Pesti Hírlap, 1899. március (21. évfolyam, 60-90. szám)
1899-03-01 / 60. szám
Budapest, 1899. XXL évfl 60 (6660.) szám Szerda, március I. Előfizetési árak: Egész évre .. 14 frt — kr. Félévre..... 7 m — „ Negyedévre . . 3 „ 60 „ Egy hóra ... 1 „ 20 „ Egyes szám ára 4 kr. Vidéken 5 kr. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. --------------------------------—«, Szerkesztőség: Budapest, váci-körút 78. I. emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény intézendő. Kiadóhivatal: Budapest, váci-körút 78., hová az előfizetések és a lap szétküldésére vonatkozó felszólalások intézendők. Az új rend. Az új politikai állapotok berendezkedése igazán gyorsan és simán megy végbe. Bánffy Dezső nem hozta meg hiába a legnagyobb személyes áldozatot, ami nemcsak abból állott, hogy miniszterelnöki tárcáját önként fölajálta a béke kedvéért, de abból is, — és ez már sokkal nehezebb volt, — hogy agresszív magyar politikáját a háttérbe engedte tolni. Az előtérben így ma disszonancia nélkül helyezkedett el a szabadelvű párt újabb és békülékenyebb politikai irányzata. És most már, — leszámítva a nemzeti pártnak többé épen nem jelentékeny belépési szándékát a szabadelvű pártba, — az új állapotok fiziognómiáját meg lehet ismerni. Előlegezhetünk neki annyit, hogy elég rokonszenves , ha csak be is váltja, amit ígér. Ez a nap általában véve gazdag volt a politikai megnyilatkozásokban. Az első Bánffy Dezső búcsúzása volt. Egyszerű, öntudatos és férfias, mint ennek az államférfinak egyénisége. Ha egy szóban kellene mindazt kifejezni, amit tett és mondott, ez az egy szó ez volna :. ..félreállok !“ Akik furfangjairól és erőszakosságáról oly sok gonosz mesét mondottak az országnak s akik még ösifeláldozásának nehéz óráit is utcai nyelvöltögetéssel iparkodnak megkeseríteni, tőle tanulhatnák meg a lakedemoniai erényt, mely frázis és pose nélkül tud cselekedni akkor is, amikor az a legnehezebb. A szabadelvű párt önmagának, de nem a maga érdemei által megmentetvén, az adott helyzetben a kisebb polgári korrektség szabályai szerint búcsút vett Bánffytól s este az új vezért és az új állapotokat ratifikálta. Semmiféle problémán nem kellett a fejét törnie, vezetői megmentették a fölösleges lelki gyötrelmektől. Széll Kálmán, az új miniszterelnök, délelőtt még derék közember gyanánt volt fönt Bánffynál búcsúzni és este átvette a szabadelvű párt tábornagyi pálcáját. Közbe a lelépő miniszterek elbúcsúztak hivatalaiktól, az újak beléptek, azután a 33 disszidens képviselő formaszerint is visszalépett a szabadelvű pártba s a négy ellenzéki párttöredék sorra ratifikálta a békeokmányt, nemkülönben a szabadelvű párt is. Még csak a nemzeti párt fúziója nem perfekt , de ez sem probléma többé. Lesz-e és hogyan lesz meg, az már az új politikai rend képét meg nem változtatja. Minden úgy meg van csinálva itt, hogy ahoz egyszerűen csak alkalmazkodni kell s a retablírozott opportunizmus mellett ez nem is igen nehéz többé. Azonban föltétlen dicséret illeti meg azon lelépő, föllépő, félreálló és türelmesen alkalmazkodó magyar államférfiakat, akik ezt a lényegében véve igen jelentékeny és igen békés változást a politikai iskolázottság legkorrektebb szabályai szerint hajtották végre. Ez kétségtelenül mesteri műve volt a magyar államférfiak politikai képességének s mint ilyen nemcsak itthon fog elismerésben részesül.., snem — aminek pedig fontossága van— a külföldön is, ahol a pacifikálás ezen remekművében joggal a magyar faj politikai érettségét fogják fölismerni, és ez Magyarországnak Ausztriával szemben is javára válik. Nem közönséges látvány az, amikor egy ország a politikai pártok romboló összecsapásából minden nagyobb rázkódtatás nélkül ki tud bontakozni. És ha ez nekünk valamit vissza tud adni odakint abból a bizalomból, amelyet az obstrukció fél esztendőn át két kézzel tékozolt, akkor óhajtjuk, váljék ez a hazának hasznára, ha már az elszalasztott politikai jó szerencsét magunknak visszaszerezni nem tudjuk többé. Ami az ország népének óriási többségére nézve a kérdések kérdése volt, hogy t. i. a dualizmus és szabadelvűség kérdéseiben nem vallunk-e ezen átalakulás által kavariát, mess kedvezőleg dőlt el ma este. Külön ki akarjuk emelni, hogy ad personam nem a szabadelvű pártot, hanem programmjának ezt a két sarokkövét féltettük, mivel úgy tapasztaltuk, hogy az obstrukciós koalíció ezt akarja helyéből kimozdítani. A szabadelvű párt, mint puszta hatalmi instrumentum, az országra nézve utóvégre nem a legértékesebb valami. Többségek a politikában könnyen találhatók, ha a vezetési képesség megvan. Abban is van igazság, hogy a hatalmi állapotot kiélvező többségek személyi megújítása időnként hasznos munka. De ha az 1867-ik évi alkotmány gyakorlati fölfogásában és a szabadelvűség politikai irányelveiben történt volna hátrányos újítás, ezt minden képzelhető eszközzel vissza kellett volna vagy vissza kellene utasítani. Széll Kálmán mai belépő