Pesti Hírlap, 1902. április (24. évfolyam, 89-118. szám)

1902-04-08 / 96. szám

XXIV. évf. 96. (7737.) szám. Kedd, április 8. Budapest, 1902. Előfizetési árak: Egész évre.. . . 28 k. —­­ Félévre . . • Kegyedésre • * * 7 . — , Egy bóra.. Egyes szám ára 8 f. Vidéken 10 f. Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is.Pesti Hírlap Szerkesztőség, Budapest, vác­-körút 78. I- emelet, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény in­tézendő. Kiadóhivatal: Budapest, váci­ körút 78­, hová az előfizetések és­­ lap szétküldésére vonatkozó fel­szólalások intézendők. Ebéd alatt. (dr.) Az ócska német kép: messziről pincében vígan borozó barátok, közelről vi­­gyorgó halálfe­r jut eszünkbe a tegnapi parkklubbeli ebéden elhangzott miniszterel­nöki beszéd elolvasásakor. A pohárcsöngés nem volt vidám, az emberek sem. Széll Kálmán be­széde pedig a jelenlevőknek is úgy hangzott, mintha a szónok tulajdon­oírbeszéde volna. Víg lakoma közepette halálsejtelmek, a halál percé­vel járó clairvoyance bölcsesége — akárki mit tart Széll Kálmán eddigi szónoki diadalairól, ez az ebédközi beszédje a legfönségesebb. Széll Kálmán tegnap pesszimista volt. Olyan vallomásokat tett, melyek beválnak bűn­bánatnak is. Ne mosolyogjon senki, amikor Széll Kálmán ajkáról hallja, hogy „barátkozással, pajtáskodással nem lehet az ország ügyeit in­tézni.“ Don Quijotte a sírköve szerint nagy bolond volt, de bölcsőse lett újra a halálban. Amikor Széll Kálmán összemorzsoltatásáról beszél és a csillagok felé vezető útján a tarpeji szirtet is meglátja, akkor neki joga van olyat mondani, amire egész életével rácáfol, mert egy egész élet tévedéseinek az árán busásan jogot váltott az igazság megismerésére. Szomorú, szinte tragikus az ilyen állapot, ne mosolyogjon rajta senki. Nem tudjuk autentikusan, mi történik a belső műhe­lyekben, csak azt látjuk a külső tényeken, hogy a nótának vége van, az ég borul, Széll Kálmán pedig az árnyaival is viaskodik már. Mégis annyira közel még sincsen az utolsó pillanat, hogy a végső beismerésben, a múltnak e melancholikus jellemzésénél, sőt defavoyálá­­sánál némán megállhatnánk. A sejtelem diktálta a miniszterelnöknek a hangulatot, lehet, hogy hol­napra elfelejti a tarpeji szirtet és az asztal alá nyúl­­ a csillagokért. Azért érdekes és fölötte tanulságos dokumentumképen ki kell vágnunk az újságból ezt a kijelentését: „barátko­sissal, pajtáskodással nem lehet egy ország ügyeit in­tézni.“ — Csoda történt Széll Kálmán alatt, vagy csakugyan nem jól intézte az ország ügyeit ? Lám, első föllépésétől kezdve a tegnapi ebédig barátkozott és pajtáskodott. Valahány ellenfele támadt, kiegyezett velük, valahány ellentét ál­lott elő, napirend előtt, baráti intimitásokkal el­hallgattatta. Ennek a kormánynak nincs ellen­zéke, mégis intézte az ország ügyeit. Ez a kormány nem viselte el a kritikát, mégis a kri­tikát invokálja segítő társának. Ez a kormány inkább elfogadja az ellenzék irányát, semhogy a magáét kritikának kitenné. Ez a kormány csak az elvi tért vallja a pártok küzdőteré­nek s épen a személyi kultuszt vitte soha sem sejtett, az undoritással határos tökéletes­ségre. S Széll Kálmán most vallja és látja át, hogy barátkozás és pajtáskodás nem vezet célra. Most, amikor a gép őrlő fogait érzi a testén, Kár, nagy kár. Ha nem