politikai hibák, melyek Schmerling rendszerét Magyarországon kivihetlenné teszik s erőszakos keresztülvitel esetén Magyarországot és Ausztriát teljesen tönkre tennék. Különösen nemzetgazdászati tekintetben volt ez fényesen megvilágítva. Zichy Nándor előbb a Pesti Naplót kínálta meg ezzel az emlékirattal, de Kemény Zsigmondnak nem volt kedve a fejét az oroszlán torkába bedugni; akkor aztán én hozzám hozta a cikket. Én közöltem azt barátaimmal: nagyon tetszett nekik. Szerző beleegyezésével valami keveset módosítottam rajta. (A módosítás szelidités volt a kifejezésekben: szerző igen erősen bánt el az uralkodó politikai rendszer vezérférfiaival.) A memorandum egy számban jelent meg. Roppant szenzációt idézett elő az olvasó közönség táborában. Két nap múlva azonban egy jó barátom, kinek összeköttetései voltak a helytartóságnál, azzal a jó hírrel lepett meg, hogy „Pálffy Móric dühös ránk a Zichy Nándor gróf cikke miatt s kiadta a parancsot, hogy katonai törvényszék elé kell bennünket állítani s mindkettőnket három havi börtönre elitélni.“ (Schmerling alatt az volt a politikai divat, hogy a szerzőn kívül még a szerkesztőt is becsukják.) Én egy nagy plaidoverre készültem, melyben napnál fényesebben bebizonyítottam, hogy gróf Zichy Nándornak tökéletes igaza van. Ezt a védbeszédet (ékes német nyelven) elő is adom a katonai törvényszék előtt, mely állt egy ezredesből, egy őrnagyból, egy századosból, egy főhadnagyból, egy alhadnagyból, egy őrmesterből, egy káplárból, egy fzátterből és egy közbakából. Ily szakértő bíróság előtt lehetetlennek hittem, hogy argumentumaim meggyőző hatást ne eszközöljenek. Annál nagyobb volt aztán a meglepetésem, mikor az auditor kihirdette az egyhangúlag hozott ítéletet. „Egy esztendei tömlöc, nehéz vasban.“ — Mi a kakukk? mondám én az auditornak, hisz a helytartó csak három hónapi fogságot kért ránk kiméretni. — Das übrige ist für die schöne Vertheidigung! monda nevetve az auditor major. Azonkívül ezer forint birság. A bírságot lefizette Zichy Nándor, de a börtönt bizony együtt kellett leülnünk. S a legszebb az volt az egész ítéletben, hogy nem sajtóvétségért lettünk ám elitélve; nem valami politikai bűntettért, hanem „közcsendháborításért“. Tehát gróf Zichy Nándor és Jókai Mór elmehetnek vele dicsekedni, hogy ifjú korukban együtt hajigáltak be ablakokat és gázlámpákat a kerepesi uton, amiért egy esztendei börtönre lettek elitélve s fizettek ezer forintot az összetört üvegekért, így lett az megmagyarázva — a morva cserepárnak, a mi törvénybiránknak. És én azért mégis maradok a föntebbi állításom mellett, hogy a katonai kormányzat valóságos oltalom volt ránk, szegény szabadelvű hírlapírókra nézve, az adminisztracionális tyrannokkal szemben. Először is a katonák megtették azt a kitűnő tréfát, hogy nem érték be azzal, hogy minket elítéltek közösen a háborítás miatt ellenzéki cikkünkért, hanem aztán előfogták a kormány által szubvencionált sebmeringianus lapok szerkesztőit is, akik minket, védtelen ellenfeleket, megtámadtak , azokat is elitélték, becsukatták : »közösen aháborításért.« Aki csak vezércikket irt, akár a kormánypolitika mellett, akár ellene, az mind közeg felháborító volt, mind becsukták. Pokoli humor volt ez ! A börtönben pedig a katonák oly emberségesen bántak velünk, elitéltekkel, ahogy csak magyar vendégszerető gazda bánhat a vendégével, szó sem volt »harminchárom fontos vasról, kezére, lábára.« Pompásan éltünk, soha életemből több szabadságom nem volt, mint fogságomban, egész nap látogatókat fogadtam, este kimentem vacsoráim a svábhegyre, a porkolábot is elvittem magammal. Térparancsnokunk, a jó Haymerle, kívül-belül valóságos mintaképe Volt egy magyar vicispánnak. Én egy héttel előbb kezdtem meg a fogságot, mint Zichy Nándor. Aminek ez volt az oka : Ugyanazon a napon, a melyen Zichy Nándor a kegyetlen ítélet folytán megfosztatott a nemességétől (a mire Deák Ferenc azt az élcet csinálta, hogy jelenben nagy Magyarországon a leggazdagabb paraszt Zicsi (sic) Nándor), ugyanazon a napon ajándékoztatok meg egy minden titulusoknál méltóságosabb címmel, az „apa“ címével. Akkor született az első gyermeke. Fiatal, ideális szép neje gyermekágyban feküdt. A helytartó megengedte az apának, hogy egy hétig, amíg a neje veszélyen túl lesz, otthon maradhasson. Mikor aztán az egy hét leteltével ő is bekerült, a derék Haymerle azonnal feljött hozzánk (két egymással szomszéd szobában laktunk) egész udvariassággal fölajánlani, hogy bárminő kívánságai lesznek a fogoly urnak, azokat készséggel teljesíteni fogja. (Nekem például megengedte, hogy a faragó szerszámaimat fölhozassam a börtönbe; ott faragtam ki a feleségem mellszobrát fából.) Zichy Nándor azt az egyetlen kívánságát nyilvánította a térparancsnok előtt, hogy engedtessék meg neki minden nap a börtönből kimehetni hajnali misére a templomba. A jó Haymerle azt mondotta, hogy erre az egyre nincs instructiója a hadügyminisztériumtól , de majd kérdést fog intézni az iránt Bécsbe. Megadják-e Bécsből e kegyes óhajtásra az engedélyt az én mélyen tisztelt fogolytársamnak ? azt nem tudom , mert én nekem ő felsége legmagasabb kegyével elengedte a hátralévő fogházbüntetésemet, s Zicsi Nándornak is csak az otthon töltött héttel kellett tovább szenvedni nálamnál, úgy látom, hogy a nemességét is visszakapta. Hanem az ezer forintot nem adták vissza , az ottmaradt a csendháborítás által okozott károk megtérítésére. Hát ez idáig egész humorisztikus történet volt, de most következik a szomorú része — rám nézve. Amint engemet elitéltek fogságra, az én lapomnak a publikuma úgy szélivel szaladt, hogy a második évnegyedre fele sem jött vissza. Megijedtek a tisztelt hazafiak, hogy odavész az öt forint, ha én ott rekedek; talán attól is tartottak, hogy most már a prenumeránsokra kerül a sor , azokat is rendre fűzik rabszijakra közcsendháborítás miatt. Most már veszteséggel folytattam a lapkiadást. A regényemért sem kaptam semmi honoráriumot. Ellenben meg volt vele az a kegyetlen mulatságom, hogy a censor minden lépten-nyomon lefoglalta a lapot a Tárcában folyó regény miatt; nekem aztán egyre-másra törülnöm, másítanom kellett benne: kihagynom évszámra azokat a részleteket, amik