beszédének eleje és vége ebben a tekintetben is megnyugtató kijelentéseket hozott. Az 1867-iki kiegyezés állandóságának és betű szerint szigorú magyarázatának, valamint a szabadelvű programra határozott és minden félreértést kizáró megtartásának deklarációja, igenis alkalmas arra, hogy a bujkáló aggodalmakat eloszlassa s a többséget megmentse attól az ódiumtól, hogy magát megalázza vagy programmjából valamit el- Kender Jancsi özvegye. A Pesti Hírlap eredeti tárcája, Kender Jancsi, mikor megismerkedtünk, tiszteletbeli aljegyző volt s Kenderesen lakott. Annak, hogy összebarátkoztunk, egy hoszszú és ölelkező rima vers volt az oka, amit én írtam s amit egy jótékonycélú hangversenyen zenekiséret mellett elszavaltak. A vers, amint azóta meggyőződtem, igen rossz volt, s a közönségnek azon az estélyen csakis azért tetszett, mert a zongorakiséret még roszszabb volt. Elég az hozzá, hogy ez a vers Kender Jancsival összehozott. A tiszteletbeli aljegyző ugyanis, aki a tánccal összekötött jótékonycélú hangverseny egyik rendezője volt, hosszabb levelet intézett hozzám, amelyben „hazánk egyik nagy költőjé“-nek nevezett. A nem várt elismerés akkor rendkívül jól esett s a verseimet sem olvastam többször és nagyobb gyönyörűséggel, mint Kender Jancsi sorait, amelyekből a dicséret nagy arányokban áradt. A levél írója fájdalmának adott kifejezést, hogy személyesen nincs szerencséje ismerni, de bízott a reményben, hogy lesz idő, amikor hazánk egyik nagy költőjével szemtől-szembe fog állani. Végül pedig azt kérdezte, hogy szeretem-e a valódi harcost ? A megtisztelő levélre, amely akkori kedvesem csókjaival szinte versenyre kelt s amely talán ezeknél a csókoknál is jobban esett, azt válaszoltam, hogy a nemes szívből fakadt s nagy ízlésű férfira valló elismerés igen boldoggá tett és pedig azért is, mert valami súgja bennem, hogy rászolgáltam és megérdemeltem, amit minden szerénytelenség nélkül bevallhatok. A karcosra vonatkozó kérdésre pedig megjegyeztem, hogy egyszerűen imádom. Néhány héttel később egy hordó bort kaptam, amelynek föladója Kender Jancsi volt. Azután nem sokára sonkát küldött, amit sok minden más követett. A tiszteletbeli aljegyző minden küldeményhez levelet csatolt s e levelekben arról volt szó, hogy rendkívül boldognak érzi magát. Boldognak érzi magát pedig azért, mert hazánk egyik legnagyobb költőjét megtisztelheti s múzsájának sarkantyút adhat. Azt persze nem magyarázta meg, hogy a pácolt sonka s a vaddisznócomb mily formában sarkantyúja a múzsának. Valószínű azonban, hogy arra gondolt, hogy a jóllakott poéta költése jóval szárnyalóbb, mint az éhes poétáé. Kender Jancsinak ez az elismerése, lángoló tisztelete és mindinkább szaporodó küldeménye azt a hitet keltette bennem, hogy a műpártolók kiveszőlésben levő fajtájának egyik tiszteletreméltó alakjával van dolgom. Hogy pedig ezt gondoltam, az kétségtelennéteszi, hogy akkoriban még igen naiv és tapasztalatlan poéta voltam, aki a tisztelők és műpártolók legveszélyesebb példányairól nem alkothattam még képet. Egyszer, egy szép délután, csinos, mosolygós arcú fiú kopogtatott be hozzám s azt mondta, hogy ő Kender Jancsi, az én legnagyobb tisztelőm, aki immár nem tudott ellenállani annak az égő vágynak, hogy a legnagyobb élő költőt szemtől szembe láthassa s hogy hódolatát annak lábai elé rakja. Ekkor már egy kissé belenőttem a szerénytelenségbe s igy mindjárt tisztába jöttem azzal, hogy ezt a fiút, ezt a rajongó vidéki alakot, úgy teszem boldoggá, ha homlokon csókolom. Belekapaszkodtam hát a hajába s az egyik fülébe, s mielőtt védekezhetett volna, hazánk legnagyobb élő költője már homlokon csókolta. Kender Jancsi nagyot nézett, a homlokát megtörülte s kissé távolabb húzódott, talán azért, mert attól félt, hogy még egy másik csók is kijár neki. Azután leült és beszélgetni kezdtünk. Először természetesen az én remekműveimről volt szó s csak azután tértünk rá az ő küldeményeire, hogy végül a látogatás tulajdonképeni s ma már épen nem ismeretlen oka is fölszinre kerüljön. Tisztelem és bámulom ugyanis kijelentette, hogy a múzsa őt is homlokon csókolta, aminek következményei is lettek, még pedig versek alakjában. Ezeket a költeményeket most elhozta hozzám, hogy elolvassam s azokról becses véleményemet megmondjam. Az átnyújtott s szépen letisztázott versek kissé lehűtöttek, mindazonáltal mint aféle tapasztalatlan palóta, némi szeretettel olvastam át a csomót. Kender Jancsi költeményei meglehetősen gyöngék voltak, de azért mindegyiket nagy dicséretekkel halmoztam el, már merő hálából is. Az elismerés a poétának igen jól esett. A legkisebb meglepetést sem árulta azonban el, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy mindenféle dicséretre megedzette magát s hogy az eredményt föltétlenül természetesnek találta, amin akkor igen elcsodálkoztam. Mikor az olvasáson és a bírálaton keresztül estünk, akkor a poéta ama kéréssel haza- A Pesti Hírlap mai száma 24 oldal.