annyira a hangulat terméke volna e megismerés, óhajtanák, vajha múlna el a keserű pohár ajkáról, mert ezzel a tudással hasznosat is alkotna. De sajnos, a ve­szedelemmel együtt a hangulat is eloszlik, a hangulattal az igazság is. Ha Don Quijote föl­gyógyul, alighanem harmadszor is nekiindul bajnoki útjának s ha Széll Kálmán ismét biz­tosságban érzi magát, tovább barátkozik és tovább pajtáskodik. S milyen­ szomorúan csúcsosodik ki egy Növelte a helyzet súlyosságát, hogy az állomáson alkalmazott őrök egyáltalában nem voltak megbízhatók. Két-három esetben ki is derült, hogy az erdő haramiáival cimboraságban álltak s azokkal összejátszottak. Könnyen elképzelhető tehát, hogy mikor az utasítást megkaptam, nem túlságosan jól éreztem magam és hogy pár pillanatig félelem­félét is éreztem. De hát nyugalmam és bátor­ságom hamarosan visszatért s mikor elindultam, hogy új állomásomat elfoglaljam, épen olyan vakmerő voltam, mint máskor bármikor. Ami legjobban megnyugtatott, az hatalmas revolve­rem volt, amit pár évvel ezelőtt egyik kollegám­tól ajándékba kaptam. A benne levő hat golyó mindegyike beillett volna a puskába is s nyil­vánvaló volt, hogy akit ér, annak pár perc alatt befellegzett. Annak a tudata, hogy ez a revol­ver mindig velem van és hogy kitűnő jövő va­gyok, a veszély minden gondolatát távol tartotta tőlem. Átvévén az állomás vezetését, mihamar arról győződtem meg, hogy a közbiztonság a környéken javult ugyan, de kifogástalannak nem mondható. Az erdőn keresztül menőket akár­hányszor kifosztották, egy csomó vásárossal pe­dig valóságos harcot is folytattak. Azt hiszem, hogy ebben az időben még a vonatot is meg­támadták és kifosztották volna, ha az éjjel is közlekedik. De hát szerencsére csak nappal jártak. Az erdőben egy nagyobb ipartelep volt, igen kiterjedt üzletkörrel s ez volt elődeim sze­rencsétlensége, mert a telep sok árút utánvéttel indított útnak s ez az utánvett összeg, ha egész, rendszernek elnevezett kormánykorszak­­nak az apotheozisa, mikor még a negyedik esztendő derekán az ünnepi szónok csak a kez­det első lépéseiben találja meg az érdemet és a dicsőítés jogcímét. Háro­m­ esztendő múltán sem mondhatnak egyebet, mint hogy ő csinált ren­det a parlamentben. Barátkozással és pajtásko­dással, de rendbe szedte az instrumentumot, melyen egyetlen nótát sem játszott el azóta. A parlament munkaképessége valóban nagy kincs, de sajnos, ez a parlament máig is csak képes a munkára, ám nem dolgozik. Óriási java az országnak a szabadelvűség is, melynek megmentésére kellett a parlamentarizmusnak föláldozni személyeket és elveket, ám megint három éven át nem látjuk a biztosított szabad­­elvűségnek a gyümölcseit, mert folyton-folyvást föl kellett őket áldozni a béke és a munkaké­pesség érdekében. Igen, megmentette a parlamentarizmust. Széll Kálmán barátkozással és pajtáskodással, a parlamentarizmus sarkalatos elveinek az árán és föntartotta a liberalizmust a liberális irány­zatról való lemondás árán. Az ellenzék nem vet semmi akadályt a munka elé, mert a ve­szély elkerülésére Széll Kálmán nem végez semmi munkát, nem bontja meg a rendet, mert Széll Kálmán csak olyat akar, amit az ellenzék­­nem ellenez. Ezt az országot Széll Kálmán kor­mányozza, de az ellenzék dirigálja. Az ország ? — Ez különös fogalom. Jel­lemző, hogy a Száll Kálmán dicsőítésében ez a fogalom csak alárendelt minőségben szerepel. Sokat beszél ő maga is a parlamentarizmusról,­ mint legfőbb érdekről, amelyért mindent meg­­­tett. De az ország? Erről hallgat. Érzi azt ő A revolver. — A Pesti Hírlap eredeti tárcája. — Jó néhány esztendővel ezelőtt, mikor még kezdő vasúti hivatalnok voltam, azt a parancsot kap­­tam,hogy a kabajdi állomás vezetését azonnal át­vegyem. Átolvasván az utasítást, a szivem meg­dobbant, noha mindent el lehetett rólam mon­dani, csak azt nem, hogy félénk vagyok. Bár­mennyire bátor, sőt vakmerő voltam is azonban, ez egyszer nem tudtam uralkodni magamon s pár pillanatig félelmet éreztem, aminek meg­volt a maga természetes oka. Úgy állt ugyanis a dolog, hogy a kabajdi vasúti állomás a lehető legrosszabb hírben állt s annak az ügyeit in­tézni igazán félelmetes volt. Az állomási épület egy nagy erdőség közepén húzta meg magát és minden falutól távol esett. Az erdő mindazonáltal lakott volt, amennyiben abban igen sok rossz hírű ember tanyázott, barátságtalanná téve az egész környéket. A csendőrség az erdő lakosai­val szemben tehetetlen volt s különösen abban ■az időben nem állt hivatása magaslatán. Ilyenformán történt, hogy a kabajdi állo­más főnökei három-négy esztendőn át úgyszól­ván kivétel nélkül rosszul jártak. Az elsőt, mindjárt a vasút megnyitása után leütötték, még pedig fényes nappal. Az utána következőt éjjel, ágyában alva támadták meg, bemászva hozzá az ablakon, amit benyomtak. A harma­dik ellen, aki már óvatosabb volt s az elővi­­gyázati intézkedéseket megtette, valóságos ostro­mot intéztek s igy ölték meg, hogy kirabolják. • ■■ ■■■ .­ ......................... .«w —■ ........ ^gjanmaw-nimnnir,^ ■, megérkezett, egy két napig is az állomás pénz­­­­tárában hevert. Azok, akik az állomást annak idején kirabolták, rendszerint ezekre az összegek­re számítottak s ezeket vitték magukkal. Egy héttel azután, hogy az állomás veze­tését átvettem, nagyobb összeg érkezett s az ipartelep .­vezetősége, noha az értesítést elküld­tem, a pénzért nem jelentkezett. Ekkor kissé nyugtalanul éreztem magam s az est beálltával mindenre elkészültem. Veszélyt éreztem magam körül s egyedüli megnyugvásom revolveremben volt, amelyet napközben a zsebemben, éjjel pe­dig az éjjeli szekrényen őriztem. Ezen az éjszakán háromszor is fölriadtam s mintha kint, neszt hallottam volna. Kezem a riadás után nyomban a revolver után nyúlt s amint azt­ megérintettem, úgy éreztem magam, mintha egy század katonaság őrizett volna valamely erős várban. Megtörtént akárhányszor, hogy mikor hi­vatalos helyiségemben egyedül voltam és dol­­­gom végeztem, ilyen vagy olyan, de rendszerint barátságtalan alak lépett be hozzám, nyomban azt a gyanút ébresztve bennem, hogy rabolni jöttek. Olykor ketten-hárman is voltak s igen, förtelmes módon vizsgálódtak a helyzet után, hosszasan nyugtatva tekintetüket a pénzszekré­nyen. Ilyenkor önkéntelenül a zsebembe nyúl­tam s amint a kezem a revolver agyán pihent, semmi aggódást, semmi félelmet nem ismertem. Az is sokszor megesett, hogy alkonyat tájban, mikor az utolsó vonatot is útnak indí­tottam, sétáim mentem jó távol az állomástól. Ez utamban szintén találkoztam minden rosszra hajlandó emberekkel, akikben a támadási, rab­ A Pesti Hírlap mai száma 24 oldal.

Next